Akkor vajon mi végre koptatom a billentyűzetet? - tehetik fel teljes joggal többek a kérdést. Azért, mert meg vagyok győződve róla, a magyarság hősiesség tekintetében a világ élvonalába tartozik, és ezt senki nem vitathatja el tőlünk, ahogy azt sem, hogy 1956-ot a világ minden pontját a mai napig tisztelik.

De miért tisztelik és emlékeznek erre még mind mostanáig, hiszen a világtörténelem tele van felkelésekkel, forradalmakkal, kisebb-nagyobb helyi összecsapásokkal? Azért, mert, bár fejet hajtunk az összes kelet-európai nemzet azon bátor hősei előtt, kik szembeszálltak a vörös uralommal akár az 1953-as berlini felkelésben, akár tanúsítottak páratlanul elszánt passzív ellenállást, mint lengyel barátaink, vagy említhetjük a „prágai tavaszt”, de a keleti blokkban ilyenre nem volt példa, mint ami 1956-ban történt Magyarországon.

Történészek egybehangzó véleménye szerint a magyar felkelésnek nem volt tulajdonképpeni (értelmiségi) vezetőrétege. De ez nem is meglepő, hiszen a bolsevista vérbíróság 1946-ban kiirtotta a magyar intelligencia színe-javát, akit pedig nem, azt vagy emigrációra, vagy örök hallgatásra kényszerítette. Ekképpen állhatott tehát elő, hogy egyszerű (és itt nem dehonesztáló értelemben) munkások és diákok, „pesti srácok” vették fel a küzdelmet nem csak a bolsevikok hazai helytartóival szemben, de november 4-e után, mikor a Forgószél hadművelet jegyében a Vörös Hadsereg lerohanta hazánkat, nekik sem adták meg magukat, valljuk be, nem kis meglepetést okozva ezzel a szovjet erőknek.

Az természetesen nem lehetett kérdéses, ki kerekedik felül, hiszen míg az egyik oldalon az akkori világ egyik legerősebb, városi frontharcászatra felkészített hadserege állt, mely már messze nem volt azonos az 1944-45-ös inváziós sereggel, melyeket igen nagy mértékben töltöttek fel belső-ázsiai népek kevésbé képzett fiaiból, ellenben ez a hadsereg már etnikailag is döntően oroszokból állt, és vitathatatlanul képzettebbek voltak (ha nem lett volna elég a túlerő, mint 12 évvel korábban). Mindezt csak azért érdemes leszögezni, mert minden józan számítás szerint nem kellett volna, hogy különösebb akadályt jelentsen pár „gerilla” leverése, és abban nincs is semmi meglepő, hogy nagyságrendileg 2500 magyar szabadságharcos lelte halálát, azt azonban igyekeztek titkolni, és csak a rendszerváltások környékén, szovjet levéltári adatokból tudhatta meg a nagy nyilvánosság, hogy 729 vöröskatona esett el ezekben a napokban.

Itt most álljunk meg egy pillanatra.

Képzeljük magunkat annak a pesti srácnak a helyébe, ki még csak 16-18 éves, farkasszemet néz a nagykörúton egy T-54-es szovjet páncélossal, és nem elfut, hanem teljes erejével hozzávágja a Molotov-koktélt, minek következtében a személyzet vagy bennég, vagy pedig csak rendkívül súlyos égési sérülésekkel éli túl az támadást.

Ha megértjük a jelenet lélektanát, tudni fogjuk, mi az oka annak, hogy itt, annyi csapás után él még ez a nemzet a Kárpát-medencében. De az az orosz katona is, aki túlélt egy ilyen támadást, és az összeégett arcával a tükörbe nézett, élete végéig megjegyezte, hogy ezen a földön egy olyan nemzet lakozik, mely a szabadságáért bármilyen áldozatot képes meghozni.

A 729 vöröskatona ezzel az utolsó gondolattal távozott a másvilágra.

Örök dicsőség, tisztelet és hála 1956 hőseinek!

Lantos János – Kuruc.info