Sajnos a remélt és elszabotált rendszerváltás elmúlt 23 évében e hazug történetírásnak számtalan példájával találkozhattunk, különös tekintettel a XX. század történelmének oktatásánál, értékelésénél. A legdurvább hamisítás ezen belül a II. világháború és 1956 bemutatásánál érzékelhető. De mielőtt erre rátérnék, nézzük meg, hogy már az ókori bölcsek is hogyan vélekedtek a történelem meghamisításáról. Ehhez térjünk vissza néhány gondolat erejéig középiskolai és általános iskolai tanulmányainkhoz.

Hérodotosz, aki már Krisztus születése előtt 400 évvel megírta a görög és perzsa háborúk történetét, akit a történetírás atyjaként ismer a történelem, azt írta, hogy „A féligazság nem az igazság fele, hanem hazugság”.

Napjaink történelemhamisítói leggyakrabban ezt a módszert alkalmazzák, amikor a történelemnek csak azt a részét hirdetik, melyek céljaiknak legjobban megfelelnek, a történelem másik felét egyszerűen elhallgatják vagy orcátlanul meghamisítják és félremagyarázzák. (Ezt az elkövetkező írásaimban számtalan dokumentummal és cáfolhatatlan ténnyel fogom bemutatni.)

Plutarkhosz, aki Hérodotosz tanítását figyelembe véve, nem akart féligazságot leírni, és híres könyvében Párhuzamos életrajzokban már minden oldalról megvizsgálva állította egymás mellé a történelem szereplőit, hogy elkerülje az esetleges ellentmondásokat és csak a teljes igazat közölje.

Tacitus, a Római birodalom legjelentősebb történetírója, akinek a pun háborúk leírása a legismertebb műve /amit még ma is tanítanak az iskolákban „Hannibál ante portas”/, alapvető gondolatként jegyezte meg azt, hogy „Jaj annak a népnek, amelynek történetét ellenségei írják!”.

Ezt a gondolatot nagyon fontos megjegyezni, mert napjainkban a II. világháború és az 1956-os forradalom történetét, a német nemzetiszocializmus és az 1956-os „ellenforradalmárok” legelszántabb ellenségei, a kommunisták és liberális, kozmopolita, zsidó szövetségesei írták és írják, Hérodotosz által elítélt módon.

Cato, a köztársasági Róma szenátusának leghíresebb szónoka, a punok elleni háborúk következetes harcosa, bármilyen témáról szólt a szenátusban, minden beszédét így fejezte be: „Egyébként javaslom, hogy Karthágót el kell pusztítan”. Beszédei nyomán megindult háborúban Scipió, a tehetséges római hadvezér Zámánál legyőzte Hannibált, ami később Karthágó pusztulásához vezetett.

Cato nyomán - anélkül, hogy a kiváló szónok nyomába léphetnék -, mint gyenge utánzó, ezután minden írásomnak azt a jeligét fogom megadni, hogy: „A történelemhamisítókat pedig le kell leplezni!”.

Írásaimban név szerint fogom megnevezni azokat a történelemhamisítókat, akik kezdetben Soros György anyagi segítségével, majd a Horn-, Medgyessy-, Gyurcsány- és Bajnai-kormányok több százmilliós támogatásával, a tárgyilagos történetírás írott és íratlan szabályait lábbal tiporva hamisították a történelmet.

Kezdetben az ún. Történelmi Igazságtétel Bizottság, majd az ún. '56-os Dokumentációs és Kutatóintézet keretében adták ki, ezeknek a magukat történésznek nevező bértollnokoknak a „műveit”, melyek legtöbbjét Hérodotosz nyomán a hazugság kategóriájába kellene sorolni, mert csak féligazságokat közölnek. Ezeket a kiadványokat tízezres példányszámban árusították, néha fillérekért, hogy minél több emberhez jusson el az igazság megcsúfolása.

Az elmúlt évek folyamán több alkalommal fordultunk Pongrátz Gergellyel együtt /amíg élt/ szóban és írásban a fent nevezett két szervezet vezetőihez, hogy nyílt vitában vessük össze nézeteinket, de minden alkalommal, nemcsak elutasításban volt részünk, hanem a 90%-ban kezükben lévő médián keresztül, méltatlan támadásoknak is ki lettünk téve.

Sajnos ezek az emberek még ma is meghatározó tényezői a történelemszemlélet alakításának.

Amikor a lapokban, a rádióban, a TV-ben a II. világháború befejező szakaszáról vagy 1956-ról kell megemlékezni, ezek az emberek nyilatkoznak, illetve a média vezetői ezeket az embereket szólaltatják meg.

Ezen a téren sajnos a "választófülkék forradalma" sem hozott lényeges változást.

A következő írásaimban azt mutatom be, hogy 1989-90 után miként szabotálták el a remélt rendszerváltást azok, akik az előző kommunista évtizedekben dédelgetett kiszolgálói voltak a kommunizmus építésének és utána a szörnyű vadkapitalizmust zúdították a nyakunkba, melynek átkos következményeit napjainkban is nyögjük.

Miközben az emberek milliói tengődnek a létminimum határán, vagy az alatt, a munkanélküliség az egekbe szökött, ezalatt létrejött az állami vagyon szétrablásán meggazdagodott milliomosok és milliárdosok siserehada, akiknek gazdagsága sok ember képzeletét is felülmúlja.

Ezért lenne szükség arra, hogy a történelmi igazságot és igazságtalanságot végre feltárjuk, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek.

Amennyiben a „forradalmi” kormány nem tud, vagy nem akar ezen változtatni, egyedül a legnépszerűbb és legolvasottabb nemzeti hírportálnak, a Kuruc.infónak jut az a megtisztelő feladat, hogy az igazságot, a történelemoktatás terén is feltárja és hirdesse.

Engedje meg a tisztelt olvasó, hogy sorozatom bevezetőjéül egyetlen példán mutassam be, hogy az igazság egyik felének elhallgatása miként változik történelmi hazugsággá.

Az elmúlt 23 év történelmi szakirodalma, szépirodalma és sajnos a tankönyvek is, az általános iskoláktól az egyetemekig azt hirdették, hogy Maléter Pál a forradalom hőse volt, aki mint a világhírnévre szert tett Kilián laktanya "hős parancsnoka", kiérdemelte, hogy ő legyen a honvédelmi miniszter, akit az oroszok elfogtak és Kádárék 1958–ban négy "ellenforradalmár társával" együtt kivégeztek.

Ebből annyi igaz és cáfolhatatlan tény, hogy Maléter október 25-e után valóban a Kiliánban tartózkodott, kinevezték honvédelmi miniszternek és 1958. június 16-án kivégezték. Ez az igazság egyik fele. E tények köré fonták a történelemhamisítók azt a legendát, amit 23 éve próbálnak elhitetni az emberekkel, hogy Maléter a Kilián hőse volt, ezért lett honvédelmi miniszter, és Kádárék a forradalom vezéralakjaként végezték ki.

Ezután nézzük meg, mi az igazság másik fele a Kiliánnal és Maléterrel kapcsolatban, amit eddig elhallgattak, és ennek az elhallgatott igazságnak a fényében kiderül, hogy a Kilián laktanya, Maléter minden igyekezete ellenére lett a forradalom egyik világhírnévre szert tett központja, és Maléter csak a felkelőket lőtte és lövette, egyetlen parancsot nem adott ki a szovjetek elleni harcra, Tökölön aljas módon elárulta a forradalmat és saját miniszterelnökét is. Kivégzése nem volt más, mint a kommunisták egymás közötti marakodásának „eredménye”, mert a forradalomhoz semmi, de semmi köze nem volt, csak annak kibontakozásában és elárulásában jeleskedett.

1956. október 23-án este Nagy Imre sikertelen parlamenti fellépése után - melynek az lett volna a célja, hogy a lelkes tüntető tömeget hazatérésre bírja - nem haza ment a tömeg, hanem bement a Nádor utcai országos pártközpontba és felajánlotta szolgálatait a pártnak. /További ténykedésére most nem térek ki./

A lelkes tömeg pedig két irányba indult el. Egyik fele a Városliget felé, hogy ledöntsék az elnyomás jelképét, a Sztálin-szobrot, ami 21 óra körül meg is történt. A tömeg másik fele a rádió, Bródy Sándor utcai központja felé indult, hogy az egyetemisták 16 pontját olvassák be.

Ez még nem volt forradalom, legfeljebb egy tüntető felvonulásból kialakult rendszerellenes felkelés.

Akkor vált a felkelés forradalommá, amikor a rádiót védő ÁVH-sok előbb riasztó, majd a tömegre leadott célzott lövéseire a tömeg nem oszlott fel, hanem ahol tudott - utcai rendőröktől, a Magyar Honvédelmi Szövetség feltört raktáraiból – fegyvereket szerzett és felvette az egyenlőtlen küzdelmet.

Azonban a rádiót védő ÁVH-s egység és a segítségükre kivezényelt katonák, tűzerő tekintetében fölényben voltak, mert a „felkelőknek” fegyverük is kevesebb volt és a lőszerük is minimális.

22 óra körül én is a Rákóczi úton az Uránia Mozi elé sodródtam a tömeggel. Ugyancsak itt rekedt meg egy szakasz, őrségből leváltott hazatérő katona, akiknél nem volt lőszer. Ekkor javasoltam a szakaszt vezető századosnak, hogy menjünk a Kilián laktanyába, ott kérjünk lőszert és jöjjünk vissza a felkelők segítségére a rádióhoz.

/Itt jegyzem meg a tisztelt olvasóknak, hogy a Kuruc.info 2012. október 21-i cikkében részletesen leírtam ennek az éjszakának a történetét./

Ekkor még úgy tudtam, hogy a Kiliánban van a helyőrség-parancsnokság, hiszen három évvel ezelőtt, még itt teljesítettem egy alkalommal 24 órás helyőrségi ügyeletes tiszti szolgálatot. Csak ide érkezésünk után derült ki, hogy időközben a helyőrség-parancsnokságot áthelyezték, és a Kilián gyakorlatilag egy munkásszálló lett. Itt lett elhelyezve a kisegítő műszaki dandárnak az egyik zászlóalja is.

Az 1950-es években, amikor elkezdődött a hadsereg gyors fejlesztése, a megbízhatatlannak vélt fiatalokat nem katonának hívták be, hanem fegyver nélküli bányász- és építőzászlóaljakba osztották be őket. Ezek szülei a Horthy-rendszer vezető tisztviselői, katonatisztek, volt gyárosok, földbirtokosok, kulákok és hasonló „népellenségek” voltak. Legtöbbjüket kitelepítették, megfosztották létalapjuktól, megalázó, nyomorgó helyzetbe kerültek. Ezek gyermekei, unokái átérezték szüleik, nagyszüleik szomorú sorsát és legtöbben, lélekben ellenségei voltak a fennálló kommunista rendszernek. Ezért nem mertek a kezükbe fegyvert adni.

Miután a Kilián a felkelők kezére került, ezeknek a Musz-os katonáknak a nagy része ösztönösen a felkelők mellé csapódott. Miután a Kiliánban nem volt fegyver, teherautókkal a Soroksári úti fegyvergyárba mentek, ahol rengeteg vadonatúj géppisztoly volt raktáron. Ebből fegyverkeztek fel és hoztak magukkal a Kiliánba is. Innen indult éjfél után mintegy 80-100 katona a rádióhoz, hogy csatlakozzon az ostromlókhoz.

Közben a rádiónál folyt az elkeseredett küzdelem, ami mindkét oldalon már több halottat és sebesültet követelt. A védőknek is kezdett fogyni a lőszerük, mert a felkelők megakadályozták azoknak a mentőautóknak a bejutását a rádióhoz, melyekkel az ÁVH vezetői lőszert próbáltak bejuttatni.

Ekkor jelent meg a vadonatúj géppisztolyokkal felszerelt egyenruhás, közel száz katona, akik lelkesedéssel vetették bele magukat a gyűlölt ÁVH elleni küzdelembe.

„A honvédség velünk van!” - futott végig a hír, a már-már csüggedő ostromlókon, új lelkesedést adva a küzdelemhez. Ez a hír eljutott az egyre jobban csüggedő védőkhöz is, ami rövidesen a rádió feladásához vezetett.

Mivel ez volt az első jelentős fegyveres sikere a forradalomnak, 24-én hajnalban az egész ország és a világ is felkapta a hírt. Az akkor felkelőknek nevezett forradalmárok ettől fellelkesülve fokozott erővel folytatták a harcot, egyre nagyobb sikereket érve el.

Ehhez járult az a hír is, hogy a rádió sikeres ostroma után a Kiliánba visszatérő katonák 24-én felvették a küzdelmet az Üllői úton bevonuló szovjet csapatokkal és szoros együttműködésben a már megalakult Corvin-közi felkelőkkel, már aznap kifüstölték az első szovjet tankot a körút és az Üllői út kereszteződésében.

Ez a sikeres harc a következő napokban csak fokozódott, ami a világpolitikában vezető hír lett. Ennek a harcnak lett két forradalmi központja két nap alatt, a Corvin-köz és a Kilián laktanya.

Maléter számára nagyon kellemetlen volt, hogy az alárendeltségébe tartozó egyik laktanya lett az „ellenforradalom” egyik bázisa, ezért 25-én öt harckocsival elindult, hogy azt visszafoglalja a felkelőktől. Ez részben sikerült és ettől kezdve Maléter csak a felkelőket lőtte és lövette.

A forradalomnak erről az első két döntő napjáról, azon belül Kilián laktanyáról és az abban szolgáló Musz-os katonák hősiességével, mely alapvetően meghatározta a fegyveres harc következetes kommunista és szovjetellenes irányvonalát, egyetlen könyvben, egyetlen tanulmányban, egyetlen filmben sem találkozunk.

Az igazságnak ezt a másik felét hallgatták el az elmúlt 23 évben, és ezért állítom bátran, Hérodotoszra hivatkozva, hogy a kommunista Maléter köré vont hősi mítosz nem más, mint féligazság, a történelem felét elhallgató szánalmas hazugság!

Most pedig felhívom az általam csak hazugsággyárnak titulált ún. '56-os Intézetnek a volt vezetőjének, Rainer M. János úrnak és munkatársainak, Eörsi László és Szakolczai Attila urak figyelmét, ha van bátorságuk, álljanak ki egy nyílt, nyilvános vitára a forradalom igaz története szempontjából e két sorsdöntő nap eseményeinek tisztázására és értékelésére.

Amennyiben ezt megteszik, tisztelettel hajolok meg előttük, mint történészek előtt, akik hajlandók a történelem eddig elhallgatott fejezeteinek tisztázására.

Amennyiben ezt nem teszik meg, csak úgy tekintek rájuk - az elmúlt 23 év minden elismerése, dicsérete és megszerzett pozícióik ellenére -, mint jól megfizetett bértollnokokra, akik gazdáik utasítására, 23 éve hamisítják a forradalom történetét.

Felhívom szíves figyelmüket arra, hogy amennyiben elfogadják erre a tisztázó vitára meghívásomat, csak a történelmi tényekre koncentráljanak és ne a személyemre, amit az önök jóvoltából, első könyvem megjelenése óta folyamatosan olvashatnak az emberek, hogy én egy:

„Szélsőjobboldali, eszelős, demagóg, igazságtalan, kirekesztő, vádaskodó, rágalmazó, ostoba bűnös, elszánt gyűlölködő, hazug, hamisító, sztálinista dezinformátor, pufajkás, közbűntényes, denunciáló, nyilas, 'semmi köze '56-hoz', kommunista, csaló, szélhámos, nyilasmentő, Szálasit dicsőítő, fasiszta, provokátor, pitiáner hazudozó, szélsőséges uszító” vagyok.

/E jelzőket tartalmazó sajtótermékek a birtokomban vannak.../

Mert ha igaz is lenne ez a sok, gyűlöletből fakadó badarság, az sem változtatna azon a tényen, hogy személyemtől függetlenül, a forradalomról 23 éve hirdetett féligazság az hazugság.

Szalay Róbert
történelemtanár