Egy hete az volt a „szenzációs” hír, hogy a „másságát” már rég megvalló Roberta bejelentette, miszerint az a végakarata, hogy ha meghal, akkor a hamvait keverjék össze szeretett állatai maradványaival, és úgy szórják szét. A döglött állatok porai addig az éjjeliszekrényen várakoznak. Ékes „irodalmi magyarsággal” akkor így fogalmazott a kissé zavaros nemi identitástudattal bíró exdirektor:

Nos, ennek a szövegrészletnek határozottan semmi értelme nincsen sem nyelvtani, sem logikai értelemben, de most ettől tekintsünk el, miként attól is, hogy miféle látens zoofil és nekrofil késztetések zavaros lelki egyvelege artikulálta ezeket a kaotikus mondatokat.

Történt ugyanis, hogy Alföldi a legutóbbi X-Faktor című műfajilag nehezen meghatározható „tehetségkutató” műsorban a könnyeit törölte és elcsukló, nyafogó hangon tudta csak véleményét elmondani egy bizonyos Benji előadása után. Alföldi Róbert már a dal közben erősen küszködött a könnyeivel, de elérzékenyültsége cseppet sem múlt el a dal végeztével. „Minden jó családban előfordul, hogy a családtagok meghatják egymást. Azt akarom csak mondani, hogy ha ez a jövő, ha ilyen a maguk generációja, akkor ez egy csodálatos ország lesz” – fűzte hozzá az előadáshoz elcsukló hangon.

A külső szemlélő számára nem egészen érthető, mi végre is történt ez a kis szentimentális-érzelgős közjáték. A fellépő ifjú Koncz Zsuzsa Ha én rózsa volnék című dalát adta elő egy szál gitárral. Maga a produkció szörnyű volt, szegény kisfiúnak nem volt énekhangja, igazán nem kellett volna a műsor szerkesztőinek és a zsűrinek ilyen méltatlan helyzetbe hozni őt. Mindezt figyelembe véve, mit is lehet Alföldi legutóbbi „nagy” alakításával kapcsolatban elmondani? "Nyafi" Roberta, az XX-kromoszómafaktoros feminin jelenség groteszk és szánalmas volt, sírva röhögve szenvedett tőle a kívülálló szemlélő. Egyébiránt Alföldinek nem ez volt az első ilyen feminin jellegű pityergése: korábban ugyan többször hangoztatta, nem ő lesz az az ember az X-Faktorban, akinek akár egyszer is sírásra görbül a szája, ám az élet rácáfolt erre, mert egy-egy „megható” pillanatnál szemérmes mozdulattal törölgette könnyes szemét például már 2013 szeptemberében is egy bizonyos Kristóf fellépését követően. Maszkulinitáserősítő kúraként esetleg egy kis AC/DC-t vagy Rammstein-kezelést javasolnánk a levitézlett néhai színházigazgatónak. Talán egy ilyen jellegű audiovizuális kúra enyhe javulást idézne elő mostani, szánalmasan férfiatlan állapotához képest.

Természetesen annak a lehetőségét sem zárhatjuk ki - lévén mégis csak egy színészről szó -, hogy az egész könnyes-pityergős performansz csupán előre megtervezett színi előadás volt. Esetleg a kettő egyvelege. Akármelyik lehetőséget is választjuk azonban, egyet határozottan el kell ismernünk: gyenge és szánalmasan férfiatlan volt.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info

Azt írják néhányan a kurucos Alföldiről szóló írásom után, hogy süllyed a színvonal, mert a portál ilyenekkel foglalkozik, illetve ha valaki férfi és elpityergi magát, az már annyit is ér-e.

Nos, elég baj az valóban, hogy ilyen dolgokkal kell foglalkoznia ma bármely médiumnak, de sajnos, igenis kell. Ez az alak 5 éven át vezette a Nemzeti Színházat, és ma is az ún. balliberális oldal egyik emblematikus alakja, a legnézettebb televíziós csatorna egyik legnézettebb műsorának rendszeresen feltűnő szereplője. Emberek százezreire, millióira hat véleményével, állásfoglalásával, pusztán a megjelenésével, metakommunikatív gesztusaival. Na ezért kell vele foglalkozni, tetszik, nem tetszik.

Ami pedig a férfisírást illeti: természetes, hogy egy férfi is elérzékenyülhet, akár zokoghat is, emberek vagyunk. Haláleset, iszonyatos tragédia bárkit érhet. A legkeményebb katonaemberek, főtisztek, tábornokok is elsírták magukat a második világháborúban, amikor látták, mindennek vége. Csak azért van egy aprócska különbség: ezek az emberek 4-5 év alatt megjárták az evilági infernót, megélték bajtársaik, szeretteik, gyermekeik, testvéreik, apáik elvesztését, a fronton olyan pszichés sokkhatásoknak voltak kitéve, amelyet egy békeidőszakban felnövő és élő nemzedék el sem tud képzelni. S amikor mindennek tetejében azt látták, hogy hősies erőfeszítésük, hazájuk védelme hiábavaló volt, persze hogy elsírták magukat, s hogy ne legyen részük a fogság megaláztatásában, s ne hurcolják őket a győztesek ítélőszéke elé, sokan öngyilkosságot követtek el. De könyörgök, hogyan vethető ez össze azzal, hogy valaki elpityergi magát egy kommersz kis színpadi produkció láttán?