 |
A politika mûvészetének evolúciós karrierje fajunk történetében minden bizonnyal a hadtudományból sarjadt. Mondhatnánk úgy is, a politika atyja a háború. Ez az „eredendő bûn” pedig örök időkre meghatározta a közélet törvényszerûségeit, vagyis a harcászat szabályai többé-kevésbé érvényesek maradtak annak „leszármazottja” számára is. Egy sikeres hadmûvelethez nagyon sok dolgot kell tisztázni, de hármat biztosan. Elsőként azt, hogy miért vívjuk a háborút, mi is a cél. Másodszor, hogy ki az ellenség, kikkel állunk szemben. Végül, hogy mi lehet a győztes haditerv. Ezek persze egymástól el nem választható kérdések, az egyikre adott válasz, kihat a másikra és viszont. Alább, eme kérdések fényében szeretném megvizsgálni a jobboldal kiút-törekvéseit. Azokat a törekvéseket, amelyek közül jelenleg három kristályosodott ki. Az első út, amelyet az Orbán Viktor vezette Fidesz kínál, a második út az utcai összecsapásoké, a harmadik pedig, amelyen a Jobbik indult el, és amelyen véleményem szerint a jövőben járnunk kell.
Vegyük az első kérdést: mi is a cél? Talán, ha jó dramaturg lennék (volt rá precedens a hazai politikában), ezt a végére hagytam volna, hiszen itt már szinte minden eldől, kirajzolódnak a törésvonalak.
A Fidesz 2002 óta négyhavonta újabb stratégiát talált ki ugyanazon célok – a saját tábor egyben tartása és a baloldali szavazók megnyerése – eléréséhez. Ehhez mindig szükség volt az aktuális stratégia közeli végpontjaként lebegtetni az áhított kormányváltást. (Egyszerûbb lett volna bevallani, hogy erre a Fidesz csak választások útján képes, talán úgy még sikerült is volna.) A futószalagon érkező, néha igen ellentmondásos marketingkampányokat a konzervatív tábor nehezen tudta követni, de vezetőjének tekintélye elegendő volt az egyre gyakoribb hajszálrepedések elfedésére. Orbán szerint 2002-től Magyarország lelépett az európai, a demokratikus útról, és elindult egyfajta „többpárti diktatúra” irányába. A cél tehát szerinte a rendszerváltozás érdemeinek és a demokráciának a megvédése. Ez pedig nála egyet jelent a jelenlegi kabinet eltakarításával és a Fidesz kormányra kerülésével. A terekre vonulók (az ún. Kossuth tériek és az utcai harcosok, a továbbiakban forradalmárok), valamint a Jobbik azonban nem csupán a „magyar demokrácia” szókapcsolat, de – a Fidesszel szemben – a „rendszerváltozás” kifejezés után is kérdőjelet tett. A Fidesz ragaszkodása a rendszerváltozás értékeihez persze érthető, hiszen amennyiben kimondja, hogy az már születésekor halálra volt ítélve, azzal saját legitimációját és identitását ásná alá. Ez azonban legyen az ő problémájuk. Bennünket szerencsére nem köt semmi annak kimondásában, hogy a kormányváltás édeskevés, Magyarországon új rendszerváltozás kell. A kitûzött cél ennél kevesebb nem lehet. De mennyivel lehet több?
A forradalmárok szerint sokkal, bár céljaik között nehéz koherens jövőképet találni. Tapasztalataim szerint inkább a közös felháborodás hozta őket össze, mintsem a közös célok. Van, aki a Szent Korona-tan alapján álló alkotmányozó nemzetgyûlést akar, mások még korábbi, Szent István előtti időkben keresnek kapaszkodót, van, aki csak a kormányt és úgy általában a posztkommunistákat szeretné eltakarítani, na meg olyan, aki azt sem tudja, mit akar. Az eltelt egy év azért némileg kikristályosított egyfajta „utcai ideológiát”. Szerintük Magyarországnak végre függetlennek kell lennie, meg kell szabadulnia a „hitelrabszolgaságtól”, és vissza kell állítania történelmi alkotmányát. Ezek a céljaik. Amelyekkel egyébként a Jobbik is egyetért, de azok megvalósulására a közeljövőben szinte semmi esély. Ha pedig így van, akkor találni kell olyan célokat, amelyek reálisak, amelyek elérhetőek, különben az ábrándok és a valóság közötti sötét, skizofrén szakadékban találjuk magunkat. És nem marad más, mint ami a forradalmároknak maradt. A rombolás.
A mozgástér igen csekély. A jelenlegi egypólusú világban egy olyan nemzet, mint a miénk, nem sok jóra számíthat. A magyarság számára ugyanis az elmúlt évszázadok során rendre azok az évtizedek voltak használhatóak a belső gyarapodásra, amikor lehetőségünk nyílt többirányú külpolitikára. Gondoljunk csak a spanyol örökösödési háború alatt kitört Rákóczi-szabadságharcra, gróf Andrássy Gyula diplomáciai játszmáira 1867 után, vagy a két világháború közötti bátor külpolitikára! Amikor a külső környezet beszûkült (az 1930-as évek végétől a németek, 1945 után a Szovjetunió, 1990-től pedig az USA irányából), a belső helyzetünk is kilátástalanná lett. Jelenleg tehát a cél nem lehet más, minthogy a nemzetközösséget a lehetőségek adta legjobb kondícióba hozzuk addig, amíg a világ nem válik újra többpólusúvá. Amíg nem lesz újra levegő. A cél – az önámítás fideszes és az önfelmorzsolás forradalmi útja helyett – a felelős építkezés. De ezzel el is érkeztünk a hadmûvészet második kérdéséhez: ki is az ellenség? (Az ellenfél szó használata talán szerencsésebb volna, de ellenfelekről kölcsönös tisztelet esetében beszélhetünk. Nézzünk magunkba! Magyarországon a politikai élet minden szereplője gyûlöli az összes többit, itt mindenfelé ellenségek néznek farkasszemet.)
A Fidesz ellensége pusztán a jelenlegi kormány. Bár külpolitikai értelemben Putyint ördögként igyekszik a falakra festeni, de ez nem több mint „Gripen-szindróma”. Orbán az elhíresült repülőgép-vásárlás óta tartó washingtoni mosolyszünetet igyekszik feloldani. Vezekel, némi túlkompenzálással. Az „orosz vircsaftot” figyelmen kívül hagyva úgy tûnik, a Fidesz egészen jól érzi magát a bennünket körülvevő világban. „Közép-Európa legnagyobb politikai szövetségének” nem volt életképes válasza a Malina Hedvig-ügyre, feltûnően csendes maradt a Benes-dekrétumokat illetően, néhány szemöldökráncolástól eltekintve nem támadta az 1%-os SZDSZ több-biztosítós egészségügyi koncepciójának megvalósulását, végül az utóbbi 20 év legbotrányosabb kijelentését, Simon Peresz, izraeli államfő felvásárlási elszólását egyetlen mondattal sem kommentálta, hogy a tettekről most ne is beszéljünk. Ebből következőleg, ha Gyurcsány megy, szerintük itt a szép új világ. Csak azt a csúnya Putyint kell valahogy semlegesíteni. Talán amerikai rakétabázisokkal az is megoldható…
A forradalmárok ellenséglistája ennél jóval vaskosabb, de egyben megfoghatatlanabb is. A környező országok, az EU, a NATO, Izrael, Oroszország, az USA, a jelenlegi kormány, a parlamenti pártok, sőt, az összes párt, végül saját „elhajlóik” is. (Úgy látszik, itt is mûködik a jakobinus forgatókönyv.) Mivel, ahogy fentebb láttuk, a célok körző helyett zsírkrétával lettek megrajzolva, így az ellenségkép is homályos. A gyakorlatban általában kimerül a kézzelfoghatóságban, vagyis a rendőrség szintjén. Ahogy a másik két célból szinte automatikusan következett ki az adott ellenség, ez így van a Jobbik esetében is. A Jobbik ellensége az az egypólusú világrend, annak hazai komprádoraival (legyenek bármely párt tagjai), amely a multi-rabszolga és a multi-fogyasztó koordinátarendszerén túl nem ad más alternatívát nekünk. Ezért már most élni kell a geostratégiai helyzetünk adta lehetőséggel, azzal, hogy keleti eredetû nép vagyunk Európa kapujában. Az Egyesült Államok monopolizálta világ remélhetőleg a végóráit éli. Képtelen lesz többfrontos harcra Kínával, Oroszországgal, az Irán vezette muszlim világgal és Latin-Amerikával. Ez utóbbival sokat nem tudunk kezdeni, de az első három felé igenis találnunk kell utat. Az USA és az EU számára ugyanis csak vásárló- és munkaerőpiac, Izrael számára csupán célország vagyunk. Talán nem mindenhol gyarmatnak kellünk. És itt jutottunk el a harmadik feltett kérdéshez: mi a haditerv?
Ahogy a megfogalmazott cél az ellenség miben-, illetve kibenlétét kirajzolta, úgy adja meg a haditervet is. A Fidesz egyedüli célja a kormányváltás, tehát a teendőket ehhez kell szabnia. Nincs szükség hosszútávú, stratégiai programra, elég a kormány szüntelen támadása. Nincs szükség saját intézmények megalkotására, elég lesz majd megkaparintani az államiakat. Nincs szükség az emberekkel való őszinte beszédre, hiszen a hazugságokra épülő rendszernek a kormányváltás után is állnia kell. A terv egyszerû. Várni és várni, folyamatosan ott lihegni a kormány nyakán, és újra várni. Várni, hogy Gyurcsány annyira rossz legyen, hogy akár még Orbán is jöhessen helyette. Várni egy táborban, egy zászlóval. Hogy kikkel egy táborban? Mindegy. Hogy mi van a zászlón? Az is. Hogy kétszer így már nem sikerült? Csitt! Ehhez csak ők értenek.
Ha valakinek a célja a rombolás, tárgyiasult ellensége a rendőrség, akkor mi más haditerve is lehet, mint berendezkedni a háborúra. A forradalmároknak ezért nincs valódi nemzetstratégiája, hiszen az kimerül az utcai összecsapásokban való egyre alaposabb jártasságban. Érdekes kérdés, hogy mi történne akkor, ha átszakadna a rendőrsorfal. A TV-székház ostroma erre egyébként választ adott. Az épület bevétele után az emberek nem tudtak mit kezdeni magukkal, mert fogalmuk sem volt, mit akarnak kezdeni az ölükbe hullott győzelemmel. Az ajtót be tudták törni – s bár ez sem kevés, de berendezkedni már nem sikerült.
A Jobbik célja az építkezés, ehhez van szüksége haditervre. Természetesen be kell jutni a Parlamentbe, amelyre minden esély megvan. Orbán Viktor ugyan nemrégiben azt mondta, hogy személyes stratégiája, hogy tőle jobbra egyetlen párt se létezhessen, de erről, ha már demokraták vagyunk, azért inkább a nép döntsön. Reményeim szerint meg is teszi. Tudjuk persze, hogy hazánk jelen helyzetében egy parlamenti frakció sem ad megváltást. Arra viszont jó, hogy nagyobb nyilvánosságot és nagyobb hátteret biztosítson a már megkezdett misszió folytatásához. A parlamenti jelenlét tehát egy nélkülözhetetlen állomás, de a munkát már most el kell kezdeni, és azután sem állhat meg.
Aki türelmetlen, aki azonnali eredményeket vár, azt ki kell ábrándítanom. Ahogy évtizedek kemény aknatevékenységével verték szét nemzettudatunkat, úgy kell most évek fárasztó, verejtékes munkájával önerőből újraépíteni azt. Ehhez közösségekre, intézményekre és legfőképpen az azokat élettel megtöltő józan, cselekvő és bátor emberekre van szükség. Kapcsolódási pontok olyan hálózatára, amelyek által megismerhetjük, megszervezhetjük, megvédhetjük és segíthetjük egymást, ezáltal gyarapíthatjuk erőinket. Nem várhatunk arra, hogy majd csak sikerül eltakarítani ezt a kormányt, és akkor folytatódhat nagyjából minden ugyanígy, csak több „fájdalomcsillapítóval”! És ugyanígy nem merülhet ki annyiban az ellenállásunk, hogy a nemzeti ünnepek környékén „balhézunk” egyet a rendőrökkel, aztán fél évig bíróságra járunk! A magunkfajták kisebbségét kell szervezetté tenni, amely aztán vonzhatja a többséget is.
A tendenciák bíztatóak. Az ország különféle pontjain gombamód szaporodnak a lovasíjász, a barantás és más hagyományőrző csoportok, a rovásíró és az őstörténész klubok, az előadásokat, kirándulásokat és tüntetéseket szervező baráti körök, a lokálpatrióta nemzeti egyesületek. Ezrek jelentkeznek a Magyar Gárdába, a sajtódiktatúra falát sorra törik át internetes oldalak, helyi és országos lapok, a nemzeti rock teltházas koncertjeitől dübörögnek a falak, és nincs már nap, hogy ne lenne valahol egy hazafias fesztivál. Sokan tudva, nem tudva, de már a járható és igaz úton járnak. Biztos vagyok benne, hogy a kultúra a kitörési pont. Másunk amúgy se nagyon maradt. Hát építkezzünk ezen a romon! Találjuk meg egymást a legbelső iránytû segítségével! Szerveződjünk, erősödjünk, építkezzünk! Legyen a kultúra a kiút! Mert kiutat kell végre találnunk, különben megfulladunk napjaink mocskában!
Vona Gábor
elnök
Jobbik Magyarországért Mozgalom
