Ahogy az ember nagy magánéleti változások előtt számot vet addig eltelt életével, és „átlapozza”, mit csinált jól vagy éppen rosszul a múltban, nincs ez máshogy a közéleti-társadalmi változások előtt sem. Vasárnap sorsdöntő választások elé nézünk, s a megfelelő helyre való ikszelés előtt lehetőségünk van elgondolkodni az elmúlt 12 éven, bátrabbak pedig a rendszerváltoztatás óta eltelt időszakon. Minden szentnek maga felé hajlik a keze, így a saját magam gondolatai hamar a NER-rendszer kultúrpolitikája felé terelődtek. Ebben persze nem kis segítséget nyújtott maga az Orbán-rendszer, amely az elmúlt pár napban kis túlzás nélkül mindent megtett azért, hogy nevetségessé váljon ezen a téren (is). Rövid kultúrpolitikai látlelet következik.
Már 2010-ben sem tartoztam azok közé, akik bármiféle csodát vártak az akkor még „polgári” jelszóval fémjelzett Fidesz győzelmétől. Tudtam, hogy elszántság terén bőven kevesek ahhoz, hogy alaposan megtisztítsanak bármilyen szektort is, beleértve az oktatás- és kultúrpolitikát, amelyet a baloldali erők mindig az elsők között igyekeztek megszállni, jó okkal. Erre a gondolatomra pedig csak ráerősített a tény, amelyet az egyetemeken tapasztaltam (jómagam pont 2010-ben kezdtem meg tanulmányaimat az ELTE Bölcsészettudományi Karán). Az idő engem igazolt. Forrásuk és erejük lett volna, elszántságuk és elhatározásuk már nem.
Az elmúlt években a helyzet persze csak romlott, a Mi Hazánk Mozgalmon kívül pedig más politikai erő egyáltalán nem emelte fel a szavát ellene. Miért is tették volna? Ahol egy állítólag „jobboldali” kormányzás alatt is baloldali kézen marad a kulturális élet jelentős része, az a létező egyik legnagyobb üzlet a baloldal számára.
Mindezek ellenére mi a „magyar kultúra” azon részét láttuk az elmúlt napokban megelevenedni, amelyet a mai rendszer „jobboldalinak” könyvel el, értsd leöntenek egy vödör ürüléket némi nemzeti mázzal és „hazafias érzülettel”. Így lett „igaz hazafi” a Fidesz legújabb házi üdvöskéje, Gáspár Győző („Győzike”), ennek a jegyében fotózkodik a Várban (!) Orbán Viktor Kis Grófóval, vagy menetel Fásy Ádám a Békemenet első sorában, egyébként Győzikével együtt. S, hogy ennek lesz-e szemmel látható hatása, illetve ellenhatása?
Egyértelmű tendencia, hogy a Fidesz ezen húzásai egy jó szándékú, ám a kormánypárt által megtévesztett, és ezért oda is szavazó, egyébként jobboldali választópolgár szemében megütközést keltenek. Ezt a következtetést jelen sorok írója részben saját tapasztalatra, részben a közösségi médiában látott megnyilvánulásokra építi, ám tisztában vagyok azzal is, hogy a Fidesz hátországa nem hülyékből áll – sajnos. Mivel a kormánypárt létező összes politikai megnyilvánulása – önálló gondolat híján – a korábban patikamérlegen kimért közhangulaton, közvéleményen, a Fidesz szimpatizánsainak álláspontján alapszik, biztosra vehetjük, hogy alaposan átgondolták, mielőtt „foglalkoztatni” kezdték ezeket a szó szoros értelmében sötét arcokat. Egyszerűbben szólva, az egykor polgári pártnak aposztrofált Fidesz odáig jutott, hogy szimpatizánsai többségének semmi baja azzal, ha Győzike vagy Kis Grófo lesz a kormánypárt arca. Ez azt jelenti, hogy a jobboldali „háborgókat” megéri lecserélni az „új hullámra”, mert az menő és trendi, meg amúgy is haladni kell a korral. Végül is, így is fel lehet fogni, legalább nem titkolják, hogyha így haladunk tovább, pár évtizeden belül cigányország leszünk.
Sőt, igazából bizonyos szinten már most is azok vagyunk. A monitorozás nyilván azt is kimutatta, hogy Győzikével és Grófóval meg lehet fogni az egyre nagyobb számú cigány népességet, így lassan tényleg eljutunk oda, hogy aki megnyeri a „romákat”, az nyeri a választásokat. Persze ez kizárólag megnyerést jelent, megoldásokat nem. Egy kis ételosztás itt, egy kis buksisimi ott, aztán négy év múlva újra jövünk. Tartós megoldások, a magyarság védelme, az etnikai problémák megoldása? Ugyan már! Sőt, mindemellett még az a rasszista, aki látszatintézkedések helyett megoldásokat kínál, de hát egy látszatvilágban mi mást is várnánk a közéletben.
12 év Fidesz-kormányzás után tehát oda jutottunk, hogy a kulturális élet jobboldali visszahódítása helyett Kis Grófóval és Győzikével kell beérnünk. Nem voltak illúzióim 2010-ben sem, de azért erre nem gondoltam volna. Most éppen ez a trendi, ezzel lehet szavazatokat maximálni, az, hogy valamit talán jobbá, szebbé, élhetőbbé tegyünk, már régen nem számít. Még azokat a(z egykori) Fidesz-szavazókat is megéri beáldozni, akiknek egyáltalán nem tetszik ez az irányvonal. Ők már nem férnek be a szavazatmaximalizálás rendszerébe, hiszen az új hullámnak, a többségnek tetszik az irányvonal.
Az az egyetlen nagy szerencsénk ebből a magából kifordult, lehetetlen világban, hogy van még alternatíva, mentőöv, ahová nyúlhatunk. Mert a magam részéről én még szeretném megélni a magyar virradatot, és bizonyára nem vagyok vele egyedül. Az északi civilizációhoz méltó oktatás- és kultúrpolitikát, nemzetgazdaságot, bérrendszert, egészségügyet és mindent, ami ezt az országot naggyá, vagy legalábbis nagyobbá teheti, mint amilyen állapotban most van. Ehhez viszont óriási fegyelem és tenni akarás szükségeltetik, az élet bármely frontján, ki-ki azzal és ott, ahol tehet, amiben tehetséges. Azonban, hogy mindez ne csak álomkép legyen, van egy közös feladatunk, amelyet április 3-án mindenkinek végre kell hajtania, hogy utána ki-ki visszatérhessen a saját frontjára szolgálatot teljesíteni. Ez pedig a Mi Hazánkra és helyi jelöltjére való ikszelés a vasárnapi országgyűlési választásokon. El kell menni akkor is, ha szívesen szavazunk és imádunk ikszelgetni, akkor is, ha inkább kirándulni mennénk, ha esik az eső és megázunk, de még akkor is, ha utáljuk az ún. demokráciát. Mert április 3-án, vasárnap egy olyan nap virrad, ahol lehetőségünk van dönteni az ország további sorsa felől. Máskülönben 60 év múlva nem lesznek itt mások, csak Kis Grófóék meg a közönségük.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Kapcsolódó: