Ugyanis sokféle eszmét „kifőznek” a világban, „uralkodó ideológia” azonban csakis azokból lesz, amelyek mögött befolyásos társadalmi csoportok sorakoznak föl. Valaminek történnie kellett a 70-es évek közepén-végén, melynek következtében az a bizonyos sokat emlegetett „háttérhatalom” – mely persze nem más, mint a nyugati világot uraló jelentős részben zsidó pénzügyi elit - arra az elhatározásra jutott, hogy sutba vágja a jóléti államot, és felkarolja a „pusztító” neoliberalizmust. De vajon mi történhetett?

Hogy a 70-es évtized közepe ténylegesen fordulópont lehetett a „globális elit” gondolkodásában, arra nézve további jelek is utalnak. A neoliberalizmussal együtt lépett a színre például az úgynevezett neokonzervativizmus is. A két fogalmat hosszú időn keresztül összekeverték, utólag visszatekintve azonban teljesen világosan látszik a különbség: a neoliberalizmus a nyugati birodalom gazdasági átalakításának, a neokonzervativizmus pedig új, a korábbinál sokkal agresszívabb katonai-külpolitikai stratégiájának a terve. Mindamellett persze a kettő egymás édestestvére, ugyanis a belső gazdasági kizsákmányolás fokozása révén teremthetők csak elő azok az erőforrások, melyek a birodalom külső hódításaihoz nélkülözhetetlenek.

A „háttérhatalom” nyomására a 70-es évek végén elkezdődött tehát a neoliberális gazdaságpolitika megvalósítása (kezdetben Chilében, majd Nagy-Britanniában, az USA-ban, azután másutt is), mellyel nagyjából egyidejűleg Margaret Thatcher és Ronald Reagan meghirdette az új, „dinamikus” kül- és katonapolitikai kurzust. A fő cél egyértelműen a Szovjetunió és a kommunista világrendszer szétbomlasztása volt. A második világháború idején a globális cionista elit kiválóan együttműködött a Szovjetunióval, sőt a bolsevik forradalom után egy ideig azt lehetett gondolni, a zsidóság bizonyos erői – a kommunizmus zászlaja alatt - képesek lehetnek befolyásuk alatt tartani a vörös birodalmat. Úgy gondolom azonban, számításaikban csalatkozniuk kellett, mert Sztálin valójában háttérbe szorította és a saját érdekeinek megfelelően használta fel a zsidókat, a háborút követően pedig egyenrangú nagyhatalomként lépett fel Amerika ellenében. Amikor pedig a Szovjetunió Izraellel szemben az arabok oldalára állt (ráadásul zsidóellenes intézkedésekre került sor Lengyelországban, a Szovjetunióból pedig emigrálni kezdtek a zsidók), és az arab olajmonarchiák 1973-ban kisebbfajta válságba taszították a Nyugatot, akkor a „háttérerők” meghozták a döntést: a kommunizmusnak buknia kell. Ugyanis nem teljesítette be a zsidó bankárelit (vagyis a misztikus „háttérhatalom”) elvárásait, hanem önálló útra tért, sőt bizonyos nemzeti, orosz részről pedig világbirodalmi törekvéseket is magába olvasztott. Ezért a kommunista világrendszernek buknia kellett. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia a neoliberális gazdasági kurzus bevezetése révén már a 80-as években hatékonyan volt képes a köznéptől elrabolt erőforrásokat a katonai fejlesztésekre költeni. (Az oktatás, egészségügy, a szociális-kulturális szféra leépülése pedig nem számított.) A Szovjetunió végzetesen lemaradt a fegyverkezési versenyben, és az 1980-as évek végén feladta a harcot a Nyugattal szemben.

A cionista birodalom pedig gátlástalanul és mohón bekebelezte az egykori kommunista blokk kisebb államait, sőt Közép-Ázsiában és a Kaukázusban is teret nyert. A 90-es évtized nagy mutatványa volt az Oroszország feletti uralom megszerzésére irányuló nagyszabású cionista akció: Jelcin a nyugatiak nevetséges bábja volt, de egy ideig úgy tűnt, Oroszország is – Kelet-Európa szerencsétlen kisebb államaival együtt – a Nyugat gyarmatává züllik. Oroszország azonban ezúttal is fennakadt a világhódítók torkán: ahogyan Sztálin az 1930-as években a zsidóság hatalmi törekvéseinek útját tudta állni, ugyanúgy (csak persze lényegében vér és terror nélkül, habár helyenként kemény kézzel) Vladimir Putyin is képesnek bizonyult hazája függetlenségét biztosítani. A 90-es évtized végén a „háttérhatalom” végül belenyugodott abba, hogy csak fél sikert ért el: Közép-és Kelet Európát bekebelezte, befolyását az energiaforrásokban gazdag Kaukázusban és Közép-Ázsiában kiterjesztette, ezzel szemben Oroszországot nem tudta meghódítani.

Mint ahogyan a cionista elit egy másik kudarcot is kénytelen volt elkönyvelni: a kínai kommunista hatóságok Tienanmenn téri vérengzése után nyilvánvalóvá lett az is, hogy Kína sem lesz „liberális demokrácia”. A Mennyei Birodalom mindenféle „jó tanács” és vészjósló figyelmeztetés ellenére haladt a maga megválasztotta úton, és a kommunista párt szigorú felügyelete alatt imponáló gazdasági fejlődést ért el. Az 1990-es évek közepén-végén egyértelművé vált, hogy Oroszország és Kína megőrzi függetlenségét a cionista birodalommal szemben, sőt felrémlett annak a lehetősége is, hogy Peking egyszer még az USA egyenrangú ellenfelévé is válik. És ekkor merült fel a nagy kérdés: hogyan lehetne elérni, hogy sem a rohamosan fejlődő Kína, sem pedig az esetleg talpra álló Oroszország (vagy más újonnan színre lépő nagyhatalom) ne legyen soha egyenrangú kihívója az USA-nak és csatlósainak? Amikor a válasz erre a cionista birodalom szempontjából sorsdöntő kérdésre megszületett, az újabb fordulópontot jelez a globális elit gondolkodásában. Ugyanúgy, ahogyan a 70-es évek közepén történt, húsz esztendővel később is újabb stratégiákat és terveket dolgoztak ki a „háttérhatalom” boszorkánykonyhájában, a további terjeszkedés és a Nyugat újjászervezése érdekében. Nem kell persze valami nagy rejtélyekre gondolni, a teendők teljesen egyértelműek és világosak voltak. (Illetve azok lennének mindenki számára, ha nem homályosítaná el az emberek tisztánlátását a fülsüketítő propaganda). Éspedig:

1. Mindaddig, amíg Amerikának katonai téren se közel, se távol nincs vetélytársa, teljes mértékben a nyugati birodalom befolyása alá kell hajtani a Közel-Kelet és Közép-Ázsia népeit, két okból: egyrészt a térségben található hatalmas energiaforrások megszerzése céljából, másrészt Kína és Oroszország stratégiai sarokba szorítása érdekében. A Közel-Kelet és Közép-Ázsia országaiban található katonai támaszpontokról szoros ellenőrzés alatt lehet tartani Kína és Oroszország minden lépését, ezen kívül pedig e két állam meg lesz fosztva a gazdasági fejlődésükhöz nélkülözhetetlen és határaiktól nem messze található energiaforrások jelentős részétől. (Természetesen fontos szempont volt az is, hogy Közel-Kelet feletti nyugati hegemónia kiterjesztése és megszilárdítása révén biztonságba helyezzék az uralkodó nép legfontosabb szállásterületét, Izraelt.) Az évtizedekre tervezett katonai akciósorozat elindításához létre kellett hozni a terrorizmus mítoszát, és meg kellett teremteni a hosszadalmas háború ürügyét, melyre hivatkozva a közvélemény támogatása is megszerezhető. Ezért a cionista elit a nyugati terjeszkedés miatt érthetően fanatikussá váló arab mudzsahedinek közreműködésével megszervezte a 2001. szeptember 11-i merényleteket. (De már a tervezésbe, majd a kivitelezésbe is számos hiba csúszott, úgyhogy nem túlságosan nehéz átlátni a mögöttes erők szándékain.)

2. A függetlenségük darabkáihoz ragaszkodó, magukat „nemzetállamoknak” nevező tartományokat a birodalom egységes és hatékony irányítása érdekében erőteljesebb egységbe kell fogni. (A 4. században hasonló szándékok vezérelték Diocletianus vagy Constantinus császárt is a Római Birodalom átszervezése során.) A birodalom könyörtelen centralizálását a köznép számára az „euroatlanti integráció erősítésének”, illetve az „európai egységesülés folyamatának” jelszavai alatt népszerűsítik.

3. Gazdasági téren úgy igyekeznek az USA-t, Kanadát, valamint az EU tagállamait (és több csatlós államot) magába foglaló szörnyállam versenyképességét fokozni, hogy csökkentik a béreket, a szociális juttatásokat, vagyis leépítik a jóléti rendszereket. Az ok – mondhatnám úgy is, a minden aljasságra indokul szolgáló „gazdasági szeptember 11.” -, amelyre hivatkozva az újabb és újabb megszorításokat lenyomják a félrevezetett emberek torkán, az nem más, mint a „gazdasági válság”. Holott valójában nincsen semmilyen „gazdasági válság”. Amit mi annak érzékelünk, az egy tudatos gazdasági újjászervezés és centralizáló törekvés a nyugati világban, melynek során az erőforrásokat a szegényebbektől a gazdagabbak felé irányítják, a cionista bankár elit uralmának biztosítása és az évtizedekre tervezett háborúskodás folytatása céljából. A birodalom gazdasági újjászervezésének és versenyképesebbé tételének része az is, hogy nagy tömegben fogadják be a bevándorlókat, részben épp a bérek leszorítása, vagyis a munkaerő értékének csökkentése céljából. (Természetesen a cionista oligarchia azért is erőlteti a harmadik világból történő bevándorlást, hogy az őshonos népek faji jellegét, önazonosságát – és ebből következően ellenállási képességét – gyengíteni lehessen.) .

4, Végezetül pedig a terrorveszélyre hivatkozva korlátozni kell a szabadságjogokat, és hozzá kell kezdeni a demokrácia paravánja mögött egy globális diktatúra kiépítéséhez, melynek révén – a modern technológia nyújtotta megfigyelési és ellenőrzési lehetőségek felhasználásával – évszázadokra biztosítani lehet a globális bankár elit uralmát.

Egyébként, hogy a 70-es évtized közepén a „háttérerők” tényleg döntő elhatározásokra jutottak, azt nem csak a neoliberalizmus és a neokonzervativizmus életre hívása – vagyis új gazdasági-politikai-katonai stratégiák kialakítása – bizonyítja. Hanem az is, hogy éppen ekkoriban történt a holokauszt-vallás megszületése. Félreértés ne essék, az úgynevezett holokausztról 1945 óta pofátlanul hazudoztak, és szép pénzeket is zsebre vágtak a „kárpótlás” jegyében a „túlélők”, azonban az 1970-es évek közepétől figyelhető meg a holokauszt-vallás szervezett színre lépése. Nemcsak a katonai-politikai-gazdasági, de a szellemi-spirituális szféra sem kerülte el tehát a nyugati világot uraló „liberális és demokrata” elit figyelmét.

A lényegben persze Lipusz Zsoltnak igaza van: az európai nemzetek többsége – így a magyarság – számára a cionista birodalom „sikeres” újjászervezése valóban a végítélet lesz.

Perge Ottó - Kuruc.info

Kapcsolódó: A neoliberalizmus halálos zsákutcája - végítélet előtt?