Sok, erős érzelemmel átitatott véleményt olvastam a genderszak megszüntetésével kapcsolatban, és ismét egy olyan kormányzati intézkedésről van szó, amelyet magukat konzervatívnak vagy kifejezetten kormánypártinak tartó emberek is bírálnak. Külön lehet választani azt, hogy mit értünk gender alatt (meggyőződésem, hogy ebben sincs konszenzus), illetve hogy beleavatkozhat-e egy kormány ilyen mértékben és ilyen direkten felsőoktatási intézmények szakindítási kérdéseibe.

Kezdem ez utóbbival, hiszen a jog egyértelmű: a fenntartó joga eldönteni, hogy van-e igény az adott szakra vagy nincs. Meg kell jegyeznem ugyanakkor, hogy ugyanezen tényállás alapján éppen a Fidesz-kormány volt az, amely 2015-ben egy kormányhatározattal engedélyezte ezen szakok indítását, pedig akkor is mérlegelendő feltétel volt például a piaci igény. Tehát a kormány akkor követte el az eredendő hibát, amikor a magyar tudományos életnek ilyen mértékben részévé tette ezt a jórészt ideológiai kérdést, hogy szakok indulhattak ebben a témában. És ez nem az SZDSZ volt, nem is az MSZP, hanem a Fidesz. Így ha valamit egészen jogosan számon lehet kérni a kormányon, az a következetlenség. 2015-ben a gender még nem volt ideológia? Akkor még volt rá igény? Aligha.

Ugyanakkor a szakok megszüntetése önmagában nem fogja azt jelenteni, hogy aki ezzel a témával (ami megítélésem szerint teljes tévút, és társadalmi hasznossága például annak lenne, ha az anyaság hatásait kutatnák, ezt alább kifejtem) szeretne foglalkozni, az ne tehetné meg akár tudományos keretek között is, hiszen más szakokon továbbra is lehetőség lesz erre. Ahogy eddig is volt.

És akkor a tartalmi kérdésre rátérve: számos olyan tényező van, ami az egyén lehetőségeit meghatározza a társadalomban. Nemzetközi és hazai kutatások garmadája támasztja például alá, hogy az EU országai közül Magyarországon a legnehezebb kitörni a szegénységből, a családi háttér tehát rendkívül meghatározó. Még sincs az egyetemeken családi háttér szak, attól még kutatni lehet a témában, és kell is. De meghatározó az is, hogy ki milyen településen él: miközben a falusiaknak kb. 10%-a tud diplomát szerezni, addig a fővárosiaknak nagyjából 40%-a. Még sincs az egyetemeken falu-város szak. De vég nélkül sorolhatnám, hogy milyen tényezők vannak még, amelyek hatással vannak a mindennapjainkra, az életünkre.

Ha mindenképpen a nemiséggel szeretnénk foglalkozni, ami tehát legitim kérdés, megtehetjük. Nekem személyesen is kötelességem megtenni, hiszen nagycsaládos anya vagyok, akinek a munkahelyén 90%-ban férfiak dolgoznak, így különös felelősséget érzek azért, hogy a közéletben a nőket valójában érintő kérdésekre hívjam fel a figyelmet. De ettől még nem vonhatunk kétségbe olyan adottságokat, amelyek természetükből fakadóan megváltoztathatatlanok. Egy nő az nő, a férfi pedig férfi. Biológiailag is, társadalmilag is. És az is marad, biológiailag is, társadalmilag is.

Hazánk legnagyobb problémája a demográfiai hanyatlás. Még mindig nem születik elég gyermek, a helyzetünk napról napra rosszabb. Lehet a szabadságról mint értékről beszélni, és tiszteletben is kell azt tartani, csak nehogy a nagy szabadosság közepette elveszítsünk egy másik értéket: a magyarságot és az államunk fenntarthatóságát. Tudom, ahogy mondani szokták, "ettől nem lesz olcsóbb holnap a kenyér", de ahhoz, hogy a gyerekeinknek is legyen egyáltalán kenyér, ahhoz tudatosítani kell a társadalommal, hogy az alacsony születésszámnak ára van. És amikor politikusként beszélünk erről a kérdésről, akkor nem egyéni sorsok felett kell pálcát törnünk, hanem közéleti felelősségünk tudatában őszintén ki kell mondanunk az igazságot.

Sajnos Magyarországon kevés olyan kutatás van, amely rámutat az anyasággal járó változásokra. Egy lengyel kutatás, amelyről intuíció alapján azt mondhatjuk, hogy talán radikálisan nem különbözik a magyartól, azt mutatja, hogy amit a közéletben gyakran a nők bérhátrányaként emlegetünk, az valójában az anyák bérhátránya mindenki mással szemben. A gyermektelen nők és az összes férfi nagyjából ugyanazt a karrierutat tudja bejárni, míg az anyák az első gyermek megszületését követően csak hét évvel később érik el ugyanazt a jövedelemszintet, mint amijük korábban volt, és gyakorlatilag soha nem érik utol még a gyermektelen nőket sem. Mindezt egy olyan társadalomban, ahol a 40 éves férfiak többsége, és a 40 éves nők 40%-a is gyermektelen. Ilyen körülmények között vajon a nőiség okoz versenyhátrányt a munkaerőpiacon, vagy az anyaság?

De nemcsak a munkalehetőségekben történik változás egy gyermek érkezésével, hanem leginkább a magánéletben. A családban, és ami megítélésem szerint a legnagyobb változás: a nő és a férfi identitásában. Ők onnantól kezdve elsősorban anya és apa. És mi szégyenlősek vagyunk arról a változásról beszélni, ami a lelkünkben zajlik ilyenkor. Ami mindenkiben lezajlik így vagy úgy, mégis magányban élik meg az emberek. Pedig valójában közös élmények. Mennyiben készítjük fel a fiatalokat erre a változásra?

Sokkal mélyrehatóbbnak és a nemzetünk szempontjából meghatározóbbnak tartom az itt felvázolt kérdéseket és válaszokat annál, mint hogy van-e genderszak vagy nincs... Mert a kérdés lassan az lesz: van-e magyar gyermek vagy nincs. Ez mindannyiunk közös felelőssége.