A címben kissé (valójában elég nagymértékben) átírtam János esztergomi érsek híres kétértelmű mondatát Gertrudis királynő meggyilkolása kapcsán. Természetesen stilisztikai szempontból én Jánossal ellentétben vesszőt tettem oda, ahová az szükséges a mondanivalóm tekintetében. A kétértelműséggel csupán a román politika és történelem ellentmondásaira, arcpirító kettősségeire igyekeztem felhívni a figyelmet.
Csütörtök délután óta a magyar közvéleményt (legalábbis annak normálisabb felét) valósággal megrázta az a viselkedés, ahogy román, magukat nacionalistának (valójában barbár soviniszták) valló emberek szétverték és megbecstelenítették az úzvölgyi katonai temetőt, ahol magyar és német katonák nyugszanak. Bizonyos szempontból még érthető is az a fajta elképesztően agresszív frusztráció, amit a románság folyamatosan kiöklendez magából. Elvégre nem sok mindenre lehetnek büszkék történelmük folyamán. Erdély geopolitikailag abszolút nem tartozik Romániához semmilyen tekintetben, messze élesebben elhatárolódik az új tulajdonosától, mint a trianoni békeparancs során elcsatolt többi terület, ráadásul itt él mind a mai napig a legnagyobb egységes tömbben élő határon túli magyarság. Ezzel természetesen a románok tisztában is vannak, innen eredeztethető a józan ember számára elképesztően visszataszító frusztráció és magyargyűlölet. Tisztelet természetesen a mindig létező kivételeknek. Az évek során számos erdélyi ismeretségre tettem szert, és nem egyiküktől hallottam, hogy az esetek többségében a regáti (tehát a Kárpátokon túli) románokkal messze több baj van, sokkal jobban gyűlölik a magyarságot, mint az Erdélyben élő társaik. Ennek természetesen számos oka lehet, melyek felsorolásától és elemzésétől most eltekintünk. De megemlíthetjük azt is, hogy a román kormányzat sokkalta több pénzt fektet be a regáti területek fejlesztésébe, mint az erdélyi területekébe.
Fotók: Pinti Attila / Székelyhon |
No, de ha már a katonasíroknál tartunk! Feltehetjük a kérdést, hogy miért nincsenek román hősi halottak a temetőben? Elvégre mindkettő világégés során szövetségesek voltunk eredetileg (az első világháborúba az olaszokhoz hasonlóan be sem léptek az oldalunkon, holott korábban csatlakoztak a hármas szövetséghez - a szerk.). Ha a szövetségesek elárulása nem román nemzeti sportnak számítana, és becsületes emberek módjára kitartottak volna bajtársaik mellett, ma román hősi halottak is lehetnének abban a sírkertben. Továbbá – nem túlságosan szeretem a „ha” kezdetű feltételezéseket, de ezúttal kivételt teszek – ha a második világháború során a románok nem állnak át a bolsevisták oldalára egyik percről a másikra, a Kárpát-medencébe való potenciális bejutási útvonalakat, hágókat még hosszú hónapokig lehetett volna tartani Sztálinékkal szemben. A messzemenő következtetésektől most eltekintve ez alapjaiban változtatta volna meg a világháború menetét. Itt engedtessék meg leírnom egy rövid történetet. Pont a héten néztem meg egy kedves barátommal az 1993-as Sztálingrád című filmet. Amikor a németek felismerik, hogy a bolsevisták áttörték a tengelyhatalmak vonalait, nem sokkal később realizálják, hogy ez egészen biztosan a román frontvonalnál történhetett. „Micsoda meglepetés” – nevettem fel hangosan.
Őszintén remélem, hogy megfelelő válasz érkezik magyar részről erre a gyalázatra (vajon nemzetinek mondott kormányunk tesz-e radikális válaszlépéseket?), az európai radikális jobboldal pedig tovább folytatja sovinizmusellenes építkezését az európai testvériség jegyében. Remélem továbbá azt is, hogy szerte Európában híre megy a nacionalista közösségekben, mit műveltek egy katonai temetőben ezek az alakok. Az összes olyan románnak pedig, akik szimpatizáltak a vandálkodással, üzenem, hogy ők is ugyanúgy érintettek a fehér európai nemzeteket sújtó problémák terén (népességfogyás, cigányok népesség robbanásszerű növekedése, kultúrmarxizmus hatásai, stb.). Ebből kivonni magukat nem tudják, akkor sem, ha lerombolják az összes katonai temetőt. Visszautalva a cikk címére, jobban tennék, ha ezekkel a problémákkal foglalkoznának a felesleges magyargyűlölet helyett, mert egy napon nekik is késő lesz. S akkor majd visszasírnak minket.
Ábrahám Barnabás - Kuruc.info