A szelektív magyar történelmi/történeti tudat és látásmód sajnos sok „fehér folttal” rendelkezik. Ilyen mindmáig teljesen feldolgozatlan eseménysor többek között, az ’56-os forradalmat követő, késő Kádár-kori nemzeti ellenállás története. Persze nincsenek véletlenek! Valahol érthető a súlyos csend és a gyáva hallgatás. A világégést követő kommunista megszállás tudatformáló ereje több generáción keresztül, szinte már-már genetikusan belénk ivódott. Ezt még egy igazi, őszinte, mély és katartikus rendszerváltás sem tudta volna agyunkból végleg kisöpörni, nemhogy egy előre megrendezett, álságos és színpadias pótcselekvés. Ne csodálkozzunk tehát, ha itt maradt számunkra egy minden ízében torz és eldeformálódott történelmi örökség. Itt maradt a nyakunkon a posztkommunizmus, a pártállam, a vezérkultusz, az alattvalói lét, a kontraszelekcióra és párthűségre épülő hierarchia, az oligarchikus pártarisztokrácia, a demagógia és a cenzúra. Itt maradt és újraépült egy mindenen és mindenkin átgázoló materiális és internacionális pénzhatalom, amelyben képmutató és álszent módon kiteljesedik és összefonódik az állami és nemzeti szocializmus. Furcsa öszvér lett ez a sok tekintetben balkáni, örökké a népre hivatkozó, „kaparj, kurta kapitalizmus”, ahol csak az eszeveszett tolvajtempó diktálja az ütemet. A jövő úgy kezdődött el számunkra, hogy a múlt igazából be sem fejeződött!

De hogy jön mindez ide? Hogyan jön mindez az Inconnu csoport elfeledett, elhallgatott történetéhez? Sajnos a kelleténél több és összetettebb emberi, művészi és közéleti szálon kapcsolódik hozzánk ez a nagyon brutális és szürreális magyar valóság. Azt is mondhatnánk, hogy naiv, idealista és romantikus lelkületünkkel, az „örök átmenet” lázadó gyermekeiként mindig, minden esetben rosszkor voltunk rossz helyen. Örök határmezsgyéken vándoroltunk. Művészként túlzottan politikusok voltunk. Politikusként túlzottan művészek. Elhittük, hogy létezik még belterjes civilizációnkban és kultúránkban a humánum, a szeretet, a szépség, a harmónia, a jóság és józanság fennkölt világa. Álmainkban elhittük és elképzeltük, hogy létezik még igazságos, becsületes, bölcs, gondoskodó és szerethető földi hatalom és állam. Elhittük, hogy őszinte érzelmeinkkel és szenvedélyeinkkel megváltoztathatjuk ezt az alapjaiban megrontott és elromlott világot. Betegesen hittünk az értékek mindent elsöprő erejében! Ennyi évtized elmúltával azonban rá kellett döbbennünk, hogy súlyosan tévedtünk! Rá kellett eszmélnünk, hogy azok a szerteágazó ideák, amelyekért harcoltunk, amelyre feltettük az egész életünket, nos, azok nem léteznek. A várva várt felvilágosodás helyett eljött az elsötétedés kegyetlenül buta, gőgös, gyűlölködő és megalázó korszaka. Ebben a drámai útvesztőben már nincs közösségi érték és belső, isteni iránymutatás. Itt már csak az önzés, az irigység, a cinizmus, a beteges individualizmus, az eltorzult egoizmus munkálkodik mindenkiben. A mások feletti hatalomvágy és a telhetetlen pénzéhség gyorsan felzabálja a kapzsi lelkeket. Pőrén lecsupaszodott, elaljasodott és elbutult körülöttünk minden. Homokvárak között, sivár, felszínes, bulvár-sivatagban járjuk elveszetten az őrlődő kanosszát, miközben nem leljük az új hazát. Talán ennek a kínzó mai hontalanságnak az okán maradtunk örök vesztesek és ismeretlenek!

Pedig a kezdet ragyogóan szépen indult! Tudatosan róttuk a köröket, építettük magunkat. Bújtuk a könyveket, ittuk a szép képeket és a színes szavakat, szinte minden időnket színházakban, mozikban és kiállítótermekben töltöttük. Kerestük az akkori karizmatikus arcokat és példaképeket. Kandinszkij, Kuroszava, Tarkovszkij, Bergman, Bódi Gábor, Halász Péter, Paál István és a többiek nem hagytak nyugodni. Minden tekintetben formabontó, lázadó avantgardisták lettünk. Igazi szellemi bátorsággal, kreatív elszántsággal készültünk a későbbi kihívásokra és csatákra. Egy távoli szolnoki estén, az ottani művésztelep csoportos magányában megszületett az ötlet. Ismeretlenséget takaró nevünk ötlete. Akkoriban már felbontották leveleinket és csomagjainkat, esténként szürke arcú nyomozók követtek, munkahelyünk vezetőit, családtagjainkat és barátainkat egyre kíméletlenebbül faggatták a rendszer belügyes zsoldosai. Inconnu lett az üldözött név, amely kerülő úton ugyan, de mindig célba ért. Aztán lassan fojtogatóan bezárult a kör, a külső körülményeket tekintve ránk kattant a diktatúra bilincse. Munkahelyről munkahelyre vándoroltunk, aztán mindenhonnan kirúgtak bennünket.

Ellehetetlenedett körülöttünk minden, először országos kiállítási tilalommal, majd szintén országos munkavállalási tilalommal sújtottak bennünket. Nem volt sem állásunk, sem pénzünk, de még útlevelünk sem, hogy elmenekülhettünk volna. Lehallgatták lakásunkat, megfélemlítették vagy beszervezték ismerőseinket és barátainkat, de nem adtuk fel. Makacsul nyomtattuk plakátjainkat, szórólapjainkat, kéziratainkat és könyveinket. Egyre biztosabbak voltunk benne, hogy helyes úton járunk. Ebben a fokozódó elnyomásban egyre inkább szent üggyé vált számunkra a sajtószabadság és az elnyomott, de szervezkedni képes szabad ember belső célja és akarata. Megszületett a politikai művészet (BM/Botrány/Belügy Művészeti frakció) teóriája és ideológiája. A párttal, a bürokráciával, a hivatalokkal való szembenállás polgárjogi ethosza. Ezek az elnyomó hatalommal szembeni megnyilvánulások nagyon gyorsan szimbolikus és teátrális, ugyanakkor cselekvő akciókban nyilvánultak meg. Filmekkel, képeslapokkal, plakátokkal, nyilvános képzőművészeti aktusokkal (happening, performance) mutattuk be a kommunista hatalom kíméletlenül ember- és szabadságellenes arculatát. Lassan lemerültünk a szellemi és politikai illegalitás legmélyebb bugyraiba. Bírósági ítéletek és börtönbüntetések fenyegettek és lebegtek folyamatosan a fejünk felett.

Már a kezdet kezdetén két hatalmas, áthatolhatatlannak tűnő intellektuális fal magasodott előttünk. A három „T”, a tilt - tűr - támogat világában, a „szabad ember azt csinálja, amit szabad” kulturális közegében nem engedtek bennünket önállóan művelődni és olvasni. A szabad világ filozófusai, Orwell írásai és 1956 igazi történései megmászhatatlan sziklafalként magasodtak előttünk. Minden későbbi baj forrása itt kezdődött: az elhatalmasodó és kielégítetlen tudásvágyunk és kíváncsiságunk nem fért bele a felkínált kommunista karámba. A szellemi nyitottság, a színes és szerteágazó kreativitás, az önálló alkotókészség sehogyan sem illett bele a párthatározatokkal körberajzolt tömegemberek, kockafejek és sablonarcok szűkre szabott világába. Utólag furcsa ugyan, de gyorsan kinőttük pol-pot megye fővárosát, a provinciális, szürke, poros és unalmas Szolnokot. Törvényszerűen eljött a pillanat, amikor fejest ugrottunk az ismeretlenbe. Szeretett barátommal, harcos- és „tettestársammal”, Bokros Petivel együtt felköltöztünk Budapestre. Újabb tapasztalatokra volt szükségünk. Arra, hogy saját bőrünkön átéljük az önzetlen összetartozás érzését, másrészt testközelből lássuk azt a jól körülírt, kiábrándítóan gátlástalan értelmiségi árulást! Azt, amely utolsó pillanatokig életben tartotta a diktatúrát. A pokol és a mennyország kapujában drámai volt látni mindazt, ahogyan végleg elválnak egymástól a szavak és a tettek. Kísérteties volt szembesülni a gyáva, álszent és képmutató értelmiségi önfeladásokkal és önfelmentésekkel. Nem volt más hátra, mint előre! Újjáalakítottuk és teljesen átpolitizáltuk a csoportot, új lendületet kaptunk. Lelkiismeretünk és felfűtött szabadságvágyunk teljesen elnyomta és felszámolta a bennünk rejtőzködő, lopakodó kétségeket és félelmeket.

A fővárosban akkoriban - a ’80-as évek közepén -, már javában forrt, rotyogott, pezsgett az ellenkultúra. Írók, költők, festők, szobrászok, zenészek, filmesek és színészek tartottak tükröt a rogyadozó hatalom borostás, eltorzult képéhez. Klubokban, művelődési házakban, presszókban, sőt magánlakások titkolt zugaiban szerveződött a sokrétegű, sokszínű nemzeti ellenállás. A Kaposvári Színház, az Egyetemi Színpad, a Szabad Európa Rádió, a Rakpart Klub, a Fekete Lyuk, a József Attila Kör, a táncház mozgalom, Horváth Misi, Zsille Zoli, Csengey Dénes, Cseh Tomi, Cserhalmi Gyuri, Sándor Gyuri, Dinnyés Józsi és a többiek folyamatosan járták az országot, lazítottak és lázítottak. A rendszernek két sebezhető Achilles-pontja volt. Az egyik a világra kitekintő új művészeti irányzatok és stílusok szabadságra vágyakozó kavalkádja, a másik 1956 eltitkolt és elhazudott forradalmának nyíltszíni felvállalása. Az Inconnu mindkét irányt bátran és radikálisan bevállalta. Akkoriban két végén égettük a gyertyát! Elmentünk a végletekig, a Fiatal Művészek Klubjában még magunkat is megsebeztük. Vérünket áldoztuk egy távoli, megálmodott, idealizált szabadságért! Elhittük és elhitettük, hogy van értelme az önfeláldozásnak, a Harcoló városnak, és hogy ennyi félelem, megaláztatás és szenvedés után Magyarország mégis a Tiéd lehet. Aztán persze itt is minden művészi megnyilatkozásunkat üldözték és betiltották. Nem maradt más hátra, mint a lakásgalériák, szabadegyetemek, szamizdatok önszerveződő világa. Aztán eljött a pillanat, amikor kiléptünk a fényre, kiléptünk az utcákra és a közterekre, kiléptünk az emberek közé és azt mondtuk: Ne féljetek! Ne féljetek, mert ha lélekben összefogtok, erősebbek vagytok minden gonosz földi hatalomnál. Mindvégig a Magyar Forradalom emlékezete, és a velünk vállvetve küzdő ’56-osok voltak a példaképeink. Krassó Gyuri, Rácz Sanyi bácsi és Pákh Tibor emberi nagysága nélkül nem vihettük volna tovább a lángot. Jöttek a nagy tüntetések, a március idusák, a véreres októberek, az erdélyi falurombolások és vízlépcső elleni megmozdulások, az olimpiai bojkott elleni tiltakozások, a szolgálatmegtagadók, a szabad sajtó melletti és az emberjogi felvonulások. Szervezkedünk, könyveket írtunk, újságokat nyomtattunk, plakátokat, szórólapokat, matricákat, jelvényeket, zászlókat készítettünk és terjesztünk. Szinte minden pillanatban spiclikkel, ügynökökkel, besúgókkal és rendőrkordonokkal néztünk farkasszemet. Sokszor merengtünk a magánzárkák koszos fapriccsein. Bilincsek között vergődtünk, de mégis. Maga a reménytelennek tűnő küzdelem mindinkább felemelő volt. Volt benne valamiféle önbecsapó, mámoros és könnyes pátosz. Valamiféle önáltató kegyes hazugság.

Aztán a romantikus álom drasztikusan félbeszakadt. A fordulatos események és történetek végén, sorozatosan jöttek a pofonok. Azoktól kaptuk a legnagyobbakat, akiktől cseppet sem reméltük, ahonnan cseppet sem vártuk. Azok árultak el először, akiknek segítettünk, akik mellett mindvégig kitartottunk. Keserű ébredés volt megélni, ahogyan az egykori maoista, lukácsista, revizionista, demokratikusnak és liberálisnak hazudott ellenzék ismét megtalálta saját gyökereit és összeborul a hatalomátmentő állampárttal. Borzalmas volt összeütközésbe keveredni a tolakodó, hajbókoló, az új hatalom kegyeiért ácsingózó "megélhetési" ötvenhatosokkal. Szörnyű volt szembesülni a nyugati kormányok politikusaival - az újdonsült gyarmattartókkal -, akiknek mindennél előbbre való volt az üzleti érdek, a biznisz, a csencselés, mint maga a szabadságra áhítozó nagybetűs Magyar Nép. Drámai volt megtapasztalni az alpári népi-urbánus vitát, a gyűlöletet, a szembenállást és marakodást. Aztán a kollektív árulásra felkerült a korona: az önjelölt ellenzéki kerekasztal lovagjai lepaktáltak az egyetemes emberi történelem legnagyobb és legsuttyóbb, véreskezű gazembereivel. A végső csattanó, a június 16-i temetési színjáték - ami már teljes egészében titkosszolgálati végjátszma -, az állampárt szerecsenmosdatása. A téren ott tolongott az átvert, szerencsétlen tömeg, az álszent gyilkosok pedig ott álltak révedezve áldozataik ravatalánál. Ott álltak sírunknál, ők mondták meg, ki voltál. Ott és akkor végzetesen beszoptuk a köpönyegforgató Maszopot! Ott és akkor mi már partvonalon kívülre kerültünk. Mi lettünk azok a feketeseggűek, akiket az újonnan kinevezett politikai garnitúra még a 301-es parcella közelébe sem engedett. Nem tehettük be még a lábunkat sem az általunk megfaragott kopjafákhoz. Nem teljesült, nem teljesülhetett semmi az egykori álmainkból. A posztkommunizmus elindult végzetes útjára, a hajóágyú elszabadult. A kommunista vezetők nem kerültek börtönbe, nem lettek örökre eltiltva a közügyektől, nem lett vagyonelkobzás. Nem lett teljes körű elszámoltatás, nem kerültek nyilvánosságra az ügynöklisták, nem lett felmérve az államvagyon, nem lett földosztás. Nem alakult meg az új Nemzetőrség, nem épült fel az új Honvédség és nem jött létre az új Csendőrség. A vérbírák helyett sem lett egy új és tiszta ítélőszéki garnitúra. Nem jött létre a független és semleges magyar állam, nem kezdte meg törvényalkotó munkáját az alkotmányozó nemzetgyűlés. Nem választhattunk közvetlenül államelnököt, nem kezdhette meg tevékenységét a kétkamarás parlament, nem történt meg a teljes körű rehabilitáció és kárpótlás, nem hívta haza senki a külföldre üldözött magyar emigrációt. A nürnbergi per mintájára senki sem ítélte el a kommunizmus bűneit. Kimentek a tankok, bejöttek a bankok. Az internacionalista külvilág csak csendesen somolygott és hallgatott. Helyette jött a „spontán” privatizációs, kamu kárpótlásos, kéz-kezet mosós, lopós, ügynök-elvtárs-uram-bátyámos, össznemzeti fos. Köpönyegforgató ügyefogyott balfácánok, díszpintyek, pojácák, munkásőrök, ügynökök, KISZ-titkárok sereglettek elő ebben a rettenetes dantei színjátékban. Aztán díszzsidók, díszcigányok, dísznácik és díszkeresztények vágták magukat térdre és imára, vagy ültek fel vadászgatás közben háttal a Fehérló fiára. Eljött az ő idejük, eljött az ő országlásuk. Őrület és téboly. Valamit véglegesen és nagyon elrontottunk!

A csalódottságokkal telített évtizedek alatt azért akadt két-három szép és felemelő pillanat. A 2000 évek elején csodálatos volt a polgári körök nagyszerű mozgalma mellett kardoskodni és bábáskodni. Felemelő volt összehozni a szétszakadt magyar értelmiséget a Visegrádi Disputák során. Később hittünk egy fiatal, tisztakezű és tekintetű generációban, amely új stílust, új lendületet ígért. Aztán jött 2006 morális forradalma, ahol azt reméltük, sikerül befejezni az alapjaiban elrontott rendszerváltást. Az általunk kirakott Kossuth téri koporsóval megüzentük az utódpártnak és mindenki másnak: innen már nem lesz feltámadás. És az üzenet váteszi módon beteljesedett. Lassan és szisztematikusan minden összeomlott. Zsákutcák és vargabetűk között vergődtünk, örök „békeharcra” ítéltettünk. Az önsorsrontó fanatizált gyűlölet behatolt a hétköznapjainkba. A központosított, kézivezérelt politika átvette az irányítást az élet teljessége felett. Itt nincs már magán- és családi élet, szexualitás, iskola, kórház, művészet, kocsmázás, esküvő és temetési szertartás az ő tudta, fennhatósága és engedélye nélkül. A Nagy Testvér gondolatrendőrsége mindenhol követ és figyel bennünket. Keserű volt szembesülni azzal, hogy a politika nem értelmiségi, különösen nem művészeknek való feladat. A politikusnak mifelénk gátlástalannak, lelkiismeretlennek, arcátlannak, hazudozósnak, műveletlennek, pénz- és hataloméhesnek kell lennie. Ez a modern trend, ez a korszerű elvárás.

Az Inconnu csoport tagjai valahogy nagyon mások voltak. Senkinek sem kellett a bátorságuk, az antikommunizmusuk, a hagyománytiszteletük, az egyenességük, a szókimondásuk, az ötletgazdagságuk, a humoruk, a puritanizmusuk, a szociális érzékenységük, az empátiájuk és a segítőkészségük. Pedig fennállásuk alatt szinte mindenkin, mindenhol, minden nemes ügyben csak önzetlenül segítettek. Egykor tolták az ellenzék szekerét, fáradhatatlanul dolgoztak ’56 és a sajtószabadság ügyén, aktívan támogatták a civil mozgalmakat és kezdeményezéseket. Segítették az első szabad kormány értelmes döntéseit, önzetlenül harcoltak egy nagy ígéretekkel induló, fiatal nemzeti mozgalomért. Különösen sokat dolgoztak egy polgári, jobboldali, konzervatív értékrend megteremtése érdekében. Aztán csend lett. Minden erőfeszítésüket, minden küzdelmüket elsodorta a közönyös érdektelenség. A méltányosság, a hála és tisztelet tényleg nem politikai kategória. Még egy kósza, csendes "köszönöm"-öt sem mondott soha senki ezért a küzdelmes életműért. Ennek a mai modern világnak nincsenek már civil hősei. Sőt! Az önjáró, okos és intelligens ember rendkívül veszélyes! Nem kellenek ide az önzetlen, szerény, alázatos és áldozatvállaló honpolgárok. Valami hasonlót élhettek át Rákóczi névtelen talpasai, Kossuth magukra hagyott katonái, a háborús frontvonalak arctalan hősei vagy 1956 mindmáig ismeretlen utcai harcosai.

Az Inconnu kirekesztett tagjai felett eljárt az idő, tetteiket elhantolta, maga alá temette a szelektív emlékezet. Lassan, csendben, keserűen, csalódottan, nélkülözve mind elmennek majd a semmibe. Torzóba merevedett életükkel belefekszenek abba az egykor sokat emlegetett hatodik koporsóba. Furcsa, hogy éppen az borítja rájuk a szemfedőt, akiben egykoron bizakodtak. Furcsa, hogy ez az önbeteljesítő névválasztás lesz végül a közös sorsuk és vesztük. Ismeretlenek voltak és maradtak. Nyomtalanul eltűnnek majd a történelem vad viharában.

Molnár Tamás (Fb)