1944. március 19-e van. Vasárnap. Most jövünk az Egyedül Vagyunk matinéjáról, amelynek szünetében úgy robbant be a hír, mint a bomba: a németek megszállták Magyarországot. Azelőtt félórával hallottuk Bárdossy hangját: „Nincs miért örvendezzünk!” – mondta a cigarettaszünetben. „De nincs mitől félnünk sem!” – mondta valaki.

Akiknek okuk volt félni, azok elmentek. Tegnap még itt ültek perzsabundás dámáikkal, csontkereteikkel, az érdi munkaszolgálatban kincstári bécsiszeletet zabáló hozzátartozóik minden fájdalmával, dollárt és Napóleon-aranyat cserélve az asztal alatt. Amit az általuk meghódított magyar sziget még adhatott, azt a közelítő bolseviki roham árnyékában mind ők falták fel, ők zabálták be.

Az EMKE-kávéház, ahol a munkakezdés előtt mi is megittuk a dupla rumos feketét, most üres.

– Mi történt, főúr? – kérdezem.

– Hát szerkesztő úr nem tudja? – csapja össze a kezét a délelőtt is frakkor főpincér. – A németek megszállták Magyarországot.

– Az igazi megszállók tehát kiürítették az EMKÉ-t – mondom.

A főúr, úgy látszik, sajnálja az elvesztett borravalókat, de már nincs ideje, hogy ezt kifejezze. Valaki berobban az utcáról:

– Most jön a kormányzó!

S valóban jött. A fekete Mercedes ott suhan el a Rákóczi úton. Előtte a magyar rendőrség motorkerékpáros útbiztosítói. Mögötte három autón szálfamagas SS-legények. Díszkíséret vagy fogolyőrzés?

– Nincs miért örvendezzünk! – hallom újra Bárdossy László hangját. Visszaülök az EMKE márványasztalához. A feketéből még száll, gőzölög a kávé és a rum illata. Olyan, mint valami furcsa fátyol, a mágusok tömjén füstje, az indiai jogik múltba látó révülete.

Ki jár a magyar kormányzó és az utána száguldó német katonák mögött?

S most, mint valami kísérteties filmszalagon, az agyon át és a szíven keresztül megjelenik egy árnyék, Solymosi Eszter, a 14 éves kis cselédlány megy itt karton ruhácskájában, keszkenőjében két krajcárnyi festékkel az eszlári zsinagóga előtt. S a Töreky-féle tárgyalóteremből Erdélyi József verse sikolt:

Megöltek egy kis libapásztort. S a magyar szentistváni állam akkor bukott el, mikor magára hagyta ennek a kis magyar Jeanne d’Arcnak igazságát. Tudatosan, tradicióit megtagadva, a fiat justicia, pereat mundus (legyen igazság, és vesszen a világ!) helyett a salus rei publicaet (az állam üdvét) választotta, mert a Rotschildok úgy diktálták, hogy amennyiben elítélő lesz a nyíregyházi tárgyalóteremben a végzés, akkor csődbe kergetik a monarchiát. Mert akkor már az állam üdve azonosult a Rotschildok rente-konverziójával, de nem a nép üdvével.

A magyar szociális és nemzeti forradalmat, amelynek Dózsa óta jönnie kellett volna, akkor fojtotta meg a világra rátekerődző szimbolikus kígyó, a Galíciából bevándorolt kaftános idegen, a jiddisül beszélő, Petőfi-nyakkendős újkapitalista. Akkor indultak másfél millió fajmagyarral és legalább ugyanannyi szentistváni néppel Amerika felé a Norddeutsche Lloyd és a Cunard Line kivándorló hajói. A magyar, a tót, a rutén látta, hogy ahol az igazság elveszett, ott többé nincs haza. Akkor hirdette meg Bródi-Braun Zsigmond, hogy a magyar középosztály elvesztette vezetésre való jogát, és át kell adni helyét a Galiciából beszivárgottaknak. Akkor virágzott fel Nagy Lajos király földjén, a Kárpátalján a „kazárok” ezerszázalékos uzsorája, azidőtájt kiáltott az égre Bartha Miklós vádja, hogy elvész a szentistváni ország, ha a csalás, lopás, tolvajlás, uzsorakamat a mindezt tűrő magyar liberális államhatalom, vagyis Magyarország ellen lázítja a nemzetiségeket.

S azon az úton, amelyen most a kormányzót kísérő német „megszállók” haladtak, magyar halottak, szabadsághősök feküdtek. Istóczy Győző, Verhovay Gyula, Vadnay Andor, Prohászka Ottokár árnyai járnak most itt a kormányzó mögött, aki megteremtette ugyan a magyar ellenforradalmat, de elfeledkezett a nemzeti és szociális forradalomról A Gömbös Gyulák kezét lefogták, a hét fajvédőt ellenzékbe és elnyomatásba kergették, Szálasit börtönbe zárták.

– Főúr, fizetni!

Hát most fizetni fogunk mindnyájan, de legalább fizetni fognak ők is, akik elsurrantak, és átvészelési magányukba roskadtak, akik ott, a túloldalon lévő New York kávéházban diadalmasan ünnepelték Kéri-Krammer Pállal az élen, hogy „az ezeréves Magyarország épülete végre összedőlt.”

A különös füstfátyolon át ott megy a nagykörút sarkán Ady Endre, s a történelmi órán a kísértet újra mormolja:

Hát most aztán itt van a forradalom, ha nem is magyar, hanem európai. Mi, magyarok nem mertük megcsinálni. Nem mertünk a barikádokra menni a Solymosi Eszterekért, a kis pásztorokért, a 3 millió koldusért. Nem mertünk kiáltani a Chorinok, csepeli Weiszok országhódítása ellen.

Az EMKE kávéházban most nem a Lipótváros és a Király utca dámáinak hangja hallatszik, hanem az Istóczy Győzőé. Nem a német páncélosok lánctalpainak dübörgése, hanem a magyar vátesz hangja 1883-ból:

Az EMKE kávéház előtt, végig a Rákóczi úton most vonulnak az első reguláris német csapatok. Páncélosok, motorizált gyalogság, egészségügyi oszlopok. Megszállók? Vagy az elmaradt Európában mégis megvalósult nemzeti és szocialista forradalom követei?

Felszabadítók? Semmi esetre sem! Barátok - talán igen. – Mindenesetre azonban az elmaradt magyar forradalom és ellenforradalom következményei. Most majd elviszik az EMKE kávéház törzsvendégeit, hogy megtanítsák őket dolgozni. Most majd talán az ország is megszabadul igazi elnyomóitól, a határon álló bolsevizmus pionírjaitól.

Lehet, hogy valamelyik német autóban ott ül Eichmann, Hunsche, vagy Krumey. Lehet, hogy valami szörnyűség készül az EMKE kávéház állandó törzsvendégei ellen. De nekünk, magyaroknak – ugye, kis Solymosi Eszterke? – nincs okunk örülni, de szánakozni se!

Marschalkó Lajos - Hídfő, 1964. május 10.

Kapcsolódó: Semjén zsidó haverjai közölték a gazdanéppel, hogy gyásznapunk van ma