Mint a legtöbb normálisan (értsd: a „haladó” liberalizmust elutasító) gondolkodó embernek, úgy nekem is többször meggyűlt már a bajom korunk egyik rákfenéjével, a Facebookkal. Lassan már nem telik el úgy nap, hogy ne tiltanák le valamelyik ismerősömet csupán azért, mert egy-egy témában kifejtette az amúgy helyénvaló véleményét. Ezeket a tiltásokat persze én sem szoktam elkerülni, ha visszagondolok és osztok-szorzok, akkor könnyen rájöhetek: ebben az évben kevesebbet voltam „szabadlábon”, mint „virtuális börtönben”, magyarul többet voltam letiltva, mint nem.
 (Kép: justworks) |
Hála az égnek a „szabadláb” és a „börtön” kifejezést ugyan idézőjelben írhatom, habár, ha ezen az elnyomó techóriáson múlik, hamarosan eljöhet az orwelli világ, ahol már az idézőjelet is elhagyhatom… Mindemellett a Facebook nemcsak olyan szinten vált az emberek nagy részének mindennapjává, hogy ott kommunikálunk családtagjainkkal, barátainkkal, ismerőseinkkel, ha személyesen vagy telefonon éppen nem elérhetőek, hanem lassan naponta olvashatunk róla a hírekben is. Ezek a hírek általában cenzúráról, botrányokról szólnak, például ha utólag derül ki, hogy egy-egy ország fontos kérdéseibe a közösségi oldal úgy szólt bele, hogy tiltotta az egyik fél (persze ez mindig csak a normalitáspárti lehet) reklámjait, oldalait, megosztásait. Ahogyan tette ezt például az abortuszkérdésről szóló tavalyi írországi népszavazáson is.
A minap engem is újfent kellemetlen meglepetés ért a közösségi oldal részéről. Kaptam ugyanis a Facebook csapatától egy üdvözlő videót a falamra (amit aztán a vicc kedvéért meg is osztottam), miszerint „ránézésre ez a nap is olyan, mint a többi, nekünk mégis különleges.” Szokatlan negédes duma ez tőlük, melynek oka – mint a videóból később kiderül – az volt, hogy kerek kilenc éve regisztráltam fel erre az istencsapására. Mosolygós szmájlikkal, vidám zenével, virtuális lufikkal ünnepelték tagságomat, „boldog facefordulót” kívánva. A valódi arculcsapás pedig kétségkívül a „jó, hogy itt vagy” felmondat volt, amit szintén belesűrítettek a videóba. Ennél groteszkebb és betegesen szürreális 57 másodpercem régen volt, tekintettel arra, hogy miként szoktak velem (el)bánni, ha igazságot merészelek megosztani a falamon.
Valamiért az embernek minduntalan a Rákosi-korszak jut eszébe, amikor egy egész néppel ünnepeltették azt – pofátlanul és cinikus módon – hogy legyőzték és megalázták őket. Végtére is akkora különbség talán nincs is a kettő között… Csupán néhány fogalmat kell kicserélni és behelyettesíteni a 21. századi (a libsik úgyis szeretik ezt a semmitmondó kifejezést) megfelelőjüket. A recept végül is ugyanaz, nem? Az „egyenlőség” mindenekfelett, csak itt nem a”kulákokat”, vagy a „háborús bűnös” németeket tüntetik el, hanem a virtuális térben zárják egyelőre csak „virtuális börtönbe” a normalitás hirdetőit.
A legfélelmetesebb az egészben pedig az, hogy az egyes nemzetállamok látszólag tehetetlenek a közösségi oldallal szemben. Pedig a Facebook állami szintű szabályozása időszerűbb és szükségesebb, mint valaha. Ennek ellenére erre még csak különösebb szándékot vagy akaratot sem nagyon láttam eddig, attól függetlenül, hogy sikeres lenne-e vagy sem egy ilyen próbálkozás. Üdítő kivételként egyedül Dúró Dóra másfél héttel ezelőtti kezdeményezését tudom megemlíteni, amely őszintén remélem, hogy nagy figyelmet fog kapni a jövőben.
S ha a cenzúrásdi esetleg nem lenne elég a nagyérdeműnek, akkor itt van nekünk a Facebook-féle kriptovaluta, amely egy, a közösségi oldal saját fejlesztésű virtuális pénzét takarja. Ennek fejlesztéséről már többször felröppentek a hírek, persze mindemellett kérdéses, hogy milyen módon lehetne értékállóbb, mint a többi, hasonló szisztémára épülő kriptovaluta, mint például a bitcoin. Időszerű tehát feltennünk a kérdést: a Facebook lényegében állam kezd lenni az államban? Szerintem az utóbbi időben ez jó párszor megfogalmazódott már sokunk fejében.
Jelen sorok írója először akkor találkozott a Facebook cenzúragépezetével, amikor éppen ennek a hírportálnak lőtték le a tekintélyes számú követővel rendelkező oldalát. Azóta felsorolni is nehéz lenne, hogy az évek alatt hány hasonló eset történt, hány általam kedvelt oldalt, vagy éppen embert töröltek, s ez a trend folyamatosan terjed több hasonló szisztéma alapján működő honlapon is (pl: YouTube).
Mi a határ? Meddig fogja tűrni egy egyre népesebb közönség azt, hogy véleményét elnyomják azokon a helyeken, ahol manapság a legegyszerűbb és legolcsóbb módon a legtöbb embert lehet megszólítani? Hiszen a virtuális térben való aljas bűvészkedés akár választásokat dönthet el a való világban (gondoljunk csak Toroczkai László oldalának kilövésére). Fel tudunk mutatni valódi, működőképes alternatívát, B tervet, vagy akármit? (A „ne törődjünk ilyen modern dolgokkal” érveket nem vagyok hajlandó alternatívaként elfogadni, mivel az idő nem áll meg senki javára, és az emberek jelentős részét az interneten lehet első körben megszólítani.) Esetleg rendezkedjünk be a formálódó orwelli világba és éljünk túl valahogy? Mondják, hogy aki csak túlél, az nem is él igazán. Mekkora igazság!
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Kapcsolódó:
