Igen Tisztelt Főszerkesztő Uram!
Talán csodálkozik, hogy becses hírportáljukat keresem föl levelemmel, de mint az egykori lapok lapjának nevezett Összetartás volt munkatársa, kinek írjak, ha nem a jelenlegi hírportálok hírportáljának? Ne aggódjon, Főszerkesztő Uram, nem a pokol fenekéről jelentkezem, ahova már életemben elkívántak a zsidók meg néhány pincér, hanem egy mennybéli füstös kiskocsma kopott asztalától. Mióta jobblétre szenderültem, régi szokásomhoz híven itt töltöm napjaim javát.
 |
Önök, Főszerkesztő Uram, mindig jók voltak hozzám, és az igazságnak megfelelően tudósítottak kilétem felől.
Aztán valahol sorstársak is vagyunk, hisz annak idején engem is ki akartak ebrudalni a magyar irodalomból, és, ahogy olvasom, most a Kuruc.info fölött is a betiltás Damoklész-kardját lebegtetik. Ami igaz, az igaz, írói és költői ténykedésem során, Önökhöz hasonlóan, elég gyakran megrángattam - no csak úgy elméletben - a göndörhajúak pajeszát, no meg a tyúkszemükre is ráléptem néhányszor.
De térjünk rögtön a lényegre, hogy mi késztetett a levélírásra, és mi nyomja a bögyömet. Már rövid földi pályafutásom során megszokhattam, hogy mindenféle marhaságot terjesztettek rólam, de ezt általában a lúdtalpasok csinálták. Ami azonban most folyik körülöttem, az még az én pálinkához és egyebekhez szokott, tehát edzett gyomromat is felkavarja. Mióta megnéztem az Echo TV Időrosta című műsorában a Medvigy Endre „népi-nemzeti harmadikutas“ (ez meg mi a frászkarika?) irodalomtörténész úrral készített interjút, hát igencsak megszomjaztam, és még a nagyfröccsöt is csak pálinkával tudom lenyelni. Azt mondja az irodalomtörténész úr, hogy én a nőket is csak nagykanállal fogyasztottam! Hát mivel fogyasztottam volna? Késsel, villával? Aztán azt is mondja, hogy én valószínűleg gyenge jellemmel rendelkeztem! Mondja ezt ő, aki jellemességét nézve az ország első számú irodalomtörténet-hamisítójává küzdötte fel magát. Nem csak a rólam összehordott fércmunkájával, hanem Erdélyi Jóska komám és legújabban Nyirő Jóska bátyánk életútjának hamis bemutatásával is. Meg azt is mondja ez az irodalomtörténész úr, hogy nehéz neki az én életművemből az igazi gyöngyszemeket kiválogatnia. Akkor meg miért nem válogat krumplit? És a műsorvezető úr ezek hallatára csak ámul és bámul, és úgy tátva marad a szája, mintha éppenséggel egy zsidó bányász lépett volna be a stúdióba. Csodálkozik még valaki, hogy a túlvilágon is italba kell fojtanom a mérgemet?
De ez még mind semmi, Főszerkesztő Uram!
Mert akkor jön egy Szalay Lackó nevű zöldfülű takonypóc, és a Neményi.net nevű nemzeti radikális portálon háromrészes „irodalomtörténeti tanulmányban“ akarja bizonygatni, hogy én mit gondoltam. Teszi ezt anélkül, hogy halvány gőze lenne a ma már mindenki számára hozzáférhető gondolataimról. Hát mi ez a mákvirág, gondolatolvasó vagy irodalmár? De csak menjünk tovább! Mert ez a Lackó gyerek azt is mondja, hogy miután én beálltam – tévedésből! – a nyilasok közé, hamarosan megbántam, és szabadulni akartam tőlük. Olyannyira – írja ez a hóhányó –, hogy verseimben és írásaimban többet nem is nagyon zsidóztam. De kevesebbet sem, Főszerkesztő Uram! Meg hogy a „köpönyegfordításom“ után már „mélybe tartott“ az utam! Hogy nyomnék egy kiadós barackot a kócos fejére! Azt is firtatja ez a szorgalmas kukac, hogy „nyilas pártköltővé züllött-e Sértő“? Hát ezt kikérem magamnak! A nyilasok sohasem kértek vagy követeltek tőlem őket dicsőítő költeményeket! Nem úgy, mint a lúdtalpas zsidók, mikor velük sóleteztem a Teleki téren, vagy Olaszliszkán vendégül láttak. És igenis engedtessék meg nekem, hogy mint felnőtt férfi és egyben kiszolgált csontcsillagos baka, saját magam eldönthessem, melyik politikai irányzatot ölelem a keblemre!
 |
Elég lett volna, ha ez a takonypóc besétál mondjuk az Országos Széchényi Könyvtárba, és kikeresteti az egykori Összetartás, a Pesti Újság, a Magyarság vagy a Magyarság Útja korabeli számait. Akkor aztán leesne az álla! És végre megtudhatná első kézből, hogy mit is gondoltam a világról! De azt a marhaságot is tisztázni kellene egyszer s mindenkorra, hogy én állítólag a Dunába akartam dobni a nyilaskeresztes jelvényemet. Hát nem, Főszerkesztő Uram! De erről már életemben is írtam, méghozzá nem is sokkal a jobblétre szenderülésem előtt. Sőt mikor ide átköltöztem, a nyilaskeresztet sem kellett kitűzni a szívem fölé – ahogy ezt végrendeletemben kértem –, mert azt utolsó leheletemig ott viseltem.
És talán nem árulok el nagy titkot, Főszerkesztő Uram, ha elmondom, hogy még most is viselem. Mert bár igaz, hogy évekig a zsidók között virgódtam, de végül mégiscsak hungarista lett belőlem. Senki sem születik nemzetiszocialistának, hanem a körülmények hatására válik azzá! Ezt már a jóságos Fiala testvér is megmondta!
De még van más baj is ezzel a Szalay Lackóval. Néhány napja régi jó komám és kenyeres pajtásom, Erdélyi Jóska rontott be a kocsmába. Úgy fel volt háborodva, hogy csak a harmadik nagyfröccs után tudta szavakba önteni a mérgét. „Te Kálmán, olvastad?“ – meredt rám villámló szemekkel. „Ez a tintabetyár Szalay azt írja rólam, hogy én 1954-ben végérvényesen és őszintén megbántam minden korábbi bűnömet, és bocsánatot kértem tévelygéseimért! Főleg azért, hogy különbséget tettem nép és nép között, és vak dühömben ártatlan zsidókat sértettem, üldöztem! Hát megbolondult ez a mitugrász? Ennek annyi esze sincs, mint egy napos csibének! Hát nem tudja, hogy már vagy jó tíz éve kinyomozta rólam egy Standeisky Éva nevű asszonyság – valószínűleg a Dob utcából –, hogy engem annak idején megfigyeltek, besúgókat állítottak rám, sőt még a telefonomat is lehallgatták? És tudod, mi áll ezekben a jelentésekben? Az, hogy én, naiv lélek, a meghittnek gondolt magánbeszélgetéseim során továbbra is úgy zsidóztam, mint a régi szép időkben! Vagy még jobban! Úgy látszik, ezek a népi-nemzeti harmadikutas jószágok még újságot sem olvasnak!“
Elnézést, Főszerkesztő Uram, hogy kicsit elkanyarodtam a saját témámtól, de ki kellett térnem röviden Erdélyi Jóska panaszára is, mert így teljes a történet.
Még valamit okvetlenül szeretnék megemlíteni! Mikor értesültem róla, hogy időközben a Csurka Pista is átköltözött ide, hozzánk, megragadtam az alkalmat, és felkerestem az ügető kantinjában, ahol már törzsvendégnek számít, mert ugye vele is volt még néhány tisztáznivalóm. Éppen ebédelt. Három tányér babgulyás volt előtte – egyszerre! Te Pista – kérdeztem, miután rendeltem egy kancsó bort –, mi a fészkes fenének írtatok ti rólam annyi marhaságot a lapjaitokban? Csak! – válaszolta búskomoran. Elég letört ez a Pista gyerek mostanában. Már megint rossz lóra tett! Mert e fölött a Zsidesz nevű gebe fölött hirtelen nagyon elszállt az idő. Így elvitatkoztunk egy ideig, még meg is mérkőztünk! Többet ittam, mint ő. Tehát én győztem! Ittam én már világhírű birkózót is asztal alá! A végén nem hagyott fizetni. Mivel nyilvános helyen nem szokásom verekedni, beleegyeztem az akaratába.
Hát látott már ilyet a világ, Főszerkesztő Uram? Évtizedekig azt írták rólam – ha egyáltalán megemlítettek –, hogy én nyilas briganti voltam, és nem szerettem a zsidókat! Hát ki a franc szereti őket? Aztán most meg lassan már belőlem is zsidót akarnak csinálni. Még szerencse, hogy ezt már nem kellett megérnem!
Aztán igencsak égeti a bendőmet mostanában ez a cifra-szűrös, díszmagyaros Horthy-kultusz is. Na nem azért, amiért a zsidók vinnyognak, hanem egészen másért. Mert lassan több neohorthysta van, mint annak idején a Don-kanyarban. Pedig ott szükség lett volna rájuk! És nem szobrokat, meg emléktáblákat kellett volna avatgatni úton-útfélen, de nem is vitézi meg lovagi címeket adományozni egymásnak, vagy beszerezni az Ecseri piacon, hanem harcolni! És végül ki harcolt, Főszerkesztő Uram, mikor a muszka már elözönlötte az országot? Hát ezek a hülye nyilasok! És most őket szidják és őket teszik felelőssé mindenért! Lassan már Jézus halálát is az ő számlájukra írják! És kik szidják őket a legvehemensebben? Még csak nem is a zsidók – akiknek azért lehetne némi okuk rá –, hanem ezek a neohorthysta „ősmagyarok“! Igen, Főszerkesztő Uram, ezek lassan már mind legalább Búvár Kundig vezetik vissza a családfájukat, ha nem tovább. Jó lenne vigyázni kicsit ezzel a családkutatással! Ez év tavaszán az önéletrajzi könyvében az azóta megtért s így üdvözült Csanád gyerek is majdnem az Árpádokig vezette vissza a családfáját. Aztán néhány hónap múlva kiderült, hogy anyai ágon Tarnopolból szalasztott színtiszta biboldó! Tehát jobb az óvatosság!
Végül, kedves Főszerkesztő Uram, valamit még becsületesen meg kell gyónnom! Az, hogy engem a zsidók vittek a züllés útjára, nem teljesen felel meg az igazságnak. Való igaz, hogy vittek a lokálokba, színházi öltözőkbe, bordélyházakba – a kórház nemi beteg osztályára már nem kísértek el –, de engem sem kellett különösebben nógatni, mentem én magamtól is. Meg ugye ittam én magamtól is eleget. Később a jóságos Fiala testvér is megpróbált lebeszélni az italozásról, de neki sem sikerült. Pedig olyan erőteljesen próbálta, hogy hetekig bujkáltam előle. Azóta is, ha néhanapján benéz ide a kocsmába egy konyakra, hát eléggé összehúzza a szemöldökét. Pedig annyit már ő is tudhatna, hogy kétszer még egy Sértő Kálmán sem tud belehalni az alkoholba! Aztán legutóbb a fehérvári édes barátném is megüzente, ha nem hagyok fel az itallal, hát ne kerüljek a szeme elé, mert úgy megráz, mint Krisztus a vargát! De hát mit csináljon a magyar ember, ha megszomjazik? Talán egyen? Elvégre most már demokrácia van, ami azt jelenti, hogy mindenki annyit iszik, amennyit akar. Nem igaz, Főszerkesztő Uram?
Hát csak ennyit akartam közölni, és remélem, hogy helyet tudnak szorítani szerény levelemnek, no meg egy kis válogatásnak korabeli cikkeimből, hogy ezeknek az akasztófavirágoknak elmenjen a kedvük a velem való foglalkozástól.
Köszönettel maradok igaz hívük!
néhai Sértő Kálmán
hungarista költő és az alkohol kulturált tisztelője
hungarista költő és az alkohol kulturált tisztelője
A kért válogatás:
További kapcsolódók:
