Elöljáróban feltétlenül meg kell említenünk, hogy már a klasszikus ókori hellén olimpiai játékokkal kapcsolatosan is számos tévhit rögzült a 18-19. századi filozófusok és történetírók idealizáló törekvéseinek köszönhetően. Megható legenda ugyanis az egymással szüntelenül háborúzó poliszok között a Zeusz főisten tiszteletére rendezett sportversenyek idejére kötött egyetemes béke, amely nem más, mint egy fejezet Kantnak az örök békéről szóló elmélkedéseiből. Az Olümpia városába küldött versenyzőket ugyan felmentették a katonai szolgálat alól, s edzőikkel együtt szabad átvonulási joguk volt a háborús területeken, de a görög városállamok közötti véres marakodások, puccsok és leszámolások zavartalanul folytak tovább a négyévente lebonyolított játékok idején is. Ugyanilyen légből kapott legenda az önzetlen és aszkétikus antikvitás korabeli olimpiai szellem is, miszerint a résztvevőket csak a poliszuknak, hazájuknak szerzendő dicsőség motiválta volna a küzdelmek során. Valójában a győztes csak a helyszínen érte be a dobogós helyezéssel járó koszorúval és olajággal, azonban szülőföldjén családostól – egyébként megérdemelt – életfogytiglani kedvezményekkel árasztották el, és privilegizált helyzetet biztosítottak számára a közösségen belül. Egyszóval, ugyanolyan profi volt, mint a mai olimpiai aranyérmesek.

Az viszont, amit ma a politikai korrektségnek nevezett és a nyugati civilizációt egyetemlegesen megfertőző elmebajnak köszönhetően művelnek a „mainstream” média és politika „véleményformáló” gondolatterroristái, az teljességgel elképzelhetetlen volt az ókori Hellászban. A leghírhedtebb és legaktuálisabb példát említve, történt ugyanis, hogy a német női evezős nyolcas egyik tagjának, Nadja Drygallának idő előtt haza kellett utaznia Londonból. Távozásának okairól a hazai médiából azt tudhattuk meg, hogy az evezős hölgynek a tervezettnél azért kellett korábban hazautaznia az olimpiáról, mert kiderült, hogy barátja a Rostocki Nemzeti Szocialisták csoportjának vezetője, amely „értelmiségiek” leírása alapján neonáci és rasszista nézeteket valló egyesülés. Drygalla természetesen „önszántából” ment haza, hiszen „megértette”, hogy az olimpia szellemiségével az effajta nézetek nem összeegyeztethetők. Az olimpián többet már amúgy sem kellett volna szerepelnie, ugyanis a német női nyolcas, amelynek tagja volt, kiesett már a vigaszágról is. Nem az első esete ez már a fiatal hölgynek a szélsőjobboldallal. 2011 márciusában le kellett mondania rendőri beosztásáról a nézetei és politikai hovatartozása miatt. Most pedig világcsúfjára idő előtt el kellett hagynia az olimpiai játékok helyszínét. Nos, röviden ennyi, amit az ominózus esetről a magyarországi médiából megtudhattunk.

Aligha vált ki azonban olvasóinkból meghökkenést, ha rögvest megállapítjuk, hogy a történet – azon túl, hogy az olimpiai eszmével és a sport szellemiségével eleve abszolút összeegyeztethetetlen – a fentebb közölt változatban nem egészen fedi a valóságot, csupán annak egy részmozzanatát ragadja ki, illetve hazug. Miként azt már természetesnek vehetjük a magyarországi, balliberálisnak mondott sajtó képviselői részéről. Hogy a Drygalla-sztori kerek egész legyen, szükséges kiegészítenünk azzal, hogy a 23 éves szőke leányzó Mecklenburg-Elő-Pomeránia tartományban, egy helyi rostocki evezősegyesületben edzett éjt nappallá téve, és rengeteg munkával, szorgalommal, kitartással készült az idei, londoni megmérettetésre.

Fiatalkori szerelme, a szintén evezős Michael Fischer, a 2006-os ifjúsági világbajnokságon ezüstérmet szerzett. A derék fiatalemberrel csak egyetlen „baj” van, nevezetesen az, hogy „szélsőjobboldali” nézeteket vall, évekig tagja volt ugyanis az egyébként hivatalosan bejegyzett, legálisan működő és 2009-től a szászországi tartományi parlamentben is képviselettel rendelkező NPD-nek (a német Nationaldemokratische Partei Deutschland rövidítése, amelynek magyar jelentése Németországi Nemzeti Demokrata Párt). Fischer állítólag neonáci megmozdulásokon is részt vett. Írásunk témája szempontjából azonban a lényeg az, hogy Nadja Drygalla nem volt soha sem tagja az említett politikai szervezetnek, nem is politizált, gyűléseken, tömegdemonstrációkon sem vett részt, ehelyett inkább kitartóan edzésekkel és kemény felkészüléssel töltötte az idejét. Miként a „botrány” kirobbanása után kiderült, Drygalla korábban a rendőrségnél dolgozott, de politikailag a legkevésbé sem korrekt magánéleti kapcsolata miatt onnan is kitették, s mivel ennek következtében anyagi gondokkal küszködött, a tartományi evezősszövetségnél vállalt el egy kisegítő állást 2012. augusztus 31-éig, minimálbérért. Ezt követően, szeptember 1-jétől mint sportfelelős dolgozott volna a német szövetségi hadseregben. Az előzmények ismeretében és az 1945 után kialakított németországi politikai állapotokat tekintve teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy ez az álláslehetőség elúszott számára. Azt talán mondanunk sem kell, hogy Drygalla nem önszántából távozott Londonból, hanem – miként azt egyedül a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak volt mersze megírni – Michael Vesper, a német olimpiai delegáció elnöke rúgta ki, aki korábban Észak-Wesztfália zöld színekben pompázó miniszterelnök-helyettese volt, vagyis elvtársa a pedofil hajlamaival büszkélkedő és az EP-ben egy éve Magyarország ellen esztelenül ordítozó perverz Daniel Cohn-Benditnek, a ’68-as anarchista Vörös Daninak.

Nagyon tanulságos és a jelenkori németországi közélet abszurditását tükröző látlelet, hogy Drygalla idő előtti hazatérése, illetve a nyilvánosságra egyáltalán nem tartozó magánéleti kapcsolata a kérdésfelvetések miféle lavináját indította el a német sajtóban. A Bild am Sonntag című lap 2012. augusztus 5-ei számában a következő vastagbetűvel szedett, hatásvadásznak szánt számonkérést tette fel: Ki akadályozta meg az információ-áramlást? Ki hallgatta el az igazságot? Vajon szándékosan hazudtak az illetékesek? A Spiegel Online, a Bild és a Die Welt Kompakt augusztus 6-án azt boncolgatták, vajon ki vagy kik voltak a „bűnösök”, akik nem „jelentették” időben, hogy a lánynak neonáci kapcsolatai vannak. Egyébként, miként azt fentebb részleteztük, Drygallának nincsenek ilyen politikai kötődései, csak a barátja volt egykoron az NPD tagja. Az egész, mesterségesen kreált hisztéria Mariana-árok szintű mélypontja, hogy állítólag a nagyon liberális és nagyon demokratikus s az emberi jogok tiszteletben tartására oly érzékeny Németországban a szerencsétlen lány magánéletébe durván belegázolva, sportegyesületi vezetők, edzők, magas rangú rendőrtisztek próbálták rábeszélni Nadját a szakításra és egy másik párkapcsolat létrehozására.

Az is kiderült, hogy Drygallát és barátját, Fischert a német rendőri szervek folyamatos megfigyelés alatt tartották még akkor is, amikor a férfi már 3 hónapja nem volt az NPD tagja, sőt még azt is a fejére olvasták az evezőslánynak, hogy szélsőjobboldali internetes portálokat olvasgat szabadidejében. A jelenlegi CDU-s hadügyminiszter, Thomas de Maizière becsületére legyen mondva, egyedüliként ő védte meg Nadja Drygallát a nemtelen és aljas támadásoktól, elutasítva egyúttal mindenfajta orwelli típusú gondolatrendőrség felállítását is.

Nos, itt tartunk ma a fényességes és az emberi jogok tiszteletben tartását – legalábbis retorikai szinten – mindenek fölé helyező Európai Unió vezető tagállamában, Németországban. S ott, ahol efféle gyalázat megtörténhet, valami nagyon nincs rendjén. Idősebb, illetve a történelemben jártas olvasóinknak pedig óhatatlanul déja vu érzése támadhat. Mindezt már megélhettük a szovjet uralom alatti kommunista érában. S a jelek szerint, ami a gondolkodás és véleménynyilvánítás uniformizálását, a nemzetek feletti központi, globalista hatalmi központ létrehozására irányuló törekvést, s a magánélet intimitásába való külső beavatkozási szándékokat illeti, nincsen különbség a kétféle unió között.

S ha már írásunkat egy históriai bevezetővel indítottuk, zárjuk is azzal, amely elválaszthatatlanul kapcsolódik a cikkünkben kifejtett témánkhoz, illetve ezzel összefüggésben a politikai korrektség álszent és hazug mítoszgyártásához és történelemhamisításához. Ráadásul alább következő történeti miniatűrünk német vonatkozású, s mintegy ellenpéldázata a Drygalla-ügynek. Közismert, hogy 1936-ban a nemzetiszocialista Németország rendezte az olimpiai játékokat. Számos tévhit és legenda kapcsolódik ehhez a sportünnepélyhez is.

A legismertebb talán Jesse Owenshez, az amerikai csapat néger atlétájához fűződik. Owens négy aranyérmet szerzett Berlinben. Az olimpiai stadion 100 ezer főnyi nézőközönsége mindannyiszor elbűvölve ünnepelte a nem árja fekete sportolót, és lelkesen skandálta a nevét. Egy szupersztárt láttak benne, s fütyültek a politikára.

Az Owensszel szemben távolugrásban 19 centiméterrel alulmaradt német atléta, Luz Long a homokgödörben azonnal átölelte az olimpiai bajnokot, és olimpiai szellemben gratulált győzelméhez. Máig számos kiadványban lehet olvasni, hogy a birodalmi kancellár és vezető, Adolf Hitler elhagyta a stadiont, amikor a két sportoló összeölelkezett, hogy ne kelljen kezet fognia az aranyérmes néger versenyzővel. Megható libsi kanonikus történet, csakhogy, mint annyi más, ez sem igaz. E vonatkozásban nézzük a legilletékesebb személy, Jessie Owens önéletrajzát: „Amikor elhaladtam a kancellár előtt, felállt, intett nekem, és én visszaintettem”. Owens továbbá azt is elmondja, hogy létezik egy sajtófotó is a Hitlerrel történt kézfogásról, amelyet az amerikai médiacenzorok visszatartottak, hogy ezáltal diszkreditálják a Führert. Owens egyáltalán nem érezte Hitler elutasítását vagy tartózkodását. Ellenkezőleg, inkább saját államelnökére, Rooseveltre panaszkodik, aki nem küldött számára még egy üdvözlőtáviratot sem, s a Fehér Házba sem hívta meg. Mivel épp a választás előtt állt, attól tartott, hogy a déli államokban szavazatok millióit veszítheti, ha egy négert méltat és tüntet ki elnöki kegyeivel. Hiába, a voksmaximalizálás és a politikai érdek mindent felülírt már akkor is.

Végszóként, talán Montesquieu-nek, a hatalmi ágak – törvényhozó, végrehajtó és bírói – szétválasztására vonatkozó javaslatának analógiájára, az a szerény javaslatunk lenne derék liberálisaink számára, hogy felettébb üdvös lenne a politika, a sport és a magánélet szféráját véglegesen és átjárhatatlanul egyszer s mindenkorra elkülöníteni egymástól.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info

Megjegyzés: A Drygalla-üggyel kapcsolatban rendelkezésemre bocsátott német sajtóanyagot és tudósításokat illetően ez úton is köszönetemet fejezem ki Rónaszegi Juditnak.

Egy hasonló eset: Kizárták a görög olimpiai csapatból, mert sokallta a hazájában élő afrikaiak számát