Úton-útfélen sokféle abszurditással találkozik manapság az ember. Most olvasom, hogy az ORTT testületében évekig rádiós kurátorok lehettek mifelénk a süketek, miközben ráadásul – nehogy kisebbségben maradjanak –, tévés felügyelõként dolgozhattak a vakok is. (Valami hasonlóval találkoztam évtizedekkel ezelõtt a müncheni Szabad Európa Rádióban, ahol a teljesen vak Szép Zoltán írta akkoriban a kiszínezett filmkritikákat. Szegény Szép késõbb az egyik fõvádlott lett a hazai olajos ügyekben, ahol, ügyvéd révén, már csak az odakanyarintott aláírásáért fizettek a maffiózók.)

Igen. Nem látni, és nem hallani semmit! Ez most a módi. Nagy tanulság ezekben a történetekben, hogy a nagyra becsült közönséget cseppet sem zavarja a felfokozott közéleti abszurditás. Cseppet sem érdekli õket a dadaista felhajtás, ez a teljesen szürreálissá torzult, irreális valóság. Igazából senki sem háborodik fel ma már Zuschlag tetemes börtönpótlékán, Gyurcsány olcsón ellopott áramán, Ungváry figyelemelterelõ kollektív nácizásán, vagy netán – ha már az ORTT-nél tartunk –, a fõcenzor Majtényi egységpárti megválasztásán. A példák sora korlátlanul folytatható! Úgy tûnik, hogy ez egy ilyen szerencsétlenül abnormális ország lett, ahol már senkinek sem szúr szemet a racionalitásnak teljesen ellentmondó hétköznapi abszurditás.

Tetézi a bajt, hogy a külföldi sajtó is (nyilván hazai pártmegrendelésre) egyre csak adja alánk a megvadult lovakat. A The New York Times Afganisztánba irányuló illegális lõszerbizniszrõl, az Economist totális zûrzavarról, a Financial Times végsõ összeomlásról, míg a Der Standard Orbán sikeres demagógiájáról cikkezik. A legszebb talán mégis a brit Jane’s Intelligence Group legutóbbi vizsgálata (õk voltak egyébként, akik néhány éve KGB-s behatolással vádolták meg a magyar szakszolgálatokat!), amely szerint Magyarország az 55. legstabilabb/!/ állam a világon.

Az értékelés szerzõi szerint kifejezetten jó minõsítést kaptunk a gazdaságra /egy százalékos növekedés/, az egészségügyre /összeomló szolgáltatási szektor/, a korrupció és a szervezett bûnözés elleni fellépésre /átláthatatlan képviselõi bérezések és pártfinanszírozások, terjedõ politikai maffia/, valamint a demográfiai mutatókra /csökkenõ születési és növekvõ elhalálozási adatok/. A tanulmány szerint viszont jelentõs kockázati tényezõként szerepel hazánkban az erõszakos utcai tüntetések gyakorisága /a szemkilövõ karhatalom brutális fellépéseirõl nincs szó!/, valamint a Magyar Gárda jelenléte. /Az In-Kal Securityrõl szintén kussol a jelentés./ Vagyis demokratikus felhatalmazással visszatért hozzánk megint a régi jó kádári közmondás: Szabad országban minden szabad ember azt teszi, amit szabad!

Így cselekszik most a kormánykoalíció is: kötöttségek nélkül szabadjára engedi saját magát. Vagyis amit szabad a vörös Jupiternek /MSZP/, azt még jobban szabad majd a – zsarolhatósági potenciálját végsõkig megnövelõ – kisökörnek /SZDSZ/. Abszurd ország abszurd belpolitikájában egy abszurd miniszterelnök abszurd lépésre szánta el magát: úgy erõsíti meg önmagát és tehetségtelen tettestársát, Kókát /végleg margóra szorítva a Fidesz-szimpatizáns Fodort/, hogy nem centralizálja, sokkal inkább szétosztja, elkülöníti a hatalmat. Miközben a konc, a rablott holmi összetartja õket, a miniszterelnök látszólag teljesen elválasztja a rendõri erõszakkal mesterségesen fenntartott illegitim kormányt a neoliberális pénzügyi háttérhatalomtól.

Nagyon szemléletesen fogalmaz Ágh Attila szocinyaló politológus, amikor kifejti, miszerint: „Egy nagyon jó, nagyon szükséges /abszurd/ válság robbant ki most Magyarországon!” (Nem csoda, ha a marxista TGM egyenesen a demokrácia legfényesebb diadalának tekinti a két kormányzó párt látszólagos eltávolodását.) Ez az elõre menekülõ lépés nemcsak egyszerû idõnyerés, nemcsak kitolhatja a két párt mandátumát 2010-ig, hanem rövidtávon – az uniós pénzek szétszórásával –, népszerûségnövekedést is eredményezhet. Gyurcsány megint bebizonyította, hogy Abszurdisztán legnagyobb hazardõre és túlélõje! (Talán érdemes lenne itt azon is elgondolkozni, hogy egy monolitikus, egysíkú és vezércentrikus jobboldal vajon túlélne-e egy ilyen mértékû politikai válságot? Szinte biztos, hogy nem!)

És most, ebben az abszurd történetben térjünk rá az ellenzék különlegesen abszurd szerepére. Most látszik csak igazán, mennyire idõ elõtti és elkapkodott volt a Fidesz népszavazási kezdeményezése. Már megint egy edzõmérkõzést nyert meg a legnagyobb ellenzéki párt, nem a sorsdöntõ ütközetet. Milyen jól jönne ez a mostani 3,3 milliónyi szavazó a végsõ elszámolásnál! Orbán mindinkább csak szavakban akarja az elõrehozott választást, ami hatalmas anyagi és politikai kockázatot jelentene számára. A gyõzelem csak szûkös másfél évre szólna, miközben szabályszerûen rárogyna a kifosztott és teljesítmény nélküli gazdaság! Az ellenzék nyakán ugyanis ott az újabb õszi népszavazás, a 2009-es uniós és rá egy évre az országos választás. Orbán az elõrehozott választások abszurd ötletével valószínûleg megint csak a radikálisokat altatja. A szokásos Fideszes kettõs kommunikáció másik végén Navracsics ül, akinek vesszõparipája a Gyurcsány nélküli koalíció mindenáron való egyben tartására irányul. (Ezt most látványosan derékba törte a regnáló miniszterelnök abszurd döntése.)

Látható tehát, hogy az emberek döntõ többségének akarata ellenére a Fidesz taktikai okokból nem akar gyors kormánybuktatást. Egy toporgó gazdaság, egy legyengült ellenfél, egy külsõ és belsõ instabilitás – amely viszont nem bontja meg véglegesen a jelenlegi status quót –, sokkal elõnyösebb jelenleg számára, ezért vár.

Az ellenzék – lehet, hogy késõbb ráfázik –, de nem akarja azt, amit a választók dühös tömegei akarnak. Nem akarja az ország sorsának fájdalmas, gyors és gyökeres átalakítását. Mert ami most jó a pártnak, az biztos, hogy nem kedvez az országnak! Az ellenzék azt gondolhatja, hogy a minél rosszabb, annál jobb elve egyben tarthatja a több mint hárommilliónyi kényszerszavazót! A Fidesz most megint saját sikerének foglya. Ezek az átmeneti sikerek sajnos soha nem tettek jót a polgári párt dinamizmusának. Orbán rendre széttaktikázta és szétcselezte magát.

Minden gyõzelem elõtt keményen radikális csak azért, hogy azután gyáván /taktikusan?/ kihátráljon és visszapuhuljon. Várhatóan ezt fogják megunni idõ elõtt a radikális szavazók. Ha a nemzeti érdekvédõ csoportosulásoknak a Fidesz ellenében megerõsödik a közös szervezeti és politikai potenciálja, úgy a magyar politikai garnitúra – abszurd módon –, saját hátán cipelheti be õket a parlamentbe. A radikálisok akár már most megköszönhetik Orbánnak a passzív, Gyurcsánynak és Kókának az aktív közremûködést!
Abszurd helyzet van tehát. A politika által megsüketített és megvakított közönség elõtt tovább folyik az álságos elõadás. Ami biztos: a jobboldal látszatsikerei ellenére ennek a nagy abszurd színjátéknak sajnos megint a nemzet lesz a végsõ vesztese. A táblát mindenesetre már kiakasztották. A vészesen fogyatkozó népszerûtlenségre való tekintettel Gyurcsány és Kóka prolongálva!

Molnár Tamás