Amit ezek a se embernek, se állatnak nem nevezhető valamik tettek, emberi gondolatokkal, nyelvtani szókincsünkkel és kifejezőeszközeinkkel egyszerűen kifejezhetetlen, értelmezhetetlen és leírhatatlan… Mindez még csak nem is civilizáció előtti világ, nem a legsötétebb őskori, prehisztorikus, barbárság szintje, még csak nem is az állatvilág terrénuma. E ponton már kilépünk az emberi agyunkkal értelmezhető és felfogható világ megmagyarázható keretei és jelenségei közül, itt már elhagyjuk a Föld nevű bolygó világát, s kijutunk a nagy univerzum puszta semmijébe.

S az evilági igazságszolgáltatás is súlyos dilemma elé kerül: mi lehet a méltó és jogilag releváns büntetése ezeknek a nem tudom, micsodáknak, tekintettel arra, hogy a jogot mégiscsak emberek különböző, polgári- vagy büntetőperes ügyeinek eligazítására fundálták ki még az ókori ítészek és bölcsek. Persze, tudjuk, a ma Magyarországon hatályos Btk. szerint kiszabható legsúlyosabb ítélet a tényleges életfogytiglan. Jó esetben tehát ezek a nem tudom, micsodák erre számíthatnak. Most persze sokan érvelnek a halálbüntetés visszaállításának szükségessége mellett. Csakhogy ezeknek a bestiális valamiknek az esetében még ez is megváltás, ha úgy tetszik, kegyelmi aktus lenne. A hóhér egy jól irányzott, szakszerű mozdulattal egyetlen másodperc alatt eltöri a nyakcsigolyájukat, esetleg kirúgják alóluk a sámlit, és azonnal vége szakad mindennek. Noha e trojkának még az is „humánus” tortúra lenne, ha fél évezreddel ezelőtti időket idézve a kiérdemesült pribékek szakszerű mozdulatokkal karóba húznák őket oly módon, hogy a kihegyezett fadarab életfontosságú szervet ne sértsen, majd ezt követően elevenen megnyúznák mindhármat, a tortúra befejező aktusaként pedig az eszméletlenre verés határmezsgyéjéig ütnék-vernék őket ásókkal, csákányokkal és vasdorongokkal. Ily módon talán visszakapnának a lex talio elve alapján valamit abból az elképzelhetetlen borzalomból, testi és lelki kínáradatból, amit kiszolgáltatott áldozatuknak, egy ártatlan és magatehetetlen, védekezésre képtelen gyerekembernek okoztak.

Természetes, hogy a közvéleményben és a médiában óriási hullámverése volt a talán ezerévente előforduló horrorisztikus történetnek, s, miként már utaltam rá – érthető okokból – újra csak a közbeszéd fókuszába került és még inkább oda fog kerülni a halálbüntetés visszaállítását követelők akciózása. Azonban nem is Magyarországon élnénk, ha sokan – miként egyes közösségi portálok hozzászólásainak bejegyzései tanúsítják – ezt a tragédiát is nem süllyesztették volna le a nyomorúságos pártpolitika alantas szintjére. A facebookos kommenteket olvasva, egy normális ember lába nem egyszer a földbe gyökeredzik. Mert hogy jön ehhez a borzalomhoz az MSZP, Fidesz, Jobbik vagy bárki más? Mi köze van a belügyminiszter meglehetősen szerencsétlenre sikeredett, ominózus, 2010-es mondatának – „két hét alatt rend lesz” – mindehhez? Hogyan kapcsolódik e rettenethez egyáltalán bármiféle kicsinyes és szánalmas ún. pártpolitika? Mindkét vagy három tábor begőzölt fanatikusai, törzsi szavazói – „csak mi, és senki más” – hajtják a magukét, előállnak világmegváltóan egyszerű és primitív javaslataikkal, a valós tények eközben a legkevésbé sem zavarják őket.

Tudniillik esetünkben egy olyan szörnyű bűncselekménytípussal van dolgunk, aminek semmi köze nincsen a közbiztonság általános helyzetéhez. Lehetne itt bármely politikai erő hatalmon, lehetne itt bármilyen színezetű katonai diktatúra, állhatna itt akár minden utcasarkon rendőrjárőr – bár úgy vélem, ezt aligha kívánja bárki is – , az ilyen megmagyarázhatatlan szörnyűség bekövetkeztét megakadályozni nem tudná. Emlékezzünk vissza. Az európai összehasonlításban is kiváló közbiztonsági mutatókkal rendelkező Ausztriában néhány évvel ezelőtt robbant a bomba: egy állat évtizedekig saját lakásának pincéjében foglyul tartva, rendszeresen megerőszakolta saját lányát, akitől „unokái” születtek, s őket szintúgy hatalmában tartotta. Alapos aránytévesztés, tudatlanság vagy szimpla fanatizmus tehát a borzalmas kaposvári esetet összefüggésbe hozni a politikával, ráadásul súlyosan kegyeletsértő is, nem is szólva arról, hogy a kettőnek abszolút semmi köze nincsen egymáshoz. Ez a három nem tudom, micsoda a pszichiátria illetékességi körébe tartozik, bár valószínűleg ott is párját ritkító eseteknek számítanak majd, hiszen ilyen leírhatatlan, az emberi és az állatvilág territóriumán kívüli gaztettre nyilván ott sem sok példa akad. Mert ez már Hannibal Lecter világa.

A politikát, pártokat pedig csak hagyjuk meg a maguk kompetenciáján belül. Úgyis lépten-nyomon túlterjeszkednek azon, s belegázolnak életünkbe, bármelyik is van, illetve lesz hatalmon. A legbölcsebb magatartás azonban az, ha nem várunk tőlük semmit. Problémáinkat, napi nehézségeinket, életünk apró-cseprő gondjait úgyis nekünk magunknak, helyi kis közösségeink keretein belül kell és kell majd a jövőben is megoldanunk mindenkor, mindenütt.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info

(Képek: Bors)