Krakkó ilyenkor kora nyáron gyönyörű, a legszebb Dél-Lengyelország városai közül. Csodálatosképpen a városközpont érintetlenül élte túl mind a két világháborút. A hatalmas központi tér olyan látványosság, amelyet mindenképpen érdemes megnézni. Krakkó három egyetemmel is büszkélkedhet, nem csoda hát, ha a várost fiatalos energia hatja át. Miután leszálltam a Varsóból érkező vonatról, sikerült két éjszakára szállást foglalnom. Azután pedig majd folytatom az utamat Bécs felé. Miképp a többi nagyobb európai város esetében, gyorsan lehet tájékozódni a kötelezően megtekintendő látnivalók felől, melyek a következők: a Mária Bazilika, a Wawel vára, a sóbányák és természetesen Auschwitz.

Mivel ez volt első látogatásom Auschwitzban, úgy döntöttem, turistaként egy csoportos látogatás keretében tekintem meg a tábort. Ez nem csupán kényelmesebb megoldás volt a számomra (ugyanis egyedül utaztam), de úgy gondoltam, jobban megértem majd azt a képet, melyet az egykori lágerről és annak történetéről „hivatalosan” a külvilág számára mutatni akarnak. Auschwitz az első számú turisztikai célpont egész Lengyelországban. Hozzávetőleg 1.3 millióan látogatják meg a tábort évente – véletlenül nagyjából éppen annyian, ahány embert állítólag legyilkoltak Auschwitzban. Az idegenvezetők azok, akik a táborral kapcsolatos képünket alakítják, én pedig nagyon kíváncsi voltam erre a bizonyos „képre”, és természetesen a lágerre magára is. Látni akartam mindazt, amit az emberek tömegeinek is bemutatnak.

Így hát elmentem az egyik turista tájékoztató hivatalba a városban, és vásároltam egy Auschwitzba szóló „napijegyet”. A „csomag” 90 zlotyba, azaz 30 dollárba került, és a táborba belépés, az oda-és visszaút költségeit is tartalmazta – nem is volt rossz üzlet. Másnap fél kilenckor érkezett a kisbusz a szálloda elé, ahol laktam. Egy „hatórás útra” voltam jogosult, amiről úgy gondoltam, elegendő lesz, annál is inkább, mivel Oswieçim (Auschwitz neve lengyelül) csupán 70 kilométerre található Krakkótól.

A kisbusz másnap reggel pontosan érkezett. Azonban hamarosan felismertem, hogy, miképpen magában Auschwitzban, a körút nem egészen az lesz, mint amit vártam. A jármű - ami egy kissé nagyobb volt, mint ahogyan arra számítottam - 25 ember szállítására volt alkalmas. Az elsők között szálltam be, azután a város számos pontján kellett még megállnunk, hogy felvegyünk még további utasokat. Csakhogy a reggeli csúcsforgalomban, a városban zajló útépítési munkálatok közepette, igen sok időbe tellett, amíg mindenkit sikerült felvenni, úgyhogy egy óra múlva tudtuk csak elhagyni Krakkót. Így az én „hatórás körutam” valójában inkább ötórásnak volt tekinthető. Sőt, annál is kevesebbnek, hiszen nyilvánvalóan ugyancsak egy órára lesz majd szükség ahhoz - gondoltam -, hogy minden látogatót visszavigyenek oda, ahol a buszra felszállt. Tehát valójában csupán „négyórás körútra” számíthattam. Ami „egész napos útnak” persze végképp nem nevezhető, de úgy látszik, ilyen a turista élete Lengyelországban. (Nem vagyok idegenforgalmi szakértő, de azt hiszem, sok időt takaríthattunk volna meg, ha mindenki a központi turista hivatal előtt gyülekezett volna, és onnan indult volna a busz.)

Kiderült, hogy ez az időveszteség befolyásolta az egész körutat, és én persze a magam gyanakvó fejemmel arra gondoltam, valamiféle hátsó szándékok is vannak a csúszás mögött. De erre a kérdésre még majd visszatérek.

Három, egymással nagyjából párhuzamos útvonalon lehet eljutni Krakkóból Oswieçimbe: van (bár a hosszát tekintve a leghosszabb) egy gyorsforgalmi út, melyen expressz sebességgel lehet haladni, a két másik kettő amolyan keskenyebb, kétsávos országút. Mint megtudtam, jó közlekedési feltételek mellett mindhárom úton hozzávetőleg egy óra, míg Auschwitzba érünk - meglehetősen hosszú idő, hiszen a távolság csupán 70 kilométer. Azonban Lengyelországban csupán kétfajta út van: gyorsforgalmi út és kétsávos országút, mely utóbbiakon csak nagyon lassan lehet haladni. A mi buszunk vezetője az egyik, szép tájakon keresztül haladó országutat választotta.

Amint kiértünk Krakkó városából, a sofőr elővett egy DVD-t, és belehelyezte a lejátszóba. Egy 20 perces, angol nyelvű dokumentumfilmet nézhettünk végig, mely a láger történetéről szólt. Semmiféle meglepetést nem okozott: a szokásos, ismert történetet hallhattuk a „megsemmisítő táborról”, az ott uralkodó szörnyű viszonyokról, a csonttá soványodott foglyokról, a gázkamrákról, az „egymilliónál több” zsidó áldozatról. Vagyis azt érezhettük, hogy valóságos horror várakozik ránk.

Az utazás hátralévő része eseménytelen volt. Az előrejelzések alapján aznap délután esőre lehetett számítani , azonban szerencsére a látogatásunk ideje alatt egyetlen csepp eső sem esett. Fél 11 körül érkeztünk meg Oswieçim városába – két órával azután, hogy felszálltam a buszra. Tipikus európai kisvárost láthattunk, amelyet szépen karban tartanak, és a szükséges kikapcsolódási, szórakozási lehetőségeknek sincs híjával. Néhány percig tartott csupán, amíg a városon keresztül gördült a buszunk, majd hirtelen megérkeztünk az Auschwitz I., azaz a főtábor elé. Azoknak, akik nem különösebben ismerik Auschwitz történetét elmondom, hogy a láger három nagyobb részből és több kisebb altáborból állt. Az Auschwitz I-es jelölésű eredeti és főtábort Stammlager-nek is nevezték. 1940-ben hozták létre, azonban még a lengyel hadsereg építette a benne lévő barakkokat az első világháború idején. Ennek a tábornak állítólag egy gázkamrája volt, amit majd nekünk is megmutatnak. Azonban a feltételezett elgázosítások döntő többsége Auschwitz II-ben, ismertebb nevén Birkenauban zajlott le. Birkenau megtekintésére később került sor a nap folyamán. A harmadik létesítmény, Auschwitz III (Monowitz), kb. három kilométerre található a várostól, és ipari központként szolgált; senki sem feltételezte sohasem, hogy ott tömeggyilkosságok történtek volna, ezért azután kevés turista látogat oda.

Tudván mindezt, mégis meglepődtem, hogy a főtábor milyen mértékben illeszkedett bele a város életébe. Nem egészen az ismert, szokásos kép: Auschwitz, a „borzalmas haláltábor”, amely egy polgári település szívében fekszik. Azonban természetesen erre is van egy jó magyarázat. Nevezetesen az, hogy Auschwitz eredetileg egy lengyel katonai tábornak épült, ahol nem volt mit rejtegetni. De még az 1939-40-ben tervezett német láger sem volt – még a hagyományos nézet szerint sem – „megsemmisítő tábornak” szánva. A németek egész egyszerűen jól használták fel a katonai barakkokat - állítják.

Beálltunk a parkolóba, amely tömve volt mindenféle járművekkel: személyautók, taxik, a mienkhez hasonló kisbuszok, és igazi nagy turista buszok, teli utasokkal. Az 1. és 2. fényképen látható, hogy élénk mozgás volt a parkoló és a bejárat környékén mindenütt. Kiszálltunk a buszból, egy másik kisebb csoporthoz csatlakoztunk, majd pedig megjelent az idegenvezetőnk is: egy vidám, fiatal lány, jó angol nyelvtudással, akinek természetesen a hivatalos történet előadása volt a feladata.

Keresztülverekedtük magukat a tömegen, és eljutottunk a bejárathoz, elmentünk az ajándéküzlet mellett, és a kis alkovba értünk. Ott kiosztották a fejhallgatókat és a rádió vevőkészülékeket. Íme, a fejlett technika előnye: mivel a különböző csoportok más és más nyelveken beszélnek, a lengyelek ellátják az idegenvezetőket egy rádió adó-vevő készülékkel, melynek segítségével kommunikál a látogatókkal. Ily módon minden csoport csakis a saját idegenvezetőjének a hangját hallja. Egyrészről okos és hasznos megoldás. Nincs zavaró összevissza beszéd, és még ha valaki el is szakad a csoportjától, akkor is tisztán és hangosan hallja a saját idegenvezetőjének a szavait. Másrészt viszont van ennek a kommunikációs módnak egy figyelemre méltó (számomra persze gyanús) következménye: a csoport tagjainak az idegenvezetőnek feltett kérdéseit mások nem hallhatják. Elkerülhetetlenül felmerülnek kérdések. Én magam is több alkalommal kérdeztem az idegenvezetőtől, és ő ilyenkor nekem személyesen válaszolt, de úgy, hogy kikapcsolta a rádiókészüléket. Ezért aztán a csoport tagjai nem hallhatták sem az én kérdéseimet, sem pedig az arra adott válaszokat. Nagyon ügyes, gondoltam magamban.

Fordította: Perge Ottó - Kuruc.info