A lassú, akár évekig tartó haláltusa valahogy sokszor még fájdalmasabb, mint a gyors halál. Persze nem azért vagyunk itt, hogy a Jobbikot sirassuk el, de valahol mégiscsak történelmi léptékű, amit most látunk. Az ún. "rendszerváltás" óta persze tűnt már el párt, nem is egy, de még az egykori MDF-nek sem volt olyan látványos haláltusája, mint a Jobbik Magyarországért Mozgalomnak. Bizony, aki a helyes eszméjét elhagyja és megtagadja, annak nem jár gyors és kegyes halál. Szenvedése lassú és fájdalmas, hónapról hónapra egyre csak haloványabb lesz, amíg teljesen és végleg el nem enyészik. Hogy mikor is kezdődött ez a romlás, képezheti vita tárgyát, de meggyőződésem, hogy jóval előbb, mint azt a legtöbb kritikus hang gondolja. Árulkodó jelek már 2012-ben is voltak, a radikális jobboldal köreibe nem beleillő emberek felemelkedése is korán megkezdődött, ha nem is tömegesen és olyan észrevehetően, mint az elmúlt másfél-két évben. Jakab Péter újdonsült vezető proletárdiktatúrára emlékeztető tisztogatása és iránymeghatározása pedig egy teljesen logikus és várható végkifejlet volt, ami felteszi a pontot az i-re. Gyakran már egy évekkel azelőtti válaszútnál eldől valaki vagy valami végzete, amelyen már akkor sem lehet változtatni, ha megvan az emberben a szándék hozzá. Persze a Jobbikban még ez sem volt meg...

Másrészről a Jakab-proletárdiktatúra nem csak logikus végkifejlet, hanem szükséges is. Másképpen mégis hogyan tudná egyben tartani ezt az ezer sebből vérző, meghatározhatatlan, tiszta irányvonallal nem rendelkező entitást? Csakis féktelen terrorral. Vannak, akiknek ez nem tetszik, akik valamilyen megmagyarázhatatlan okból mást vártak. Ők a mostani kilépők, akik vesztesei egy belháborúnak, s akik, esszenciális dolog leszögezni: semmi esetre sem a barátaink, és a sajnálat leghalványabb szikráját sem érdemlik meg. Ahogy azt Novák Előd, a Mi Hazánk Mozgalom alelnöke kiválóan megfogalmazta a Mandinernek adott interjújában: „Sajnálom, hogy ilyen végórái maradtak a Jobbiknak”, de „a Mi Hazánk kapui a frakció további tagjai számára már nem állnak nyitva.”

Érdekes és egyben érthetetlen is, hogy voltak emberek (és sajtótermékek is), akik a "Jákob-tömb" és a "heftiferdítő Szávay-klán" belharcát valamilyen oknál fogva úgy értelmezték, hogy a Szávay-félék a "megmaradt nemzeti ága" a Jobbiknak, akik most "harcot vívnak" a Jobbik lelkéért a jákobistákkal. Döbbenet, hogy még mindig léteznek olyanok, akik ennyi gyalázat dacára így gondolkodnak, hiszen mitől lenne valaki "a Jobbikban kiváró nemzeti radikális", amikor annyi elvtelenséghez és politikai számításból történő kétes szövetséghez adta a nevét? Hát nem! Bencsik János a „Szávay-klán” klán oldalán belharcot vívott, hogy melyik elvtelen tömörülésé legyen a marsallbot. Se többet, se kevesebbet nem kell az ügybe belelátni. Egyébként ezt ő maga is deklarálta, amikor a leköszönő videójában „álellenzékinek” merte titulálni a Mi Hazánk Mozgalmat, miközben szemrebbenés nélkül sorolja azokat a Jobbikkal kapcsolatos tényeket, amelyeket ő maga is előidézett a pártban, ellenben most kizárólag Jakabékra keni. Ezzel olyan morális pöcegödörről tesz tanúbizonyságot Bencsik, amely még a nyíltan tisztogató, Lenin-fiú Jakabnál is ellenszenvesebbé teszi. „Nemzetpolitika hiányáról” vagy éppen a vezérideológia hiányáról társalog, amikor pontosan ő maga is aktívan segédkezett abban, hogy ezek a keretek örökre kiirtassanak a szervezetből. Annak idején a vörösök által bekebelezett szociáldemokraták sem érdemeltek sajnálatot (akiknek a jobboldaliak kivégzése, börtönbe zárása nem volt probléma, ellenben hangosan ajvékoltak, mikor rájuk került a sor), így természetesen a Jobbik tönkretételéhez asszisztáló Bencsik-féléknek sem jár ki belőle.

Ellenben érdemes eljátszani a gondolattal, hogy akik elvesztik a belháborút Jakabékkal szemben (legyenek akár „heftiferdítő klubtagok” vagy egyéb lázadók) hová fognak kerülni? Mármint a politikai térben. A Jobbikból eljönnek, a többi balliberális pártba az életben nem veszik fel őket, maximum plakátragasztónak, az általuk gyűlölt Fideszbe sosem mennének (nem mintha felvennék őket), a nemzeti Mi Hazánk pedig szintén nem fogadja őket, hála az Istennek. Nos, politikailag ők leginkább úgy lebegnek/fognak lebegni, ahogy az asztronauta lebegett a Gravitáció című filmben.

Elég szimbolikus vég ez a reménytelen lebegés a semmiben, s ez a filmmel ellentétben valószínűleg örökre fog majd tartani. Maximum alapíthatnak egy új pártot „Szávay barátai” címmel, elvégre az MDF is próbálkozott még egyszer a JESZ nevű utódszervezetükkel.

Tehát az a Jakab-féle proletárdiktatúra, ahová a Jobbik torkollott, már évekkel ezelőtt meg volt írva a szervezet számára, abban a pillanatban, amikor megtagadta önmagát, és Vona Gábor „elvette a lelkét”. Jussa pedig egy hosszan elnyúló, végezetes haláltusa, amely úgy számolja fel a szervezetet, ahogy a lassan ható méreg leépíti és tönkreteszi a testet.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info