A terrorizmus bűncselekményének elkövetésével megvádolt Budaházy György a bíróság döntése értelmében lassan egy hónapja félig szabad ember, azaz házi őrizetben várja pere tárgyalásának folytatását. Az Árpád-sávos lobogóval ékesített diósdi családi házának kapuján keresztül még az utcára sem léphet ki, azért a barátaihoz, ismerőseihez hasonlóan mi is az otthonában kerestük föl. A postás éppen ott-tartózkodásunk idején hozta a bírósági döntést, amely igazat ad Budaházynak egy közel három éve húzódó parkolási vitában. A gyermekei már hazajöttek az iskolából, zsivajuk betölti a házat. Budaházy György fehérbort kortyolgatva emlékezik, fejti ki gondolatait, válaszol a kérdéseinkre.

- A jót mindig könnyebb megszokni, mint a rosszat. Szép lassan emlékké válik a két esztendő és a több mint három hónap, de ezek a börtönévek azért még mindig elevenen élnek bennem.

- Szerintem több oka is van a házi őrizetbe helyezésemnek. Először is, két év után már túl hosszúnak számít az előzetes letartóztatás, s ilyenkor az idő múlása is az enyhébb kényszerintézkedés irányába billenti a mérleg nyelvét. Másrészt, a bíróságon előrehalad az eljárás, már fél éve folyik a perem tárgyalása. Valószínűleg a bíróság is látja, hogy a dolog nem egészen úgy fest, ahogyan az a vádiratban le van írva, s ezenkívül a terrorcselekmény minősítés is aggályos. De talán a legfontosabb az úgynevezett Balsai-jelentés, amelyben a többi között arról van szó, amit én már régóta mondok: a lakosság megfélemlítése céljából elkövetett terrorcselekmény valójában az volt, amit 2006 szeptemberében és októberében a rendőrség művelt, s nem az, amivel minket vádolnak. Manapság komoly szakemberek is így vélekednek, ám azt elfelejtik megemlíteni, hogy Budaházy mindezt már másfél évvel ezelőtt megmondta.

- Az ügyész, úgymond, hivatalból megfellebbezte a házi őrizetbe helyezésemet, azt pedig nem lehet tudni, hogy mikor születik meg a másodfokú bírósági döntés. Bízom benne, hogy most már nem visznek vissza a börtönbe.

- Jól esett a fogadtatás, amelyben a barátaim részesítettek. Meglepett, hogy sokan szinte katarzisként élték meg a szabadulásomat. Nem számítottam rá, hogy ilyen sok embernek fontos a mi ügyünk. Az itteni, a diósdi szomszédaim vacsorával vártak, s az ismerőseim azóta is egyfolytában jönnek meglátogatni.

- A bíróság azt is meghatározta, hogy milyen legyen a házi őrizetem rendszere. A határozat értelmében naponta háromszor kellene engem ellenőrizni véletlenszerűen, de a rendőrség ettől eltér, mert hatszor jönnek, s ezenkívül éjjel-nappal itt állnak a házam előtt. A szomszédaim félig viccesen meg is jegyezték, hogy mostantól a mi utcánk Diósd legbiztonságosabb pontja.

- Szikinger István közéleti tevékenységét korábban nem nagyon ismertem, azt azonban tudtam róla, hogy liberális. De jött a bírósági szakasz, és szükségét éreztem a fölkészültebb jogi védelemnek. Tréfásan úgy is mondhatnám, hogy egy évig vártam a fölszabadító seregekre, ám nem jött senki. A valamikor szintén liberális körökben mozgott Morvai Krisztina még onnan ismeri Szikinger Istvánt, aki már a megbízása előtt letett egy nagyon jó eljárásjogi elemzést az ügyünkről, s egyből láttam, hogy szakmailag megfelel az elvárásaimnak. Morvai Krisztina és Gaudi-Nagy Tamás is egyöntetűen azt ajánlotta, hogy Szikinger Istvánt nyugodtan megbízhatom a védelmem ellátásával. Szikingerrel emberileg is kijövök, egy hullámhosszon vagyok vele az ügyünkkel kapcsolatos jogi kérdésekben.

- Négy börtönben voltam. Az első a szombathelyi, ahol az első hét hetet töltöttem. Ez egy erődítményszerű, elrettentő intézmény. Hosszú falak, őrtornyok, többsoros vasrácskapuk, nyíló-csukódó zsilipek és ezekhez hasonló látványban, fogadtatásban részesülnek a rabszállítón odavitt emberek. Rossz volt ott az étel is, s minden be volt kamerázva. Még a fegyőrök is tartottak a kamerák jelenlététől, mert az ő tevékenységüket is megfigyelték. Szombathelyen a cellaajtón lévő ételbeadó nyíláson, az úgynevezett tátikán kellett kidugnom a kezemet, hogy megbilincseljenek, majd hátralépés, ajtónyitás, és csak ezután léphettem ki a zárkából. Sétálni is csak derékhoz bilincselt kézzel lehetett. Ha a folyosón közlekedtem, pontosabban kísértek, lezárták az intézményt, mert különösen veszélyes fogvatartottnak számítottam.

- Igen, mert terrorcselekmények elkövetésével vádolnak. De az én esetemben volt a velem szemben alkalmazott eljárásnak bizonyos kirakat jellege is, s ennek megfelelően eleinte a kihallgatásokra is terrorelhárítókkal kísértettek.

- A szombathelyi zárkatársaimmal jól kijöttem, mert eleve igyekeztek olyanokkal összezárni, akikkel nem kerülök összetűzésbe. Két hónap múlva a kérésemre, hogy Budapestre szeretnék kerülni, átvittek Vácra, de 116 napig nem láthattam a gyermekeimet. Vácott viszont egyedül voltam a zárkában, sőt jó fél esztendeig még sétálni is egyedül vittek. Egy év után Vácról átkerültem a budapesti Kozma utcai börtönbe, ahol szintén egyedül voltam. Találkoztam és sokat beszélgettem ott Farkas Péter olimpiai bajnok birkózóval is, akit megkedveltem, mert intelligens ember. Legutóbb Gyarmati Györggyel, a Nemzetbiztonsági Hivatal egykori főosztályvezetőjével is sokat beszélgettem a sétákon. A negyedik börtön, ahol több-kevesebb időt töltöttem a tárgyalások kapcsán, a Nagy Ignác utcai, de ott ilyenkor senkivel nem érintkeztem.

Szombathelyen a kislétai gyilkosság idején az egyik cigány azt kiabálta ki az ablakon, hogy megdöglesz, Budaházy, pedig nem volt semmi közöm az esethez. Vácott már számos cigánnyal voltam együtt a misszión. A budapesti Kozma utcában Sztojka Iván, a Cozma-gyilkosság harmadrendű vádlottja volt a szomszédom. A sétán is főleg cigányokkal sétáltam. Egyszer odajött hozzám egy pénzesebb cigány, és azt mondta: "Nézd, Gyuri, olvastam a Jobbik programját, s ha nem lennék cigány, hidd el, én is rájuk szavaznék". Megkérdeztem Sztojkától is, "mondjátok, mi a francnak mászkáltok ti állandóan késsel a zsebetekben, amikor bizonyos helyzetekben képtelenek vagytok uralkodni magatokon, majd a meggondolatlan cselekedeteitek miatt ilyen súlyos ítéletekkel büntetnek benneteket?" "Hát igen, mondta, de értsd meg, mi cigányok vagyunk, s nem járhatunk kés nélkül."

- Ma is ez az álláspontom. Egyszerűen nem lehet velük egy fedél alatt élni. Ha csak 50-100 ezres lélekszámról lenne szó, a beintegrálási problémát meg lehetne oldani, amint például ez a Jobbik programjában is olvasható. Akkor még lenne esély a sikerre, szét lehetne szedni őket kisebb csoportokra, be lehetne olvasztani őket a magyar társadalomba. De egymilliót, vagy talán még ennél is többet már nem lehet integrálni. Az alapvető értékrendjük más, mint a mienk, egészen más világban élnek, mint mi. Visszatérve a kérdésed lényegére: már most a cigányok kezében van az ország egy része. Vannak olyan területek, utcák, települések, ahová be sem merünk lépni. Nem lenne sokkal egyszerűbb, ha létrehoznánk nekik egy külön területet, ahol egymás között, a saját szabályaik szerint és nem a mi nyakunkon élnének?

- Önként nem, talán dalolva sem, de az önállóságuk megadásának az lenne a feltétele, hogy költözzenek oda. A börtönben ezt elmondtam a cigányoknak is.

- Nekik is elmondtam többször: Ha önállóvá válnátok, talán azt is megértenétek, hogy a lopáson és a rabláson kívül más megoldás is van az életben. Mi tartjuk őket gyermekkorban, mert mindig helyettük találunk ki mindent. Oldják meg az életüket saját maguk. Aki ismeri a közéleti tevékenységemet, az tudhatja: már régebben fölvetettem azt, hogy Magyarországnak területi rendezést kellene követelnie a világtól. Már annyi nép elérte a célját, kiharcolta az igazát, miközben még mindig több millió magyar kénytelen a jelenlegi magyar állam határian kívül élni. Ha Magyarország visszakapna olyan területeket, ahol többségükben magyarok élnek, meg lehetne oldani a cigányok ügyét is. Más szóval, jóval többet kapnánk vissza, mint amennyit a cigányoknak odaadnánk Borsodban.

- Mondtam: ekkora tömeget genetikailag sem lehet beolvasztani, már csak azért sem, mert ők maguk sem kívánnak beolvadni. Én sem akarom, hogy beolvadjanak, s a magyar társadalom összekeveredjen ezzel a genetikai állománnyal. Amit mondok, az nem rasszizmus, hanem nemzetvédelem.

- Vitába szállnék veled, mert véleményem szerint manapság is szükség van a klasszikus értelemben vett nemzeti hősökre. Pontosabban szükség lenne, mert éppen attól beteg a magyar társadalom, hogy ezt a fajta hősiességet a média igénybevételével egyesek lejáratják. Az emberek ennek ellenére a lelkük mélyén igénylik a katarzisélményt. Orbán Viktornak például 2006. október 23-án fel kellett volna ismernie azt, hogy az agyongyötört magyar nemzetnek szüksége van erre a katarzisélményre, a hőstettekre. Ha Orbán Viktor akkor a tömeg élére áll, nemzeti hőssé válhatott volna. De nem ezt tette, hanem beszállt az autójába, és elhúzott a helyszínről, magukra hagyta az embereket. Ha Orbán Viktort is elcsépelik a rendőrök, és a tömeg mindezt békésen tűri, akkor azt is megtudhatta volna, hogy mennyire számíthat arra a társadalomra, amellyel országot kíván építeni.

- 2006. október 23-án úgy láttam, hogy nem olyan rossz ez a nemzet. Ma is ezt vallom. A fiatalok öt esztendővel ezelőtt ott voltak a barikádokon, ugyanúgy viselkedtek, mint 1956-ban a pesti srácok. Ha megszólítja őket a történelem, megint lesznek pesti srácok. A baj az, hogy a mai magyarországi, úgynevezett politikai elit teljesen alkalmatlan a nemzet vezetésére.

Hering József – Kuruc.info