Alább olvasható ugyanis Prohászka Ottokár egyik előadásának írott változata, melyet 1925. január 18-án tartott a Magyar Jövő sajtóházának megnyitó ünnepségén.

Az előadás címe: Hungarizmus és kultúra

A minap egy osztrák városban a szociáldemokraták ünnepélyes keretekben tűzbe dobták, tehát egy szociáldemokrata autodafé keretében megégették az evangéliumot, annak a Bethlehemben született, annak a gyaluforgácson járó mezítlábas szegény felséges Istenembernek az evangéliumát. Hogy ez az emberiségnek, tehát az igazi demokráciának a szempontjából micsoda bűn, miféle bornírtság, miféle elvakultság, azt itt felesleges magyaráznom. De hát ez megtörtént, és ez mint valami rikító, rettenetes világító sötétség ijeszti az emberiséget, méltán, mert hiszen ennek a szerencsétlen kultúrvégnek eltagadhatatlan szimptómája. S ahogy az a Spengler ír kultúrvégről, hát hiszen nincs igaza a műnek koncepciójával, de ez a levegőben van: dűl, hull, morzsolódik minden, Krisztus, kereszténység, vallás, erkölcs, és most a destrukció ott tart, hogy a legtermészetesebb fogalmakat természetalkotta, történelemalakította irányzatokat kezdi ki, és ezek a család és a nemzet. A családról most nem beszélek, hanem ezt a nemzetet, ezt a nemzeti egyéniséget, azt a nemzeti, történelmi nagy valóságot, amit mi hungarizmusnak hívunk, ezt szeretném így magunk elé idézni, és a mi kultúránknak, úgy mondanám, a liturgiájába beleállítani.

Hungarizmus! Mi ez? A hungarizmus a múlt, jelen, jövő, magyar sors. A hungarizmus vér, faj, történelem, öröm, bánat. Hungarizmus: a Mátyás király, Rákóczi, Bethlen, Bocskay, Kossuth lélekjárása. Hungarizmus: magyar élet, magyar lélek, magyar levegő, magyar sajátosság. Hungarizmus: Isten gondolata magyar kiadásban, hungarizmus: magyar kultúra! Vegyék csak, hasonlítsák csak össze, mi volt a nemzeti gondolat és érzés 1848-ban és mi volt 1918-ban! A nemzet: ideál, amiért vért, életet, mindent áldozni kellett, és amelynek nagysága előtt egy Kossuth Lajos és vele az egész Magyarország térdet hajtott, a nemzet magyarsága előtt. 1918-ban a nemzet: molyette kucsma, kopott gondolatok, a nemzet: igazán levegő, az az elhasznált történelmi levegő. 1848-ban a nemzet: a vér, egységes lelkesedés, hatalmas iramlás, bátorság, bizalom, 1918-ban: a nemzet igazán népkaloda, a nemzet valami olyan elvont gondolat, mely kolonca az igazi haladásnak, mely szégyene a demokráciának. A nemzet 1848-ban, amelyet a liberálizmus mindenféle új gondolataival meg kellett támogatni, hogy feljebb emeljük az égig. 1918-ban a nemzet valami halálra ítélt történelmi alakulás, amelyet aztán ki is kellett végezni azon a vörös posztóval elrútított Országtéren, amellyel azután két olyan csámpás lábú hóhér, a nemmagyar demokrácia és a nem magyar kommunizmus, ez végzett is. És ez a destrukció, ez a nemzetellenes gondolkodás, érzés, tovább űzi játékait. Csak nézzék meg: ahol moccan valami, ami nacionális egész Európában, ami nemzeti akar lenni, hogy pergőtűz alá veszi a zsidó sajtó! [Úgy van! Úgy van!] És varangyméreg fecskendezés alá veszi mindazt, ami nagy a nacionalizmus értelmében, légyen az akár Mussolini, akár Hitler, akár Ludendorff, legyen nálunk a magyar fajvédelem, ébredő magyarság, mindent lemángorolnak, lecsepülnek.

Miért? Mert nagy érdekszövetségük érdekkörei ellen van! Hogyha a magyarságban megmozdul valami, akár szellemi, akár gazdasági felszabadulás érdekében, természetesen rögtön ott vannak azok az érdekeltségek, amelyeket bátran bankokráciának lehet nevezni, és ha ezek nem boldogulnak, ha a kormány nem bír velük, és erélyesebben lép fel ellenük, jönnek azok a külföldi érdekeltségek, ez pedig körülbelül a Rotschild, Kahn, Kohn és más efféle hatalmak. Nekünk ezt tudnunk kell, ez a végzetünk. Ez a harc ránk van kényszerítve, és ebben vagy megálljuk a helyünket vagy el kell pusztulnunk. Mi ezzel a nagy áramlattal szemben így állunk nemzeti szervezetlenségben, erkölcsi fegyelmezetlenségben, a nemzeti érzés éretlenségével. Ha meg akarjuk állani helyünket, akkor ebben a tekintetben egészen más felséges regisztereket kell kiküzdeni, főleg a nagy szervezkedésnek jegyében és irányzatában. Hiszen nekünk nemzeti tekintetben valami terméketlen három százados fejlődés. Pedig, ugye a nemzeti gondolat, ez valami oly természetes, mint ahogy természetes az egyed, a család. Aki tagadja a nemzetet, vagy jogosultságát kétségbe vonja, méltán tagadja a családot, de nem találja helyét az igazán nemes egyéniségekben sem.

Az Isten gondolata az, amint Milotay barátunk is kifejezte, hogy az emberiség differenciálódjék, hogy a világtörténelem gazdagodjék, hogy az emberiség szelleme törjön ki, virágozzék ki az isteni gondolat az emberiség megfogalmazásában. Nekünk ezt az isteni gondolatot kell megfognunk, és azt mondanunk: magyar vagyok, magyarnak lenni kötelességem, a magyar gondolatot, a magyar konstrukciót felépíteni, annak lappangó erőit kifejleszteni, a magyar életet, ezt a fel nem használt terepet öntudattá fejleszteni és emelni: ez a mi kötelességünk! Ha a hungarizmusban ez a szenvedély feltámad, akkor beszélhetünk nemzetről, remélhetünk szebb, biztosabb és hozzánk méltóbb jövendőt. Azt mondják, hogy a nemzeti és erkölcsi eszméket azzal a rettenetes áramlattal szemben, amely bennünket környékez, meg kell mentenünk. Kérdezem: hogyan mentsük meg a nemzeti és erkölcsi eszméket? Hová akarjuk beleakasztani? Filozofálásokba, absztrakt kulturáltságba? Hallgassanak a nagy Goethe szavaira: Der Storm, in dem ich bade Ist Überlieferung und Gnade. (A pontatlan idézet eredetijének fordítása: „Az ős természet ligetén / Mint hímes réten járok én. / Szép forrás üdít szűntelen: / A hagyomány, a kegyelem.” Dóczy Lajos fordítása )

A természetnek felséges árama, amelyben az élet hatalommá lesz, vagy ha belőle kikapcsolódik, elszáradnak a nagy tradíciók, nagy hit és nagy fegyelem. Szemben állok kegyetekkel, nem volt még szerencsém kegyetekhez, fogadják tőlem azt a goethei szót: kegyetek vagy a Krisztushoz ragaszkodnak, akkor megmentik a nemzeti eszmét, vagy hátat fordítanak a Krisztusnak és akkor megnyílt az örvény és a pokolba zuhannak minden ideálizmusukkal! A világ fáradt, rosszul kezeli a felséges eszméket, nem gondol arra, hogy a nagy valóságok az élet, a szenvedélyek, akarások, erkölcsök. Ha akarják megmenteni az erkölcsi és nemzeti eszméket, akkor óvakodjanak, hogy ne inficiálódjanak. A sajtó, a zsidó sajtó az infekció hordozója, az, amelyből maláriás infekcióknak felhői emelkednek és szállnak a magyar nemzeti, keresztény gondolatnak, érzésnek világára. Mi legyen evvel? Ne infekciókban pusztuljunk el mindnyájan! Mindig restellem, ha egy pap vagy katonatiszt megveszi a Világot, az Az Estet, [lelkes éljenzés] és ezt tiszteletből a nemzeti hadsereg és a papság iránt mondom. Ennek nem szabad megtörténni, ez rossz példa, ez a lejtőre nemcsak lépés, hanem magávalrántás. Nekünk meg kell győződnünk, hogyan tegyük meg kötelességünket. Azt mondja egy nagy filozófus: Papuccsal és papucsban nem törünk a felsőbb régiók hazájába. Küzdelem kell, ellenállás kell, megállapítás kell, a nagy igenlés, nagy állítás a nagy tagadással és kétségbevonásával mindennek.

Ezt kell tennünk! Ha ezt megtesszük, akkor a hungarizmus nem frázis, akkor a magyar kultúra nem felhő, nem januári köd, mely tele van párával, de nem tud lehullatni egy csepp könnyet erre a földre. Meg kell győződnünk: magyarnak születtem, ne teljek meg a kozmopolita infekcióval és elveszítsem a helyes orientációmat. Ha ez a kötelességteljesítés rendszeres, következetes és hűséges, akkor azután imádkozhatunk, hogy Uram, adj hitet nekünk, hogy leszünk, hogy megmaradjunk, hogy majd úgy lesz, mint régen, hogy születik még egy nagy idő, lehet még azt izenni, hogy felvirrad, vergődésünkből szárnyara kelünk, lehet, hogy leszünk még magyarok. Hiszek Istenben! Ez az én természetfeletti nagy hitem. Hiszek magyarságban, magyar sorsban: ez az én nemzeti krédóm! Ezzel a két krédóval akarok élni, küzdeni testvéreimmel. Biztos, hogy a küzdelem után miénk a győzelem, a magyar hitnek új magyar mennyországban való megvalósítása. Az Isten segítsen minket erre.

(Kuruc.info)