Felhívnám továbbá a bosszúszomjas nácivadászok figyelmét, hogy a kommunista koncepciós perekben ugyancsak „szemtanúk” vallomásai (és nem egy esetben hamisított dokumentumok) alapján hozták meg az ítéleteket. (Azoknak a balliberálisoknak, akiknek az iskolájában az 1945 utáni korszakról szóló történelem órák elmaradtak, javasolnám legalább a Tanú című film megtekintését.) A kommunista koncepciós perek és a „háborús bűnösök” elleni koncepciós perek mechanizmusa megegyezett – más kérdés, hogy ez utóbbiak döbbenetes törvénysértéseit kevesen merték eddig feldolgozni (csak a revizionista történészek vállalkoztak erre), és nem készítettek a nácik elleni hajtóvadászat felháborító embertelenségeit és jogsértéseit bemutató filmet.

Az alábbiakban bebizonyítom, hogy igenis léteznek viszonylag becsületes, szakmájuk etikai alapelveit időnként figyelembe vevő zsidó történészek (egyik sem Magyarországon él természetesen), akiknek volt bátorságuk bevallani: az úgynevezett „túlélők” tanúvallomásai megbízhatatlanok, tévedések, túlzások, tudatos hazugságok tömkelegét tartalmazzák. Az elkerülhetetlen következtetés pedig, amelyet persze egzisztenciális okokból a revizionistákon kívül senki sem mer levonni: az ellentmondásos, megbízhatatlan, dokumentumokkal alá nem támasztható tanúvallomásokra építve nem lenne szabad sem bírósági ítéleteket hozni, sem pedig történelmet írni.

Samuel Gringauz, Németországban született zsidó történész - aki maga is megjárta a koncentrációs táborokat és egyúttal a Németországi Amerikai Zónban Élő Zsidók Tanácsának elnöke volt - 1950-ben a következőképpen vélekedett a túlélők visszaemlékezéseinek hitelességéről: "A legtöbb visszaemlékezés és jelentés tele van abszurd szóözönnel, grafomániás túlzásokkal, dilettáns filozofálással, érzelgősséggel, ellenőrizetlen híresztelésekkel, elfogultsággal, vad vádaskodással és magyarázkodással.” (Jewish Social Studies című folyóirat)

Gerald Reitlinger, brit származású, hivatalos körökben nagyra tartott zsidó történész, 1953-ban írta első jelentősebb tanulmányát a holokausztról. Könyvében az alábbi megállapításokat olvassuk: „Egy bizonyos mértékű távolságtartás szükséges, amikor ezekkel az anyagokkal foglalkozunk, különösképpen, ami az utóbb említett témát illeti (a „túlélők” beszámolóira utal). Például a lengyelországi haláltáborokkal kapcsolatos bizonyítékok főként a Lengyel Állami Bizottságoktól vagy a Lengyelországi Központi Zsidó Történelmi Bizottságtól származnak. A bátor, szívós túlélők, akiket kikérdeztek, ritkán voltak tanult emberek. Ezen kívül pedig a kelet-európai zsidók született rétorok, akik a legszebb mosoly kíséretében beszélnek.”

Gerald Reitlinger: The Final Solution London, Sphere books, 1971. 581.old.

Lucy Dawidowcz

Lucy Dawidowicz, amerikai zsidó holokauszt-történész és szenvedélyes cionista. De még benne is volt annyi becsület, hogy 1976-ban írt A Holocaust Reader című könyvében elmondja őszinte véleményét a túlélők vallomásairól: „A túlélőknek a szörnyű eseményekkel kapcsolatos beszámolóira jellemző, hogy azok tele vannak ellentmondásokkal. De akár a jelentéktelen, akár a fontos dolgokról is beszéljenek, a bizonyítékok majdnem mindig vitathatóak. Ezeknek a beszámolóknak a megbízhatatlansága részben a felületes megfigyelésből, illetve az emlékezet korlátaiból fakad, jelentős részben azonban abból a tényből, hogy nem első kézből nyert információkat mondanak el. Annak érdekében, hogy egy teljes, összefüggő történet kerekedjen ki, a szerző (itt önmagára gondol) valószínűleg kénytelen volt nagy számú híresztelést, pletykát, feltételezést, és spekulációt belefoglalni a művébe”.

Primo Levi, olaszországi zsidó író, Auschwitzot is megjárt hivatásos holokauszt-túlélő. 1986-ban az alábbi sorokat vetette papírra:

Primo Levi

"Természetes és nyilvánvaló, hogy a lágerekben történt valóságos események felidézéséhez a legfontosabb forrást a túlélők emlékezései jelentik. Túl a sajnálaton és megbotránkozáson, amelyet a felidézett emlékek kiváltanak belőlünk, tanácsos lenne kritikával kezelni a túlélők beszámolóit. Ahhoz, hogy közelebb kerüljünk az igazsághoz a lágerekben zajló történésekkel kapcsolatban, nem feltétlenül magukat a lágereket kellene a legfontosabb megfigyelési pontnak tekinteni: a táborokban uralkodó embertelen körülmények következtében a foglyok az őket körülvevő világról egy meglehetősen általános képet voltak csak képesek alkotni. A foglyok, főként azok, akik nem beszéltek németül, talán még azt sem tudták, Európa mely pontján is van a táboruk, ami nem is csoda azok után, hogy egy borzalmas utazást követően kiléptek a lezárt marhavagonokból. Nem voltak tisztában azzal sem, hogy hol voltak a többi lágerek, sőt még azokról sem tudtak, amelyek néhány kilométerre helyezkedtek csak el. Nem tudták, kinek dolgoznak, nem értették az életkörülményeikben hirtelen beálló bizonyos változások jelentését, illetve annak okát sem, miért szállították el őket tömegesen. A foglyok mindenütt a halált látták maguk körül, ezért gyakran nem voltak abban a helyzetben, hogy megítéljék a szemeik előtt kibontakozó mészárlás méreteit. Akik egyik nap mellettük dolgoztak, másnapra esetleg eltűntek: lehetséges, hogy odébb vitték őket, és egy szomszédos lágerben voltak, de lehet az is, hogy eltüntették őket a Föld színéről.

Raul Hilberg

És nem volt mód arra, hogy kiderüljön az igazság. Vagyis a foglyok az erőszak és a fenyegetettség légkörében nem voltak képesek hiteles képet alkotni a valóságról, amikor minden erejükkel arra koncentráltak, hogy az adott percben életben maradjanak.”

Raul Hilbergből, a hivatalos holokutatás legnagyobb szaktekintélyéből is kibukott néha egy-egy őszinte szó:

„A hibáim legnagyobb része, melyeket saját műveimben felfedeztem, a tanúvallomásoknak tulajdonítható.”

Norman Finkelstein ugyan zsidó származású gondolkodó, mindamellett sok borsot tört a cionisták orra alá. Édesapja túlélte az auschwitzi koncentrációs tábort, édesanyja pedig megjárta a majdaneki „haláltábort”. Finkelstein a következőket írta:

"A háború utáni német kormányzat kártérítést fizetett azoknak a zsidóknak, akik gettókban vagy lágerekben raboskodtak. Sok zsidó ezért

Norman Finkelstein

megalkotta a saját múltját annak érdekében, hogy jogosulttá váljon a kompenzációra. „Ha mindenki, aki túlélőnek vallja magát, valóban az lenne – szokta kérdezgetni édesanyám – kit ölt meg Hitler?” Valójában sok tudós fenntartásokkal kezeli a túlélők vallomásait.”

 Hannah Arendt, a valósággal istenített zsidó filozófus, az 1961-ben lezajlott Eichmann-perben fellépő egyes „túlélők” vallomásaival kapcsolatban a következőket írta:

Hannah Arendt

"A vád szólított egy írót, akit az Atlanti-óceán mindkét partján K-Zetnik néven ismernek. Több könyvet is írt Auschwitzról, melyekben foglalkozott a bordélyházzal, a homoszexuálisokkal, és más érdekes, emberi történetekkel. Mint más nyilvános szereplései alkalmával, ezúttal is felvett neve jelentésének a magyarázatával kezdte. „De ez nem akármilyen álnév” – fejtegette. "Nekem viselnem kell ezt a nevet addig, amíg a világ fel nem ébred egy nemzet keresztre feszítése után.” Majd egy kis betekintést nyújtott az asztrológia világába: ”a csillag befolyásolja a sorsunkat, ugyanúgy, ahogy az Auschwitzban eltemetett hamvak csillaga most is ott van, szemben a Földdel, és sugározza fényét bolygónk felé.” Amikor a „természet felett álló természetellenesről” kezdett elmélkedni, első ízben lélegzetet vett, és az ekkor beálló rövidke szünetben Mr. Hausner (a vádhatóságnak dolgozó ügyvéd) úgy érezte, valamit kellene kezdeni ezzel a „tanúvallomással”. Nagyon szégyenlősen és nagyon kedvesen félbeszakította a tanút: „Feltehetnék Önnek néhány kérdést, ha megengedi?” Az elnöklő bíró is észrevette a lehetőséget: "Mr. Dinoor, kérem, kérem, figyeljen Mr. Hausnerre és rám”. A csalódott tanú valószínűleg mélyen megsértődött, elkedvetlenedett, és nem válaszolt egyetlen kérdésre sem.”

„Mindez egészen biztosan kivételes eset volt, de ha olyan kivétel volt, amely a szabályt erősíti, de persze nem a történetmesélés képességének hiánya a szabály… és persze ritka tulajdonság, hogy valaki különbséget tudjon tenni 16 vagy 20 évvel azelőtt történt, tényleg lezajlott, illetve olyan események között, melyekről olvasott, hallott, vagy képzelődött. Ezek az ellentmondások nem feloldhatók, de azzal nem segítünk, ha a vád részrehajlóan kezeli a közismert tanúkat, akik közül sokan könyveket írtak arról, amit átéltek, és akik újra elmondják, amit korábban leírtak, és amit már ezerszer elmeséltek korábban”.

Hannah Arendt: Eichmann In Jerusalem: A Report ont he Banality of Evil, Penguin, New York, 2006. 223-224. old.

Ugyanennek a könyvének a bevezetőjében Hannah Arendt ugyancsak figyelemre méltó megjegyzéseket tesz az Eichmann-per körülményeiről és hátteréről:

„Bárki is tervezte a tárgyalótermet, a nemrég épült Beth Ha'am-ban, vagyis a Nép Házában, (mely most körül van véve magas kerítésekkel, mindenütt állig felfegyverzett rendőrök láthatók, az épület előtt fából készült barakkokban vizsgálnak át minden érkezőt), egy színház képe lebegett a szeme előtt, zenekarral, páholyokkal, színpaddal, és oldalsó ajtókkal, melyeken keresztül a színészek beléphetnek. Teljesen világos, hogy ez a tárgyalóterem nem egy rossz hely a kirakatper számára, amit David Ben-Gurion, Izrael miniszterelnöke már akkor eltervezett, amikor elhatározta, hogy Eichmannt kézre keríti Argentínában, és a jeruzsálemi bíróság elé állítja a „zsidókérdés végső megoldásában” játszott szerepe miatt. Ben-Gurion, akit találóan neveznek az „állam építésznek”, az egész eljárás láthatatlan rendezője. Nem is egyszer vett részt a tárgyaláson, és hallatta is a hangját a főügyészen, Gideon Hausneren keresztül,aki a kormányt képviselte, és mindent megtett, ami tőle tellett, hogy eleget tegyen főnöke elvárásainak.”

Hannah Arendt: Eichmann In Jerusalem: A Report ont he Banality of Evil, Penguin, London, 2006. 4-5. old.

Végezetül álljon itt Eisenhower tábornoknak 1945-ben az amerikai kongresszus elé terjesztett jelentéséből egy részlet. Eisenhower természetesen további karrierjére gondolva igyekszik igazodni a hivatalos állásponthoz, mégis roppant árulkodó mindaz, amit a „szemtanúk” vallomásairól olvashatunk:

"A bizonyítékok három fajtáját mutatták be nekünk: ...a bizonyítékok harmadik fajta csoportja, ami a táborokról szóló általános tudásunk legfontosabb forrása. Noha nyilvánosan nem beszéltek bizonyos dolgokról, minden fogoly tudatában volt annak, mi zajlik. Hasonlóan ahhoz, ahogyan az állami börtönökben a raboknak van valamilyen fokú tudása számos körülményről. Ezek a foglyok, a szokásokból és a tapasztalataikból, az egymás közötti és az őrökkel folytatott beszélgetésekből, és nagyon egyszerű, szinte matematikai módszerekkel kikövetkeztethető bizonyítékokból, olyan eseményekről szereztek ismereteket, amelyeket nem láttak a saját szemükkel. A foglyok a táborokban beszéltek olyan dolgokról, melyeknek számos esetben nem voltak szemtanúi. Bizottságunk tagjainak a rabok ezreivel lefolytatott beszélgetés után az egyöntetű véleménye az volt, hogy a bizonyítékoknak ez a harmadik fajtája gyakran legalább olyan megbízható és hiteles, mint a bizonyítékok korábban említett két csoportja (a tárgyi és írásos bizonyítékok – P.O.) Erre a harmadik fajta bizonyítékra példa a jelentésünkben is szóba kerülő kínzókamra Buchenwaldban, ahol is ugyan senki sem látta ténylegesen, hogy bárkit megkínoztak volna, azonban a közvetett bizonyítékok oly teljesek és világosak, hogy nem hagynak kétséget senkinek a fejében."

Őszintén kíváncsi lennék, miképp vélekednek kollégáik beismeréseiről olyan tekintélyesnek mondott kutatók, mint Karsai László, Szita Szabolcs vagy Ungváry Krisztián? Vajon miért nem akadt soha egyetlen egy magyarországi hivatalos történész vagy más liberális értelmiségi sem, aki hasonló őszinteséggel nyilatkozott volna meg a „holokauszt-túlélők” vallomásaival kapcsolatban, mint a fentebb idézett zsidó történészek? Már csak erre az egy látszólagos apróságra tekintettel is kérdezem: csoda-e hát, ha éppen nálunk erősödik oly mértékben az antiszemitizmus?

Perge Ottó - Kuruc.info