Joó György optimista forgatókönyvének egyik gerince, hogy a globalizmus alappilléreit képző nemzetközi szervezetek (ENSZ, WHO stb.) sorra elbuktak a COVID-19 elleni harcban. Kétségkívül, ezek a zászlóshajók valóban csődöt mondtak, vagy legalábbis nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Ez azonban számomra még nem elég indok ahhoz, hogy komoly változás szelét érezzem, hiszen, ismerve ezeket a bürokratákat, majd jól "megmagyarázzák", hogy miért mondtak csődöt, és minden folytatódik úgy, ahogy az eddig volt. "Válaszukat" persze nem kötelező elfogadni, de a nyugati társadalmat már túlságosan gyökértelennek érzem ahhoz, hogy elsöpörjék a jelenlegi rendszert. Hiszen ezek a nagyobb részben internacionalista, gyakran már kevert rasszú emberek (tisztelet a sok-sok kivételnek!) mit akarnának a helyébe állítani? Nincsen semmi örökségük, amit a leszerepelt világrend helyére rakhatnak. Ebben a tanulmányban a rassztudat, rasszizmus kérdésköre kiválóan ki lett bontva, ajánlom mindenkinek elolvasásra, a téma esszenciális mivoltát bizonyítva.

Másik fontos elem az írásból, amely sajnos kétségkívül igaz, hogy a globalizmus (már) nem egy korszellem, hanem "ennél sokkal több". Behálóz mindent, s mennél mélyebbre érnek a gyökerek, annál nehezebb kitépni azt az anyaföldből. Leegyszerűsítve, ugyanazt kellene művelnünk a globalizmussal és kiszolgálóival, amit a fehér emberrel művelnek ellenségeink. Behatolni a középpontba, és a legvastagabb gyökérdarabokat kihasítani a mélyből. Ahogyan tették ezt velünk, amikor meghamisították az európai történelem számos sarkalatos epizódját, amikor az mondták nekünk, hogy ne legyél büszke arra, hogy fehér vagy, amikor keveredésre buzdították a fehér nőket afrikaiakkal, amikor a nyitott határok hazugságát tolták le a torkunkon, amikor "elfogadásra" szólítottak fel minden és mindenkivel szemben.

Gondolom, ugyanaz a kérdés fogalmazódik meg bennetek is, mint bennem: van erre nekünk elég erőnk és kapacitásunk? Sokan Kínában és/vagy Oroszországban látják a potenciális patrónust, a potenciális szövetségest, de ezek az emberek bizonyosan hiú álmokat kergetnek. Ugyanezt igyekeznek sugallni az európai populisták is, így itthon a hirtelen "szélsőjobboldalivá" vedlett kormánypárt is, akik "keleti portyáik" során büszkélkednek a Kínából behozott lélegeztetőgépekkel és szájmaszkokkal, vírustesztekkel, mintha csak egy "jó baráttól" kaptuk volna őket ajándékba. A helyzet valójában viszont az, hogy denevér- és tobzoskazabálás nélkül valószínűleg COVID-19 sem lenne, így Kína "ajándékait" maximum tűzoltásnak lehet felfogni.

Lantos János kiválóan mutat rá a lényegre Kínával kapcsolatban, a kormánypártnál pedig egyértelműen megmutatkozik, mennyire felülreprezentált szerepet kap a "keleti nyitás" kérdésköre, ez pedig szorosan kapcsolódik az előbb általam felvetett problémához: a Nyugatot úgy akarjuk legyőzni, hogy közben a "Kelethez" húzunk? Oda, akikkel lényegében semmiféle közös múltunk nincsen, kultúránk gyökeresen eltérő, és geopolitikai érdekek sem kötnek össze? Előbb fogok hinni abban, hogy Nyugat-Európa felemelkedik a sírjából, mind abban, hogy a Kelet "önzetlenségből" fogja majd a mi, illetőleg Közép-Európa pártját.

Lantos János a jövő megoldását a "nemzetek Európája" koncepcióban és a visegrádi négyek, "hanyagul" lefordítva Közép-Európa megerősödésében látja, ezzel pedig csak egyetérteni lehet. Viszont sem Joó optimizmusa, sem Lantos világos koncepciója nem tud kibillenteni abból az idézőjeles "gondolati veremből", amelyben egy kis hang olyan szüntelenül motoszkál a fejemben, mint amilyen szüntelenül Győrfi Pál videói bukkannak fel az interneten. A kis hang pedig ugyanazt a kérdést teszi fel sokadszorra: maradt-e elég ereje és szellemi tartaléka Európának ahhoz, hogy eltakarítsa belső ellenségeit, és egyszersmind felvilágosítsa azon európai embertársaink elméjét is, akiket a "keleti nyitás" propagandája csalóka önbizalommal és öntudattal ruház fel?

Vége lesz-e a globalizmusnak felvetésem után tehát eljutottam oda, hogy keresem azt a potenciális erőt, amely képes "rendet vágni" Európában, mert a publikációkból láthattuk, hogy ötletek és forgatókönyv az van, csak a mozgató energiát nem találom sehol (vagy csak én látom "sötéten a jövőt").

Eddig kevesebb szó esett a gazdasági következményekről, amelyek részben érthetőek, hiszen itt és most ezeket lehetetlen megjósolni, viszont a témában elvonatkoztathatatlanok már csak abban a tekintetben is, hogy a bizonyára negatív változások elszenvedői milyen képet fognak kialakítani magukról a politikai helyzetet illetően. Ezek a tömegek vajon eljutnak odáig, hogy "rendszerszinten" kritizáljanak és lássanak meg összefüggéseket, vagy hiú ábrándokat kerget, aki ilyenre számít? Ha ugyanis tömegek ébrednek rá arra, hogy az eddigi rendszer elárulta és félrekormányozta őket, akkor talán megteremtődhet annak az erőnek az alapja, amit hiányoltam. Persze Nyugat-Európában a már említett gyökértelenség okai miatt erre kevésbé lehet számítani, és ahogy írtam, az ott élő normálisan gondolkodó emberek ehhez kevesek lesznek, de egész Európára levetítve már komoly erők felszabadulásával lehet számolni. Csak figyeljünk oda, ezek a felszabadult energiák kiknek a kezébe jutnak, mert ha a "keleti délibábokat" kergető populisták, alkalmi "szélsőjobboldaliak" (szigorúan idézőjelesen!), esetleg a sokadszorra álarcot változtató liberálisok-kommunisták kezébe, abból az égvilágon semmi jó nem fog kisülni!

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info