Vajon belegondoltunk-e valaha, amikor gyönyörködünk egy festői tájban, legyen az tenger, óceán, vagy éppen hegyvidék, talán síkság, ösztönösen érezzük, hogy ez gyönyörű, ez utánozhatatlanul szép, akkor mi mondatja ezt velünk? Önmagukban a formák, a természeti képződmények? Aligha. Lelkünk legmélyébe van írva, keressük a kapcsolódási pontokat a végtelen felé, ezért, túl az esztétikai élményen megérzünk nyomokban valamit mindabból, ami a természetben természeten túli. Az istenit. Alkotásának nagyszerűségét.
A minap ütötte meg fülemet, hogy valamely rádiócsatornán arról beszéltek, egy bizonyos természetfotó, mely megörökíti a Duna és a Tisza találkozását, immáron nagyságrendileg másfélmilliós megtekintésnél tart a Facebookon. Elhatároztam, amint lehetőségem lesz rá, megtekintem.
Fenti soraim, azt gondolom, valódi értelmet nyernek, mikor megnézzük az alábbi képeket:
 Jobboldalon a Tisza, középen a Duna (sziget melletti ága) baloldalon a Duna főága, ködbe borított partján Zalánkemén faluval |
 Jobb oldalon a Tisza, baloldalon a Duna. Ez egy különleges találkozási pont |
 A legenda szerint valahol itt temették el három koporsóba helyezve Attilát, a hunok vezérét, Isten ostorát |
 Ilyen a Duna és Tisza együtt, még 1 215 kilométer van hátra a Fekete-tengerig, amit innen közösen tesznek meg... |
 Szent Nicolas templom (forrás: Ljasuk Dimitry films) |
De szolgálnak egyúttal ihlető forrásként számomra, hogy kiírjam magamból, mi lelkemben van, ha meghallom e szót, Tisza. Furcsa, különös érzés, van, amiről nem beszélünk, de egy impulzus kapcsán egyszerre tolulnak fel nyelvünk hegyén a gondolatok. Úgy véljük, mintha csak mindig is erről beszéltünk volna, annyira kézenfekvőek, holott azelőtt, éveken, évtizedeken át nem gondoltuk volna, hogy szükséges szavakba öntenünk e bizonyos érzéseinket.
Valamiképpen én is így vagyok most ezzel, látva a Tiszát, hiszen, ha mélyebben belegondolok, tulajdonképpen gyermekkorom legszebb éveit töltöttem el partjain. Bár emlékeim szerint soha egyetlen alkalommal sem merült fel, hogy nekem ezt el kellett volna mondanom valahol, vagy bárki kérdezett volna, szívem legmélyén, mégis úgy tartottam, a Tisza az igazi magyar folyó.
Mert a Tisza mellett az ember nem beszél a Tiszáról. Hanem egész egyszerűen élvezi, olyan természetesnek érzi az élményt. Valamit gyerekként azért mégiscsak megsejthettem, hiszen a Tisza „magyarságát” legalábbis történetileg alátámasztja, kiindulásának, eredésének kezdőpontja a Kárpátokban lelhető, a Dunával való összeölelkezése pedig a Vajdaságban. A Tiszta nem hagyja el tehát otthonát egy méterre sem, az ezeréves határokon belül folyik.
Azt gondolom, a Tiszán keresztül Petőfi Sándor a magyarság lelkiségét és sorsát verselte meg, mikor így szólott:
Többek között szóltam én hozzájok:
"Szegény Tisza, miért is bántjátok?
Annyi rosszat kiabáltok róla,
S ő a föld legjámborabb folyója."
Hogy aztán néhány versszakkal alább így folytassa:
Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!
Íródott 1847 februárjában, s tudjuk, 1848/49-ben valóban, képtelesen szólva „el akarta nyelni a világot”. Nincs mit hozzáfűzni, ki a Tiszát érti, a magyar lelket érti, de aki érti, magáénak érzi, azt szívéből kitépni soha többé nem lehet. Itt kezdődik a hazaszeretet.
Lantos János – Kuruc.info
