Trianon témája, noha sokkal inkább köztudatban van, mint pár évtizeddel korábban, mind a mai napig bővelkedik feldolgozatlan, vagy kevéssé populáris, vagy kevésbé ismertetett anyagokban. Az általános nézőpontot, miszerint a vesztes oldalon álló magyarokat példátlan megaláztatás érte a győztesek részéről, úgy gondolom, hogy mára már kivétel nélkül mindenkinek osztania kell. Azonban, aki kissé jobban, de nem történészi léptékben el akar mélyedni ennek a fájó eseménynek a részleteiben, annak jó választás lehet a Béke – A nemzetek felett.

Tősér Ádám rendező (aki a pár hete bemutatott Blokádot is rendezte) a Megafilm gondozásában egy olyan filmet álmodott nagyvászonra, amely ismert magyar történészek bevonásával és korabeli felvételek bevágásával egyrészt megőrzi ismeretterjesztő, dokumentumfilm-jellegét, másrészt – nagyjából fele-fele arányban – a modernebb igényeket kielégítve egy játékfilmkeretet is biztosít a témának. Mint már fentebb említettem, szkeptikus voltam, miként működhet ez a moziban 90 perces játékidővel, de alaptalan volt az aggodalmam. A recept működött és mivel a készítők jól balanszíroztak a két műfaj között (ami nagyon zavaró lehet egy laikusnak, az nevezetesen az, hogy a játékfilm ideje alatt több karaktert egyszerűen lehetetlen belőni, kicsoda), egyáltalán nem ment egyik sem a másik kárára, sőt, kiválóan kiegészítették egymást, amely megint csak az alkotók hozzáértését bizonyítja. A történészek (Hatos Pál, Popély Gyula, Raffay Ernő, Ablonczy Balázs stb.) informatív, tömör, jól előadott pársorosai nem törik meg a film lendületét, remekül kiegészítik a játékfilmnél látottakat. Külön érdekesség, hogy a magyarok mellett francia kollégákat is megszólaltatnak, akik dacára annak, hogy az első világháborút követő békerendezésben a franciák voltak a legkérlelhetetlenebb ellenfeleink, objektíven álltak a kérdéshez így 102 évvel később.

A cselekmény fő vonulatában az Apponyi Albert által vezetett küldöttség szerepel, amely két szempontból is jó döntésnek bizonyult. Egyrészt általuk egy bővebb képet kapunk a korszakot övező atmoszféráról, másrészt pedig szembesülünk vele, mennyire esélytelen volt e küldöttség missziója, amelyet az utolsó utáni pillanatban (1920 januárja, ekkor már több mint egy éve folytak a béketárgyalások), megalázó körülmények között hívtak ki a békekonferenciára, hogy ott izolálva, a világtól elzártan tartsák őket. Ha lehet beszélni főszereplőről egy ilyen film esetén, akkor az mindenképpen az idős gróf, Apponyi Albert. Már korábban is sejthető volt, hogy ő fogja vezetni a magyar békeküldöttséget, s amikor Huszár Károly akkori miniszterelnök ezt ratifikálta is 1919 végén, Apponyi szakértőivel elkezdte a felkészülést az ország álláspontjának védelmére.

A filmben – így a küldöttség történetében is – minden olyan momentum helyet kap, melyet konkrétan a béketárgyalásokról tudni érdemes. A már említett megalázó bánásmód, a teljes izoláció, a delegáció mindezek ellenére kifejtett, sokszor reménykeltő, ám végül csalfa próbálkozásai, hogy jobb belátásra bírjuk a nagyhatalmakat, Teleki Pál „vörös térképe” (amely véleményem szerint a legnyomósabb érv volt az igazságtalan döntés ellen), stb-stb. Igen...nem csak a szokásos magyar pesszimizmus árad belőlünk, mikor arról beszélünk, hogy a nagyhatalmak (élén a „wilsoni elveket” hirdető, „demokratikus” Egyesült Államokkal) cserben hagytak minket, ez valójában is így volt, melyet Tősér filmje remekül be is mutat. Ennek egyébként nem feltétlenül a magyargyűlölet volt az oka (effektíve kevés olyan nyugati politikus volt, akik konkrétan utáltak minket), hanem szimpla érdektelenség. Az angolszászokat nem érdekelte Közép-Európa sorsa, a briteknek a gyarmatok fontosabbak voltak, így a mi térségünket átadták az egyetlen olyan győztes nagyhatalomnak, amely akart is valamit Közép-Európában: a franciáknak. Ebből kifolyólag pedig sikerül lerombolni egy toposzt, melyet a magyarság – nyilván érzelmi okokból – egyáltalán nem szokott tudomásul venni: az első világháborút lezáró teljes békemű Magyarországra vonatkozó része csupán egy kicsi, apró szelete az egész békerendszernek, amely jóval kevesebb nyugati politikust érdekelt annál, semmint azt mi gondoljuk. Erre pedig a film külön rámutat, nagyon helyesen.

A nagypolitikai összefüggések mellett illusztrációkkal, szemléletes grafikákkal mutatják be, mekkora veszteségeket szenvedett Magyarország az első világháborúban, illetőleg a békeszerződés nyomán. A gazdasági tényezők mellett szerepet kap az elcsatolt területen élő magyarság szenvedéstörténete is, így, ha nem is nagy mértékben, de Trianon társadalmi oldaláról is képet kaphatunk. Mindezen szenvedéstörténetet – visszakanyarodva a nagypolitikához – pedig gróf Apponyi Albert 1920. január 16-án, a győztes hatalmak képviselőinek jelenlétében elhangzott kiváló védőbeszéde foglalja keretbe, amelyet „nagy kegyesen” engedélyeztek számára.

És... igazából úgy ennyi, mármint ennyit tudok elmondani a filmről, ami miatt megnézésre ajánlanám a kedves olvasónak. Egy informatív, alapjaiban korrekt munka, ami noha egy témában jártasabb embernek talán kevés új információt tartalmaz, teljesen jól összefoglalja és elénk tárja a békeszerződés közvetlen időszakát, miközben a cselekmény lendületes, nem laposodik el, ahogy az hasonló filmeknél nagyon gyakran előfordul. Pont annyi információt és történelmi következtetést tartalmaz, amellyel jól lehet ismeretanyagot bővíteni, mégsem fekszi meg az ember gyomrát, bárki nyugodtan leülhet elé. A békeparanccsal kapcsolatos konzekvenciák jók (a rendezés a többi Kárpát-medencében élő népnek sem volt hosszútávon jó, hiszen élhetetlen kis államokra bontotta a térséget, vagy éppen arról is szó esik, mekkora kudarc volt Franciaország azon álma, hogy Közép-Európában hegemóniát szerezzen), s mivel amúgy sem született lényegében egy jó film sem ebben a témában, ha tehetném, mindenkit leültetnék kötelezően a film elé legalább egyszer.

Azonban – s itt rátérnék a negatívumokra – sajnos a Béke – A nemzetek felett sem tökéletes alkotás. Noha hasznos és releváns tudásanyagot szippanthatunk magunkba, sajnálatos módon az egész film – nem találok jobb szót rá, mert sokadjára futok már bele – egész egyszerűen tipikusan „NER-es”. Dől belőle a megúszás szaga, amit nem úgy értek, hogy maga a film nem jó minőségű, a színészek ne játszottak volna jól, vagy ne látszódna, hogy igenis törődtek a mondanivalóval, hanem úgy, hogy bizonyos témákat elképesztő módon látványosan, szándékosan kerültek. Mivel ezek összefüggnek, ezért az egyszerűség kedvéért pontokba szedtem őket.

1. Szinte szó sem esik a baloldal felelősségéről, hogyan és miként köszönhettük részben nekik a trianoni katasztrófát. Ugyan Károlyiék teszetosza politikája két-három alkalommal szóba jön, illetve nyilván az is, hogy Magyarország miért ilyen későn vett részt a békekonferencián, szinte egyáltalán nincs megmagyarázva, hogy ez miért történt. „Csak úgy volt”, mert éhínség, meg elégedetlenség, stb-stb. Ehhez kapunk ugyan háttéranyagot, miként viselkedett sok háborúból hazatérő baka (spoiler: nem túl gálánsan), de az ideológiai frontvonalak teljesen érintetlenek maradnak. Ez a Tanácsköztársaságra fokozottan igaz, pedig ott még pozitívumot is lehetett volna említeni a terület visszafoglalások miatt.

2. Ebből következik, hogy a Dolchtoss-jelenség (vagyis a tőrdöféselmélet) sem kap helyet a filmben, amely a hátország szándékos lezüllesztését jelenti, miközben a fronton folyik a harc. Sejthetjük, hogy miért: ha ez szóba kerül, itt már nem lehet figyelmen kívül hagyni a zsidóság bomlasztó szerepét, aktív részvételüket a központi hatalmak vereségében. Történelmi tények ezek, amelyeket megcáfolni nem lehet, szőnyeg alá söpörni viszont igen.

(Amúgy érdekesség, hogy a „tőrdöfés” legnagyobb elszenvedője, Németország pont 1918. november 11-én {majdnem napra pontosan 104 évvel ezelőtt} írta alá a fegyverszüneti egyezményt a compiègne-i erdőben található vasúti kocsiban.)

3. Hasonlóan, feltételezhetően megfelelési kényszerből, a Rongyos Gárda nevét még ki sem ejtik a 90 perces játékidő alatt, ami azért elég égő. Főleg, hogy a soproni népszavazás szóba kerül, tehát nem maradt érintetlen a történet. Azonban mindez a levegőben lóg. Miközben 90 percen át azt hallgatjuk, mennyire nem törődtek velünk a nyugatiak, egyszer csak belengetik az ominózus népszavazást, mindenféle magyarázat nélkül, hogyan és miként sikerült azt kiharcolni.

Nos, ezekért és jó okkal írtam, hogy a Béke – A nemzetek felett egy ízig-vérig NER-es alkotás (mellesleg a kormányközeli „elit” egy markáns része a film díszbemutatóján is megjelent). Foglalkozik a témával, de a valódi miértekbe csak borzasztóan felületesen mer belemenni, mintha egyszersmind akarna a témával foglalkozni, másfelől viszont fél tőle. Mivel alapvetően egy jó koncepcióval átitatott, a fentebb leírtakat leszámítva korrekt film, amely az egész játékidő alatt végig leköt – s sajnálatos módon amúgy sincs versenytársa – mindenképpen megtekintésre ajánlom, de a forradalmi, patrióta szemléletváltást pontosan az óvatoskodások miatt nem fogja elhozni. Valamit talán sejtet a háttérben – vagy csak én éreztem így – de kibontani nem meri, ahhoz gyáva. Pont, mint a kormánypárt.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info