Bármi és bármikor egyetlen pillanat alatt elérhető, akármilyen anyag felkerülhet a Facebookra és társaira néhány másodperc alatt. Példának okáért, ha nem készül el az a bizonyos videó a George Floydon térdelő rendőrről, vagy legalábbis nem kerül fel a világhálóra, a legnagyobb valószínűség szerint ma nem lennének BLM-tüntetések. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ne lenne pattanásig feszült a faji helyzet, de akkor és ott nem létezett volna a kanócot meggyújtó ok az interneten való terjedés (és szervezkedés) nélkül.

Ezek alapján könnyen kikövetkeztethetjük, hogy a régebbi időkben mennyi minden „nem derült ki”. Pont, hogy a technikai fejlődés – amely elviekben az életünk könnyebbé tételét szolgálja – miatt van mindenki egyre inkább „radar alatt”, amelynek jó és rossz oldala egyaránt van (utóbbiból sajnos több), és akkor a manipulációs eszközökről, megtévesztések széles tárházáról még egyetlen szót sem ejtettünk. Az internet nyomán létrejött „technikai robbanás” előtt az élet szükségszerűen lassabb is volt. Nem ömlöttek az emberekre mindenhonnan a hírek, reklámok, ugyanakkor (Magyarországon főként a dualizmustól számítva) különböző napi- és hetilapok révén mégis hozzá lehetett jutni a legfontosabb hírekhez. Ma már a nyomtatott sajtó kora egyértelműen leáldozóban van, de az 1920-as, 30-as években – akkori mércével mérve – nagyjából olyan szerepet töltött be, mint most a „közösségi média”, s ezen még a rádió megjelenése sem változtatott érdemben. Fiala Ferenc az Igy dolgoztak…! című kiváló kötetében leír egy tanulságos történetet, egészen pontosan egy verset, némi magyarázattal. A vers egy az egyben visszaadja, hogy bő 100 évvel ezelőtt, amikor nem létezett Facebook, hogyan „ágyaztak meg” a Tanácsköztársaságnak.

A németországi vagy a magyarországi zsidóság jelentős része közvetlen vagy közvetett módon, de igyekezett aláásni a központi hatalmak háborús szerepvállalását, amely az idő múlásával és az egyre nehezebb erőfeszítéseink miatt csak erősödött. Ennek egyik módszere a (liberális) sajtóban való zsidó propaganda, amely egyre csak egyengette az utat az elhíresült „nem akarok több katonát látni” mondatig. Fiala kiválóan feltárja – nevekkel és újságcímekkel együtt – milyen zsidók dolgoztak ezeknél a lapoknál és (harctéri) tudósításaikon keresztül, hogy ásták alá itthon a háborús morált, keltettek kétségbeesést. Ahogy manapság a közösségi médiából ömlő híreket, akkoriban ezeket a tudósításokat sem tudta a lakosság egy része helyesen megszűrni, hiszen, ha „le van írva, akkor az biztosan úgy van”. Persze akkoriban még jobban működött az a bizonyos immunrendszerünk, meg hát voltak olyan emberek, mint például Fiala, akik feltárták ezeket a történéseket (itt jegyezzük meg halkan, hogy akkoriban ezt sokkal szabadabban tehették, mint ahogy mi tehetjük ma). A Népszava, Az Est, Az Ujság és még folytathatnánk a sort, tucatszám foglalkoztatott zsidó származású kollégákat, akik napról napra jobban várták a központi hatalmak összeomlását.

A fentebb említett, Fiala által is leközölt vers szintén Az Est egyik lapszámában jelent meg, 1917. december 25-én (karácsonykor!), a háborúból hónapok voltak csak hátra. Lássuk, mivel mosták az emberek az agyát:

Nos, így üdvözölték a bolsevizmus hazai helytartói az orosz proletár forradalmat, 8 hónappal később pedig Magyarország az őszirózsa rémképébe borult. Leninről még a baloldali sajtóban sem gyakran olvasni ilyen allegorikus, már-már negédes munkákat, de a „gusztusos felszolgálás” legalább annyira fontos, mint maga az étkezés, ugyebár.

A világ azóta felgyorsult, a módszerek finomodtak, a frontvonalak egy jelentős része a virtuális térbe költözött, de a szemben álló felek ugyanazok maradtak. Csak most Lenin-versek helyett LMBTQ-propagandát nyelünk.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info