2010 még más volt, más választási rendszer, válság, kamikáze-Gyurcsány által dögrovásra juttatott "III. köztársaság"... Álljunk is meg itt! Mennyire szerencsés szimbolika a köztársaságba kapaszkodni? Hiszen az első a Tanácsköztársaság felé menetelő Károlyiék által létrehozott tákolmány volt, a következő pedig a második világégés után a szovjet fegyverek árnyékában, kommunistákkal mintegy összefogva létrehozott, Rákosi-rendszer felé masírozó képződmény. Valójában minden hosszabb életű, analógiaként előkapni érdemes politikai berendezkedésünk hegemón pártrendszer volt a maga aktuális Fideszével. Amikor az ellenzék a dualizmus idején összefogva nyert (1905-06), végül önmaga lényegét kényszerült feladni, és végül bele is bukott. Nem mondhatja senki, hogy a történelem nem ismétli magát! Más világ volt persze, szörnyű, de nem szavazhattak például az írástudatlanok, cserébe etetés-itatás, nyílt szavazás legalább volt, hogy eszményképként ne tekinthessünk rá. Fontos azonban alapvetésnek tekinteni, hogy az erős uralkodó párt hagyományos jellemzője a magyar politikatörténetnek, és gyakran meg is találta a maga hatalomtechnikus vezetőjét (pl. Tisza Kálmán és István, Bethlen István, akik nem Grófók, hanem grófok voltak, de vitéz jákfai Gömbös Gyula is illik a sorba, akit a fájdalmasan korai halál gyűrt le).

Bármennyire is fontos az előzményekhez hasonlóan a NER esetében is a pálya lejtőssége (lásd a választási rendszert, a propagandamédiát és rejtett erőforrások használatát), de ennek elszenvedéséről nem a közösségi médiában szabadjára engedett, a hagyományos média nem fideszes felében erősen megtolt, külföldről is hőn szeretett ballibek tudják a legtöbbet. Főleg nem azok, akik 2010 előtt többnyire médiafölényt élvezhettek, beleértve a közmédiát, amely a saját ostromát is titkolni próbálta 2006-ban. Aki valóban hitelesen nemzeti, az két dolgot kaphat: elhallgatást vagy lebugrisozást, gyakran akár riportnak álcázott vitriolos publicisztika jegyében. A hatalmas kormánypárti erőforrások és a brutális színvonalú mozgósítás valóban nehezen ellensúlyozható, de a Nyugat-kedvenc nagy demokratákat nem kell félteni. Olyanokról van szó, akik a végtelenül pártos harcosukból, Göncz Árpádból hazudtak nemzetegyesítő köztársasági elnököt, és akik – illetve eszme atyjaik – már szerencsétlen Antallékat is fasisztázták.

De nézzük meg három kiemelt témakörön keresztül, hogyan tette saját magát életképtelenné az ellenszéllel szándékosan szembevizelő balliberális gyülekezet!

Az elmúlt két év járványintézkedései kapcsán sikerült megszólaltatniuk a totális kakofóniát. Míg a kormány a konkrét intézkedésekben következetlenül és mindenképpen kritizálhatóan kezelte a helyzetet, annak hibáira, ellentmondásaira az érdemi pártok közül a Mi Hazánk tudott rámutatni, kevés pénzből, elnyomva, de hatékonyan átélhetően kommunikálva. A kormányoldal viszont azt ebben a több felől nyomás alatt álló helyzetben arra mégis képes volt, hogy a határozottság és a vakcinahozó látszatát fenntartsa, miközben a korlátozásokat igyekezett arra a szintre lecsavarni, hogy azok fenntarthatóak legyenek - különösen a választásokra fordulva. Bizonyos értelemben centrális erőtérré váltak a kérdésben, hiszen a víruscelebek és a bal felől érkező koronakampány között találták magukat, és megtalálták a kellő hangsúlyt, hogy ne idegenítsék el maguktól a tömegeket: a "húzd meg, ereszd meg"-et játszva adjanak valamennyi szabadságot és biztonságot is. Balról ez nem ment, a komplexebb – de nem feltétlen helytálló – kritikákat átvinni sem tudták tömegeknek, az egyszerűbbekből meg annyi sejlett ki, hogy többnyire zárni akartak jobban, de néha csak azért is nyitni, kivéve, ha gyorsan meggondolták magukat, és mégis zárni. A megjósolt nagy apokalipszisek, például a terasznyitásnál (amit szintén követelt a Momentum már előbb, hogy aztán meggondolják magukat, mire még indokoltabb lenne), látványosan elmaradtak. A vakcinák közötti válogatásuk (az orosz, a kínai nem jó, csak a nyugati, amit főleg a DK vitt, akár szürreális túlzásokkal is) is inkább mindenáron ellentmondó, politikailag motivált reakciónak tűnhetett sokak szemében. A Jobbik megkésett oltásszkepticizmusának a hitelessége pedig kárukra biztos nem vált álságossága miatt, de túl kevés volt, túl későn. MZP is csak arra volt képes, hogy előbb megengedőbb legyen a kötelező oltás ellen, majd később magát kényszerűen korrigálva közepesen meggyőzően elutasítóbb. De ahol a DK-s koronacelebbé vált Komáromi Zoltán volt az ő személyes felvetése is egészségügyi miniszternek, ott ez nem hatott se megnyugtatónak, sem markáns, határozott álláspontnak. A pandémiában ezzel a teljesítménnyel tényleg csak a gazdasági problémákban és a halálkampányban bízhattak. Ez pedig nem jött be.

A másik, frissebb, a koronavírust elnyomó történet, az Ukrajnában zajló háború. Míg Orbánék kivártak, balról nem tudták megállni, hogy ne kezdjék el az ukránok iránti vélt vagy valós szimpátiára építve az összeputyinozást, és minél melldöngetősebb euroatlantistává válni. Ilyen volt MZP emlékezetes megnyilvánulása a Partizán csatornáján. Hiába mosdatta a teljes balliberális média, amit mondott, a Fidesz-propgandától függetlenül, leginkább jóindulattal nézve is butaság. Profi ellenfelek pedig lecsapnak az ilyesmire, mint gyöngytyúk a takonyra. És az egészből süt a fájdalmas, a szövetségi rendszernek befekvő kisebbrendűségi passzivitás a jóemberkedéssel keveredve. Ennél a béke ígérete finoman szólva erősebb lap. Az már a külső tényezők beavatkozása volt, hogy "Jeszenszky" ukrajnai zsidó elnök és Ljubov Nepop budapesti nagykövet és a külügyi szóvivőjük is belevetette magát a magyar kampányba, kőkemény követelőzéseikkel és beszólásaikkal ellenszenvesebbé téve az ukránokat, és erőszakosságukkal fokozva a (rezsi)békére vágyók veszélyérzetét. Nem az a kérdés, hogy ezzel kinek segítettek, hanem hogy mennyivel tolták meg akaratuk ellenére a Fidesz szekerét. A Fidesz mellett a Mi Hazánk volt ebben a témában is a legsikeresebben üzenetet megfogalmazó párt, ha az csak szűk körhöz jutott is el. Aligha véletlen, hogy a választási eredmény is reflektált erre, és miután a háború lett a fő téma, ez a két párt okozott a felmérésekhez képest meglepetést. (A közvélemény-kutatók iránti bizalmam nem feltétlen. Különösen, de nem egyedül a Publicus már-már a szakma udvari bolondjaként szerepelt le. Kijelenthető, hogy a Mi Hazánkat mindannyian korábban is alulmérték, a 2019-es EP-választás és önkormányzati választások is ezt bebizonyították.)

Harmadjára szögezzük le: defenzívába szorulni ritkán jó ötlet (kényszer), kivéve, ha a megfelelően megválasztott ellenség ellen vív (ál)szabadságharcot az ember. Itt Orbán ellen kellett, de ez már megint az O1G csapdája. Márpedig a plakátok, amelyek arról szóltak, hogy Orbánnak mely intézkedéseit tartják fenn, mert ők nem szüntetik meg, az végső soron mégiscsak kabátlopási ügy. És ha le is mossák magukról vele, azt üzenik, hogy voltaképpen ők is hasonlóan kormányoznának (a multiknak kedvezés tényleg erős közös pont is). És az is, amikor MZP rendszeres bejelentkezéseiben mindig felsorolta, hogy a kampánybeli osztogatás során "mit adott nekünk a Fidesz", de persze csak azért, mert tőle félnek. Ez így utólag visszanézve még inkább vicces. Valahogy így képzelem el a moslékfőzde boszorkánykonyháját:

Egy könnyedebb vereségre játszásnak az erkölcstelensége mellett még lehetett is volna számító módon értelme, és nem csak az egzisztenciák fenntartása miatt. Nehéz idők jönnek, ezt már Orbán is megígérte. Egy esetleges kormánybuktató válsággal korábban is lehetett kalkulálni, de most félciklusnyi covid után itt az ukrajnai háború is. Ebbe a ballibek garantáltan belebuktak volna, és jöhetett volna Orbán harmadik eljövetele fehér lovon, ennél is nagyobb fölénnyel. Egy szoros eredmény után viszont ott liheghettek volna a nyakukon, és bízhattak volna a vízözön vágyott elérkeztében (Jakab Péter még most is erre készül...). Ezután az eredmény után azonban már tényleg nagyon vastag bőr kell az orcákra eljátszani a rendszer "nép" által kívánt alternatíváját, és talán a "nép" is egyre kevésbé tudja komolyan venni a masszává válást. Kétségeim persze nincsenek: foggal-körömmel fognak kapaszkodni minden, többszörös elbukottak között újra elosztott mandátumba és pozícióba a saját személyes politikai túlélésük érdekében. Ehhez a tehetségtelen MZP-t baleknak használták, és akinek kampánybeli magára hagyása után azonnal neki is esett a DK-Jobbik-koalíció két bajtársias vezetője. Úgy, hogy pártjaik egyéni jelöltjei gyengén szerepeltek, a jobbikos szavazók 2018 óta gyakorlatilag eltűntek a ködben. Nem kérdés, hogy jó lenne őket végleg eltakarítani, de ahogy az ezt a választást az "ez a harc lesz a végső" szellemiségben keretező Fidesztől láthatjuk: az ismerős, elkúrós démon a jó démon, nem egy friss(nek tűnő) sötét ló – bár MZP idén erre megmutatta, hogy ha más szerepre nem is, erre kiváló.

Lássuk be, MZP mást sem csinált, mint a magas labdákat adogatta fel, így a Fidesz alkalmatlanozásának, ámokfutózásának tökéletes célpontja volt, mondhatni, Karácsony Gergely tényleg az ebben "jobbnak" lépett vissza. Ebbe a posványkoalíciós hassüttetős ellenzéki álomba szólt bele ez az eredmény, mert a sokkolóan magas fideszes szavazat mellé röhejesen alacsony járt az O1G-koalíciónak. Ez utóbbi pedig Ferinek, Petinek és másoknak is azt üzeni, amit szekértolójuk legőszintébb és legpontosabb elemzésében már sok-sok éve megmondott:

A választási eredmények nem azért meglepőek, mert nem következnek a rendszer sajátosságaiból és a szereplők teljesítményéből, hanem mert a közvélemény-kutatók és a média elhitette, hogy szoros, vagy legalábbis ennél szorosabb lesz.

Belpestről továbbra sem látszanak azok az alapvetések, amelyek más perspektívából sem nem meglepőek, sem nem újszerűek. Képtelenek felfogni, hogy bármennyire is bűn a lopás, és fontos foglalkozni a fideszes korrupcióval, a politikusbűnözéssel, ez a győzelemhez kevés. Hiteltelen alakoktól pedig... nem hiteles. Ahol régi MSZP-sek, Tóth Csaba-féle zuglói ügyek vannak, a porcukrot szippantó "százmilliós" Lackner Csaba hangját pedig éppen az önkormányzati választások éjszakájáig nem ismerik fel a legközelebbi elvtársak, nincs miről beszélni. A 2002-es Keller László-féle elszámoltatás is csak a fideszes hasonló próbálkozások "sikereivel" versenghet. Horn Gyula pufajkás múltjának bagatellizálása, Medgyessy Péter D-209-es szt tiszt kormányrúdnál tartása és Gyurcsány 2009-ig való leváltatlansága alaposan megágyazott annak, hogy Orbánnak látszólag minden elnézhető legyen, és óriási mozgásteret kapjon Patyomkin-nemzeti rendszerének kiépítésére. Aki ebből csak annyit lát, hogy jaj, nem kéne gyurcsányozni az eltelt sok év után, az nemcsak elvtelen, de politikailag nyilvánvalóan nem is beszámítható. Egy állítólagos tiszta erőnek pedig nem lehet mutatkozni ezzel a garnitúrával összebújva, mert a szenny és a bűz ragadós. Gyurcsány ráadásul taktikusan be is darál, ha lehetőséget lát rá, ebben is mutat rokon vonást Orbánnal.

De sok mást sem látnak. Fogalmuk nincs arról, hogy hiába népszerű az EU, a NATO, hiába szeretnének sokan eurót, ezek mögül a tömegeknél hiányzik az igazi érzelmi felhajtóerő. A Fidesz már 2002 előtt is, de azóta még inkább, egy igazi érzelmi közösséget igyekezett összehozni maga mögött, nem egy európéer alapcsomagot, amely mindenkinek tetszik, de szerelem irányába az egy szűk körön kívül igazán nincsen, a kapcsolat ténye már úgyis adott (az eurót kivéve). A MIÉP és a régi Jobbik is érezte ezt, a nemzeti radikális tábor mindig is épített az érzelmi kohézióra. A logika, a ráció, az építő vita fontos dolog (hogy ezekben egyáltalán értékelhető-e a bal térfél, hagyjuk), de az emocionális oldal O1G-re szűkítése drasztikus hiba. A félelemből fakadó biztonság utáni igény (ezzel lehet hamisan játszani, a 2004-es ominózus népszavazáson balról is láthattuk, de sok valós veszély is létezik), a hazaszeretet vagy a család sokkal komolyabb hívószó. A távlatos célok és víziók lelkesítőbbek, mint a "merjünk kicsik lenni" Kovács László-i bölcsesség jegyében a tartalom nélküli nyugatias abszolút hűség hangsúlyozása. Amíg a Győzike-párt támogatásában a valóban gyomorforgató, vallási áhítatra rossz értelemben emlékeztető szervilizmust vélik látni (érthetően), addig nem értik, hogy a balos szolgai mintakövetés elutasításán alapszik Orbán álszabadságharcainak eladhatósága is, és az is, hogy Putyin miért nemcsak elnyomónak, hanem a nyugati progresszió dogmái ellen lázadó figurának is tűnhet. Ez van, amikor valakik nem értik sem a történelmet, sem a néplelket, és amikor a "haladás" kultúrbalos vadhajtásait lelkesen, legfeljebb óvatosságból kicsit lassan importáló, de saját világkép megalkotására sem külön-külön, sem együtt megalkotni képes pártok kutyulódnak egymás mellé. Amikor persze a választások idején arcul csapja őket a valóság, a szűk körúti látókörűek számára ilyenkor mindig mindenki más a hibás (na meg a fasiszta), és csak a mások.

A különös az, hogy ezt az elemi szintű tudást a valaha nemzeti radikális és vidékies jellegű Jobbik sem tudta bevinni az összefogásba, csak a jópofa karlendítőit. Szinte érthetetlen ez a naiv ignorancia. Ennyire átmosódott a "néppártosodás" folyamatában az szürkeállományuk? Unicum helyett lobotómia kellett nekik a nagy szövetkezéshez? Mindig is csak máz volt számukra az egész, és nem értették a Jobbik sikereinek okait a magyar politika betanított munkásaiként? A Jobbik mindent eldobott magától, és "óriási meglepetésre" nem tette hozzá a maga 20 százalékát az összeboruláshoz, hanem annak tekintélyes részét a Mi Hazánkhoz (természetesen nem minden szavazójuk exjobbikos), a Fideszhez és a csalódott bizonytalanok közé száműzte (a maradék pedig könnyebben felszívhatók tőlük az új "barátaik" és a jövőbeli pártkezdemények számára). Eközben Sneider-, majd Jakab-félékkel próbáltak volna ők lenni a "nácimúltfóbiás" Európai Néppártba tartó, öt órai teát (párizsival) iszogató jobbközép. Ha ezt valaha is komolyan gondolták, akkor ki kell mondani: ennél egy tisztességes kocsmában csak komolyabb elmék politizálnak. Igazi elégtétel, hogy jelen állás szerint csak – még mindig érdemtelenül sok – kilenc képviselő jutt nekik, míg a Mi Hazánknak hét. A következő parlamentben az átütő áljobboldali és álkeresztény Fidesz-többség mellett elsősorban az építkezés és a nemzet lelkiismereteként való kemény szerepvállalás lehet egy ellenzéki párt célja. A nemzet, a lélek és az ismeret fogalmakkal azonban a következő ciklus parlamenti patkójának mandátuméhségükben egymást is marva összedörgölözői hadilábon állnak. Ismerve az irányvonalukat, nem sajnálom a korlátoltságukért őket.

Menyhért Ágosoton – Kuruc.info