Németh Zsolt
az Országgyűlés Külügyi Bizottságának fideszes elnöke


Tisztelt Elnök Úr!

Pénteken a nagy nyugati lapok címoldalán láttam azt a fényképet, amelyen a líbiai diadalmenetéről hazatérőben lévő Putyin orosz elnök megállt Olbia repülőtéren, Szardinkában, hogy a sugárzó arccal mosolygó, éppen megválasztott jobboldali Silvio Berlusconi miniszterelnök első vendége legyen villájában. Két napon át tárgyaltak ott energiapolitikáról és az Alitalia jövőjéről. Ekkor fájdalommal jutott eszembe ön és mélységesen elkeserítő, oroszellenes politikája, amely nem csak a magyar nemzeti érdekeknek, de saját maguknak is jóval többet árt, mint azt ön elképzeli, hiszen akkor azonnal irányt váltana.

Ön – mint a Fidesz feltétlen Amerika-barát külpolitikai vonalának legprominensebb szószólója – mit érez akkor, amikor azt látja, hogy az európai kontinens legnagyobb hatalmai egymás után és egymással versengve állapodnak meg saját nemzetük jövőbeli biztonságos földgázellátása érdekében a moszkvai földgázóriással, a Gazprommal, fütyülve az áhított közös európai uniós földgázpolitikára?

Ugye nem akarja azt állítani, hogy Silvio Berlusconi – aki hatvan év után először ütötte ki a kommunistákat az olasz törvényhozásból – kommunista szimpatizáns és a Gazprom-barakk első számú toscanai és umbriai előkészítője?

Különben is, mit is takar ez a „kommunista” jelző Putyin Oroszországában, ahol be van tiltva a Nemzeti Bolsevik Párt, és ahol az orosz kormány hatalmas összegekkel támogatja a pravoszláv egyház újjászületését?

Nem hinném, hogy ne értene egyet velem abban, hogy egy ország külpolitikájának egyik legfőbb, ha nem a legfőbb célja a szuverenitás minden áron való biztosítása.

Ön e magyar szuverenitás legfőbb veszélyének látja és láttatja Putyin Oroszországát, miközben pártja főbb tisztségviselői folyamatosan (a nyugati világban egyedül) arról beszélnek, hogy a „külföldi befektetőknek” mi tetszik és hogy a külföldi befektetők – és most bocsánat a borzalmas kifejezés ismétléséért – miként „árazzák be” a Gyurcsány-kormányt.

Mondja, ön szuverénnek érzi magát és az országot, amikor azt képzeli, hogy az ön pártját a külföldi befektetők kegyeskednek már kedvezőbben „beárazni”? Máshol akkor érzik magukat a politikusok és a polgárok szuverénnek, ha a szavazók „árazzák be” a kormányt a választások alkalmából.

Másrészt pedig az ön mumusa, a Gazprom mikor „árazta be” akár a Gyurcsány-kormányt, akár önöket? Avagy a szuverenitást csak egy irányból kell védeni, mint Kádár idején?

Az ma rendben van, hogy CIA-gépek szállnak le Magyarországon, kínzótáborokba víve nagy valószínűséggel ártatlan embereket?

Önök aggódnak itt szuverenitásról, akik anélkül rohantak ratifikálni a francia és az ír nép által elutasított uniós alkotmánytervezet felmelegített változatát, a Lisszaboni Szerződést, hogy azt el sem olvasták?

Talán egyetért velem abban, hogy Brezsnyev szovjet pártfőtitkár annak idején Kádár Jánost nyilván megkérte volna: a magyar állami szuverenitásnak legalább a látszatának fenntartására vigyázzon és „az örökké tartó” szovjet-magyar barátsági szerződést legalább fussák át.

Mondja, elnök úr, ha ön egy kicsit is önkritikusan visszatekint a Fidesz ellenzékben eltöltött hat évére, vagyis arra a periódusra, amikor önöknek semmiféle végrehajtó hatalom nem volt a kezükben, és a külpolitikában hallgatással és csöndes kapcsolatépítéssel érhették volna el a nemzet érdekei szempontjából is legjobb eredményt, milyen egyenleget vonhat meg a szuper- és nagyhatalmakkal fenntartott kapcsolataikban?

2002 óta javult a viszonyuk Washingtonnal annyiban, hogy annak kézzel fogható jelei is vannak?

A válasz: nem – hacsak nem tűnik az ön szemében nagy eredménynek, amikor nevében az áprilisi bolondok napjára rímelő névvel megáldott April Foley amerikai nagykövet asszony önöket bíztatóan háton veregeti és ígérget.

Ó, amerikai ígéretek, elnök úr!

Emlékszik arra, hogy milyen mézzel és tejjel folyó Kánaánt ígértek az amerikaiak az iraki újjáépítésben majdan résztvevő magyar vállalatoknak, ha Magyarország megszavazza az iraki invázióban való magyar katonai részvételt? Arra az iraki megszállásra gondolok, amelyet hazug indokokkal, az ENSZ-re fittyet hányva indítottak meg és amelynek azóta több mint egy millió halálos áldozata van, és több millió iraki vált hazátlanná, miközben Irakot magát egyszer és mindenkorra elpusztították, illetve szétlopták, beleértve az emberiség kulturális bölcsőjeként számon tartott kincseinek jó részét.

És a magyar vállalatoknak az amerikaiak által beígért Sangri-la helyett mi lett? Egy nagy semmi, elnök úr. Egy nagyon nagy semmi.

De folytassuk.

2002 óta jobb lett a viszonyuk az emelkedő óriással, Kínával?

Jobb? Ki szerint? Ön szerint?

Akkor, amikor pártjának prominensei rendszeresen rúgnak bele a kínai kormány és egymilliárd kínai önérzetébe, amikor hatezer kilométer távolságból akarják megoldani a tibeti kérdést vagy fejezik ki végletes aggodalmukat Kína darfuri szerepével kapcsolatban? (Vagy ezt azért teszik, mert azt képzelik, hogy a Havanna-lakótelepen Peking szudáni szerepének elítélése nyomán áradni kezdenek önök felé a szimpátiaszavazatok)?

Önök tulajdonképpen egy tízmilliós ország hatalom nélküli ellenzéki pártjának érzik magukat vagy a kínai kormánynak, amelynek belügyeibe beleszólnak?

Ja, értem: önök „elvi alapon” állnak ki az emberi jogok betartása mellett.

De akkor miért nem zavarja önöket még az International Herald Tribune/New York Times szerint is a darfúrinál nagyobb méretű emberjogi katasztrófa, ami Szomáliában megy végbe, amióta az amerikaiak által támogatott etiópiai csapatok rohanták le Szomáliát? Vagy az rendben van?

Elvi alapon? Meg a „közösen vallott nyugati értékek”? Ugyan, elnök úr, hagyjuk ezeket a visszataszítóan üres frázisokat. Mikor kelt ön ki a szaúdi uralkodók ellen, mert azok a sivatagi forróságtól és a teveürüléktől elszokott talpukkal tapossák a szaúdi földbe az önök által Pekingtől és Kartumtól oly gyakran számon kért emberi jogokat?

Vagy mikor háborodott ön fel az izraeli katonaság gázai akciói valamelyikén, amikor vagy a Reuters munkatársát ölik, meg vagy az anyja karjaiban ringatott nyolc hónapos terroristát?

És Moszkvával hogyan alakult a viszonyuk az elmúlt hat évben? Azzal a Moszkvával, amely lényegesen közelebb van hozzánk földrajzilag – és így „áruszállításilag” – mint Washington.

Az is rosszabb lett.

Sokkal rosszabb. Főként amióta Orbán Viktor pártelnök a Fidesznek az Európai Unió megalakulása ötvenedik évfordulójára a Gellért Szállóban rendezett konferenciáján keményen bírálta az oroszok energiapolitikáját is, amire a diplomáciai formulák teljes felrúgásával sikerült annyira kihoznia Szavolszkij budapesti orosz nagykövetet sodrából, hogy az elmondta: ha a magyaroknak nem kell a földgáz, majd eladják azt másnak. Amibe önök kormányként két perce alatt belebuknának.

És hogy kinek adnák el, Németh úr? Kérdezze meg – és ezt komolyan ajánlom – sorban az uniós országok irányítóit, vajon melyiknek nem kellene váratlan földgázfelesleg? Berlusconinak? Merkelnek? Sarkozynek? Vagy az osztrákoknak?

Berlusconi, Merkel, Sarkozy.

Elnök úr, az ön által követett politika hány olyan barátot szerzett maguknak, mint amilyen barátja Gyurcsánynak lett Tony Blair, vagy a kiöregedett figaróra emlékeztető, gazpromos Gerhardt Schröder német ex-kancellár?

Nem hogy Sarkozyvel nem tudtak kiépíteni az önök által követett, száz százalékosan Washington-hű külpolitikai vonal árán szorosabb viszonyt, de – és ne akarja tagadni ennek szégyenét – még Berlusconi is a D-209-es Medgyessy Péter volt miniszterelnököt hívta meg vendégségbe a levelem elején említett szardíniai villájába, nem pedig Orbán Viktort.

És tudja mi az oka e sorozatos kudarcaiknak?

Az, amit a Magyar Nemzet október 30-i számában írt cikkében ön így fogalmazott meg: „A következő elvárást úgy tudnám megfogalmazni, hogy kapcsolatainkban szerezzük vissza a politika primátusát a gazdaság felett.”

Elnök úr, ne szerezzék vissza.

Vagy ön tényleg komolyan gondolja, hogy egy olyan Európában, amelyik pragmatikus politikát folytat, az ön idealista külpolitikája (amely legalább az olajban úszkáló Szaúd-Arábia emberjogi sértéseiig elvszerű, mint már említettem) nincs eleve a jövőben is éppen olyan bukásra ítélve, mint jelenében vagy múltjában?

Nem gondolja, hogy önnek éppen az ellenkezőjét kellene tennie?

Hogy a moszkvai szupermarketekben a vásárlók rohamának ellenállni alig tudó, az áruktól roskadó élelmiszerválasztékból ne éppen a magyar áruk hiányozzanak? „Hála” Antalléknak is.

Magyar áruk? Hol vannak ezek egyébként is?

Nem ezzel kellene foglalkozniuk?

Nem azzal, hogy nem tudunk már a multis privatizáció miatt Pilóta kekszet se gyártani; hogy bezárták a cukorgyárak közül az utolsót is, és lassan már az egész ország nagyobb részében nem lehet tisztességes minőségű erős paprikát vagy kovászos uborkát kapni? Sőt, általában magyar árut?

Ön e közben a nem létező iráni rakéták által a washingtoni elmebeteg neokonzervatívok által erőltetett, szintén nem létező hagyományos és atomcsapások miatt aggódik?

Elvi és ideológiai alapú politizálás, elnök úr?

Amikor ezt ön a külügyminisztériumban Martonyi János úr vezetése alatt államtitkárként megtehette volna, miért nem tette meg? Miért nem szórta ki – szórták ki – a legszörnyűbb bolsevik diplomatákat onnan? Mi volt az akadálya?

(Folyt. a jövő héten)

(Lovas István - Demokrata)