„De könyörgöm, miért kell mindig megosztó hősöket választani?” – teszi fel erre álnaiv kulcskérdését Simon András műsorvezető arra (az alábbi videóban 10:03-nál), hogy a nyilas nagypapa miatt színpadiasan összetört Pokornival szembe L. Simon – különben felemásra sikeredett – Hóman-védését állították. Maga a kérdés egy sokszor ismételt közhely, de a történések fényében érdemes vele foglalkozni, és tisztességes, jobboldali választ adni rá mellébeszélés helyett.

Az ATV A nap híre címen futó műsorában hangzott el, amely produkciót találóbb lenne Az akol melege néven illetni. Minden unalmassága és látszólagos érdektelensége mellett is szimbolikus ez a műsorszám. Balliberális újságírók és más véleményformálók, rendszeresen visszatérő vendégek adják egymásnak a kilincset, kisebb viták mellett is nagyon nagynak tűnik az egység. A „jobboldali ellenzékiek” alkalmanként előkerülő képviselői is tökéletesen belesimulnak ebbe, legyen szó Jakab Péterről vagy Gulyás Balázsról, de sokat elárul a jelenlegi helyzetről, hogy még az utóbbi is többet mer ellentmondani a kunhalmiknak, gréczyknek (fájdalom, ő egyelőre lelépett a színről), momentumosoknak, párbeszédeseknek.

Ezúttal Márky-Zay személyében éppen volt kvótaáljobbos, de ő is csak az életmű különválasztásáról mondott egy általánosságot Hóman kapcsán. Ennyire futotta. És annak a Pokorninak a körberajongásáig, aki szánalmas hajbókolásában már a turulszobrot magát is célkeresztbe vette, mert megosztónak tartja.

Tegyük hozzá, mert nem mellékes, Rangos Katalin hazugságával szemben nem valósult meg a Hóman (szakmai) rehabilitációja (csak a büntetőjogi, mert a Szovjetuniónak küldött hadüzenet miatt ítélték el annak idején koncepciós perben), mert a Magyar (?) Tudományos (?) Akadémia (amelyik állítólag Orbán támadásaitól védte a tudományt...) is politikai szempontok mentén küzdött ellene sikerrel.

Szintén Akol TV, pár nappal korábban. Tarlós István a vendég, de az első pár perc alapján mintha raporton lenne, mert főpolgármestersége után az első nyilvános szereplése egy Wass Albert-szobor felavatása volt. Védi Wasst, de megosztónak nevezi, és még az általa tisztelt egykori párttársat, Göncz Árpádot is felhozza. Ezzel sokkal „jobbosabb”, mint Márky-Zay, igaz, saját maga is érintett az avatás révén, de meg is fogalmazza egy odavetés erejéig azt a nem újszerű, mégis fontos nézőpontot a másik oldal hőseiről, amely jelen sorok írójában is újra és újra megfogalmazódik a balos emlékezetterror újabb és újabb megnyilvánulásai láttán. Ezt fogom a továbbiakban kifejteni.

Szóval miért is átverés a fentebb idézett Simon András-féle kérdés? Egy „mérsékelt jobbközép párt” nem tehetne gesztusokat? Nem közös hősök kellenének? Ha folytatni szeretnénk az álnaiv kérdések sorát. Amellett, hogy jelen sorok írójának nem életcélja Rangos Katalinékkal közös hősöket találni, és elfogadni a megfelelési kényszerességet, ez valójában egy több évtizedes csapda, a pálya lejt, a szabályoknak a hosszú kommunista uralom után is csak jobboldaliaknak kell megfelelni.

Mert nézzük csak, milyen nem megosztó hősöket tukmálnak ők ránk régóta!

Első helyen Göncz Árpádot kell említenünk, hiszen abszolút aktuális, az Árpád híd metróállomás látta e régóta folyó a kultuszépítésnek a kárát. Pedig hozzá sem árt hunyorogni a Simon Andrástól jobbra állóknak.

Az eufemisztikusan ’56-osként emlegetett Gönczöt ugyanis sokan inkább Patkány néven ismerik a börtönbeli vélt besúgótevékenysége miatt. Nem tarthatta sokra a többi valóban antikommunista politikai fogoly...

De nemcsak Göncz „hősiességére” vetül árnyék, 1990 után bizonyította, hogy nem véletlenül SZDSZ-alapító. A pártok felett állva a nemzetet képviselő köztársasági elnök szerepköre sem ment neki, amit az ún. rendszerváltásból még ki is hozhattak volna az elsikkasztásában szintén sáros Antallék, annak is keresztbe feküdt, kőkeményen pártjának érdekei és „értékei” mentén. Az ellensúly szerepet a 10 éves elnökösködése alatt éppen az 1994-98 közötti MSZP-SZDSZ-kormányzás idejére függesztette fel (pedig vele szemben az Alkotmánybíróság talált éppen ezt-azt...), majd az első Orbán-kormány idejére ha nem is új erőre kapott, de újfent kevésbé bizonyult szervilisnek. Ha elvonatkoztatnánk az általa hatékonyan képviselt kártékony ideológiájától (ami miatt önmagában elfogadhatatlan a nemzeti oldalról szemlélve a piedesztálra emelése), pártosságát tekintve akkor is csak a 2010 utáni Orbán-bábok teljesítettek nála rosszabbul. Mindenesetre a közgazdászzseni Kósa Lajos tudott hunyorogni, és pozitív szereplőnek nevezni „Köszönjük, elnök úr!”-t. Aki maga Trianon miatt hálálkodott legfőbb közjogi méltóságunkként Václav Havelnek, amit még az iróniakártya sem ment...

A következő versenyzőnk egy még régebbi államfő, Károlyi Mihály, akinek a Kádárék 1975-ben állította szobra után lehetett pityeregni. Állatorvosi lova annak, amikor valakit bal- és jobboldali legendák vesznek körül. A tagadhatatlanul megosztó mivoltának rögzítésén túl az 1918-1919-es „népköztársaságban” nyújtott politikai teljesítményét nyugodtan vehetjük a kudarcnak, a kibővített – de alkalom híján sosem alkalmazott – választójog és a sajtólátványosan megkezdett földosztás ugyan simogathatja a forradalmáribb lelkeket mint szimbólum, de még ha egyet is értenénk velük, akkor is kevés lenne az apoteózishoz. Márpedig az antanttal szolgaian együttműködő Károlyiék tevékenysége nagyon is kézzelfoghatóan járult hozzá a kommunista Katonatanács megerősödéséhez, majd el is jutottunk a vörösterrorhoz. Ha magát Trianont nem is lehet a nyakába varrni, a helyzetet csak rontotta, a felmutatott eredmények dicstelenek.

Később Benes vendégszeretét élvezte, nála várta, hogy bukjon az ellenforradalom, azaz antant által is legitimnek elismert „keresztény kurzus”. A '20-30-as évek jó része párizsi kommunizmusrajongással telt el, hogy utána társaival a második világháború alatt fóbiásan gáncsolják az olyan egyébként antihitlerista, háború utáni kedvezőbb rendezés érdekében kifejtett tevékenységet, mint Habsburg Ottóét, és a magyarbarát és -szakértő Macartney professzort is eltávolíttatták a BBC magyar adásától. A második világháború után egészen a Rajk-perig a kommunisták társutasa volt. De nem is akárhogyan. Asszisztált a kisgazdákból való árulóképzéshez, kiállt Kovács Béla mentelmi jogának felfüggesztése mellett, de Mindszenty letartóztatása idején nyilvánosan csendben maradt, csak a kommunista terror véreskezű kiépítője, a személyes jóbarát Rajk ügye miatt telt be végleg a pohár. Ezek a szikár tények, melyeket lehet magyarázgatni, kifacsart értékrendek mentén mentegetni 1918 visszavetített utópiája miatt. Tájékozott nemzeti érzelmű ember torkán nem fog lemenni.

Térjünk rá Nagy Imrére! Az ő szobrának jogos arrébb telepítése nagy hőzöngést váltott ki tavaly.

Tagadhatatlanul nem volt egy Rosenfeld, kiállása, a magyar parasztokhoz közeli beszédmódja kiemelte az elvtársak közül. De hiába tartozott más erőcsoporthoz a kommunistákon belül, vállalta a padláslesöpréseket, részt vett a rendszer kiépítésében. És ugye míg manapság a legkisebb zsidókritika vészkorszakkal fenyeget, addig a második világháború után a németek kollektív bűnösként kezelése bocsánatos vagy egyenesen támogatandó úri hóbort volt.

Az pedig csak természetes, hogy generalisszimusz halála után is csóválta a „sztálini farkat”. Ez egy totális diktatúrában megesik, ha működteti az ember, pláne. A „forradalom miniszterelnöke” volt az is, aki haza küldte volna az embereket az utcáról, nyugalomra intett, mielőtt bevállalta a jól – vagy inkább rosszul – ismert szerepét. El lehet ismerni, hogy a kommunisták közül emberarcúbb volt, ahogy a halál felvállalását is (ha Kádár gerinctelenségével és mai szellemi utódaikkal vetjük össze, az óhatatlanul felértékeli), de sem forradalmár, sem demokrata, sem jobboldali nem volt. Meggyőződéses kommunista viszont igen. A helyén kell kezelni, ami egészen biztosan nem a Parlament szomszédságában való legendaképzés, akármilyen ügyes szimbolikát is találtak ki a szobor mögé.

Beszélhetünk Lukács, azaz Löwinger Györgyről is. Őt egy párhuzam miatt hozom fel, nem mintha nem lenne Hóman esetében a politikai szerepvállalása elég ahhoz, hogy az MTA mint tudóst is meghurcolja, és ne lehessen róla alapítványt elnevezni, akkor mit mondjunk a baloldal kedvenc filozófusáról? Marxistaként még a munkássága munícióul szolgált a vörös ideológusoknak, de a Tanácsköztársaság idején népbiztos is volt.

De várjunk csak! Hóman neve miért is tabu? Mert:

Egy népbiztosra ez nem áll? És Nagy Imre '50-es évekbeli életútjára? (Károlyit hagyjuk, ő ehhez is szerény képességű volt, egy társutas balek. Ami persze csak a konkrét törvény alól menti, erkölcsileg nem.) Löwinger és Nagy nevét is viseli alapítvány, alakjukat szilárd formában köztéri szobor őrzi. Ha a baloldalon felmentést is adnak Löwingernek a későbbi szakítás és Nagy Imrének az életút vége miatt, meg nem történtté nem tehetik, bagatellizálni hazugság. Persze a másik oldal érzékenysége ilyenkor nem fontos, csak akkor, ha ők a másik oldal.

Lehetne még sorolni neveket, ideértve Szabó Ervint (azaz Schlesinger Sámuel Ármin) vagy Ságvári (Spitzer) Endrét. Szóval miért is kell mindig megosztó hősökbe botlanunk, kedves Simon András?

Ugyanakkor lehetne beszélni arról, hogy nem rajongott a manapság elvárható szinten a zsidókért Móricz Zsigmond, Gárdonyi Géza vagy Liszt Ferenc sem. De a közéjük tartozó Jászi Oszkárnak is voltak érdekes naplóbejegyzései. Ideje őket is kitúrni. Vagy ha már mindenféle szemiták, a Berlint jól ismerő Imre Kertész is kezdett egyre inkább NER-kompatibilis és lakosságcserét emlegető „iszlamofób” lenni a halála előtt. Reméljük, nem változik meg úgy Európa, hogy ebből valaha baja legyen...

Ennyi terhes múltú piedesztálra emelt személyiség mellett már nem is csoda, hogy a pufajkás, zsidóságát tagadó Horn Gyula is baloldali ikon, akit próbálgatnak mindenki tiszteletét kiérdemlő figuraként előadni, sőt az Európai Parlament teremmel is kedveskedett neki.  Az ő bűneivel részletesen nem foglalkozunk, amíg nem jönnek vissza, az ország házánál sem lesz szobra, de a legendás lakonikus riposztjával hasznosíthatónak tűnik. Legalábbis a játék szintjén, mert jobboldali emberként kissé berzenkedünk proliságától, de ennyi, történetesen nem kis részben zsidó, nemzetellenes alak nemzeti pantheonunkba emelését látva, miközben a mieinket antiszemitázzák (van, akit jogosan, van, akit jogtalanul, mi számunkra nem ez a legfontosabb mérce), egyértelmű, hogy sok helyzetben adekvát lenne a válasz.

Mindenesetre a baloldalról sokat elmond, és mondható akár jelképesnek is, hogy Horn után volt egy D-209-es Medgyessyjük és egy őszödi beszédes Gyurcsányuk (ő még sajnos nagyon is van nekik a mai napig), és utána képesek csodálkozni, hogy Orbán mennyi mindent kimondhat és megtehet, mégsem lázad fel ellene az ostoba, M1-et néző népe, amelyhez nem jut el a pártatlan sajtójuk és véleményformálóik szava...

Ezért is álságos, amikor fideszes politikusok és propagandamédiájuk tudatformálása és hősképzése miatt siránkoznak a NER által megtűrt „független baloldali” tévéstúdiókban bal- és jobbliberálisok (különbözik még a kettő?), elfogadva a korábbi balos médiasúly által teremtett „konszenzust”. Hogy melyik a szánalmasabb, amikor a „diktatúra” képviselői is ezt a narratívát képviselik, vagy amikor az egykor nemzeti radikális Jobbik maradványai új szövetségeeseikhez dörgölőznek, azt mindenki megítélheti maga. Nem könnyű választani. De hogy a Spinoza-házzal kezdődő, ügyek mentén való együttműködés többek között Horn Gyula pártjával hová vezet, azt látjuk.

Idomuláshoz a baloldali közbeszélhez, bólogatáshoz a balodali kultúr- és emlékezetdiktatúrának.

Menyhért Ágoston – Kuruc.info