1. Az Ukrajnában lezajlott puccs alapos tervezés eredménye. Szó sincsen semmiféle spontán népi megmozdulásról, illetve forradalomról. A nyugati világot irányító háttérhatalom köreiben egészen bizonyosan hosszú ideje szervezik az ukrajnai hatalomátvételt. Az események a nyugati titkosszolgálatok szoros irányítása mellett zajlottak le. A cionista Nyugat szemmel láthatóan új terjeszkedési stratégiát követ: a véres, költséges és népszerűtlen hagyományos katonai agresszió helyett az útjában álló rezsimek belső meggyengítésére, majd forradalomnak álcázott erőszakos hatalomátvétel útján történő megdöntésére törekszik. A világban tapasztalható békétlenségért elsősorban okolható módszert korábban eredményesen alkalmazták Egyiptomban és Líbiában, de csupán részleges sikert értek el vele Szíriában.

2. Az orosz titkosszolgálat Ukrajnában súlyos kudarcot szenvedett el. Az egykor rettegett KGB utódszervezetének ügynökei és informátorai képtelenek voltak feltárni az Ukrajnában zajló nyugati beavatkozás méreteit, és nem tudták előre jelezni a várható fejleményeket. Még a tiltakozó megmozdulások kirobbanását követően sem ismerte fel sem az orosz, sem a kijevi vezetés a Nyugat valódi szándékait. Mert ha felismerték volna, akkor aligha születik meg a február 21-i egyezség Janukovics elnök és az úgynevezett ellenzék között, melynek alapján a tiltakozó mozgalom képviselői helyet kaptak volna a kormányban és az év végén kiírták volna a parlamenti és elnökválasztásokat. Ha az orosz titkosszolgálatnak pontos információi lettek volna az ellenzéki erők valódi természetét és szándékait, illetve nyugati kapcsolatrendszerét illetően, Moszkva sohasem járul hozzá ennek az ideiglenes megállapodásnak az aláírásához, melyen még meg sem száradt a tinta, a Nyugat csatlósai máris sutba vágták azt. Ha az orosz, illetve a kijevi vezetés megfelelő információknak lett volna birtokában a tüntetések valódi céljaival kapcsolatban, akkor minden bizonnyal sokkal erőteljesebben lépett volna fel a tiltakozó mozgalomban vezető szerepet játszó – és a nyugati titkosszolgálatok révén pénzelt és felfegyverzett – erőkkel szemben.

3. A cionista háttérhatalom azt az elvet vallja, hogy akár az „ördöggel” is szövetkezik, ha az hajlandó elvégezni helyette a piszkos munkát. Az USA már a 80-as években szoros szövetséget kötött az iszlám radikalizmus erőivel Afganisztánban. Később Irakban, Líbiában és Szíriában is pénzeltek és juttattak fegyvert olyan iszlamista fegyveres csoportoknak, melyekről jó ideje azt állítják, hogy a terrorizmus legfőbb melegágyai. Ukrajnában pedig – iszlamista fegyveres csoportok nem lévén – a fasiszta és neonáci csoportok harcra kész tagjait küldték a barikádokra. Ők valóban hisznek azokban az eszmékben, melyek nevében küzdenek. Ellentétben vezetőikkel, akik lényegében a nyugati titkosszolgálatok ügynökeinek tekinthetők, és szolgálataikért a kijevi hatalomátvételt követően magas pozíciókkal jutalmazták őket a kenyéradó gazdik.

Ebben az orwelli világban már nem elképzelhetetlen az sem, hogy egy szép napon az „iszlám szélsőségesek” az ukrán „neonácik” segítségére sietnek, és együttesen harcolnak – a cionista világbirodalom világuralmi céljaiért. (Egyes feltételezések szerint nem csupán a Kaukázusban, de a krími tatárok között is megerősödhetnek az iszlám fundamentalista erők.)

4. Az Európai Unió ezúttal szorosan felsorakozott az USA mögé, de figyelemre méltó az Ukrajna ügyében és Oroszországgal kapcsolatos politikát illetően tapasztalható európai egység. Érdemes felidézni, hogy Irak 2003-ban történt megtámadását követően elsősorban Németország és Franciaország (de pl. a szocialista vezetés alatt álló Spanyolország is) nyíltan kifejezte nemtetszését az USA agresszív fellépésével kapcsolatban. De már a Líbia elleni légi csapások, illetve a szíriai belső ellenségeskedés szításának ügyében sem volt hallható semmiféle különvélemény az Európai Unión belül. És most is teljes az egység: még az orosz energiaszállítmányoktól erőteljesen függő Németország kancellárja, Angela Merkel is kénytelen volt szankciókkal fenyegetni Oroszországot, amennyiben nem vonja vissza csapatait a Krím félszigetről. Az elmúlt tíz évben jelentős mértékben erősödött tehát az „euroatlanti integráció” – vagyis a cionista világbirodalom kiépítésének folyamata. Az egyes tartományok irányítóitól szigorú igazodást várnak el a külső hódítással összefüggő ügyekben.

5. Egyre inkább valószínűnek látszik, hogy a cionista háttérhatalom stratégái kifejezetten számítottak az ukrajnai puccsot követő orosz katonai ellenlépésekre. Sőt, éppen azok kiprovokálása volt a céljuk. Ugyanis Moszkva teljességgel jogos ellenakcióira hivatkozva lehet büntető intézkedéseket foganatosítani Oroszországgal szemben. A gazdasági szankciók súlyos következményekkel járhatnak úgy Európára, mint Oroszországra nézve. A Krím félsziget visszacsatolását követő eufória idővel elmúlik, ezzel szemben az újabb hidegháború okozta gazdasági visszaesés következményei egyre csak súlyosbodni fognak. Egy-két év elteltével növekedni fog az elégedetlenség az oroszok körében, de ami igazán veszedelmes lehet Putyin elnök számára, az nem más, mint azoknak az orosz oligarcháknak a dühe, akik vagyonuk jelentős részét veszíthetik el a Nyugat gazdasági büntető intézkedései és a világpolitikai feszültség kiéleződése következtében. És mint ahogyan Ukrajnában is jelentős részben az oligarchák szembefordulása pecsételte meg Janukovics elnök sorsát, úgy Putyin elnökre is hasonló sors várhat – legalábbis a cionista nyugati stratégák reményei szerint.

Mindenesetre nagy győzelem lenne a nyugati birodalom számára, ha az ukrajnaihoz hasonlóan a belső elégedetlenség szításával, tüntetéshullám szervezésével, „neonáci” fegyveresek harcba vetésével sikerülne zűrzavarba taszítani – vagy ne adj Isten befolyásuk alá vonni - az orosz államot. A következmény mindkét esetben Oroszország bizonyos területeinek (elsősorban a Kaukázus vidékének, esetleg a távol-keleti részeknek) elszakadása lesz. A cionista befolyás alá vetett, gazdaságilag és erkölcsileg tönkretett, szétdarabolt Oroszország többé nem jelentene veszélyt a világhódítók számára.

Perge Ottó - Kuruc.info