A brit oktatási szervek annak érdekében távolítanak el híres angol költőket, írókat az érettségi tananyagból, hogy „izgalmas és változatos” hangokat vezessenek be oda. Valójában ez annyit jelent – lefejtve a hagymázas magyarázkodást – hogy egy sor fekete, LMBTQ, illetve fogyatékkal élő (vagy ezeknek a keverékei) „művészről” fognak tanulni az említett „régi iskola” helyett. Mielőtt összehasonlítanánk, kikről is van szó, nézzünk meg az esettel kapcsolatban még egy érdekességet.

Az érettségi vizsgabizottság és az OCR (Oxford, Cambridge and RSA) azon döntését, miszerint az új pályaművek szinte mindegyike feketéktől vagy „LMBTQ-emberektől” származnak, élesen bírálta Nadhim Zahawi oktatási miniszter. Az oktatási vizsgabizottságok törekvéseit „kulturális vandalizmusnak” nevezte, Wilfred Owent és Philip Larkint (két eltávolított költőt) pedig Anglia két legjobb költőjének nevezte, akiknek munkásságát „át kell adni a jövő generációinak is”. Zahawi a miniszterelnök, Boris Johnson támogatását is élvezi.

Feltételezem már rájött a kedves olvasó, hogy Nadhim Zahawi – már csak a nevéből adódóan sem – nem egy tősgyökeres brit, ennek ellenére bírálta a vizsgabizottságok döntését. Zahawi eredetileg iraki, Bagdadban született 1967-ben, 2010 óta parlamenti képviselő a Konzervatív Párt színeiben.

Ennek ellenére – vagy inkább éppen ezért – élesen ellenzi a brit költők kizárását, és konkrét lépéseket is kezdeményez az ügyben, egyeztetve az edukációs intézményekkel. Véleményét saját tapasztalataira alapozza, saját bevallása szerint „Larkin versei sokat megtanítottak neki az új otthonáról és általuk fejlesztette a nyelvtudását”. Nem túl gyakori hozzáállás egy bevándorlótól, annyi szent.

A bizottságok az alábbi indokkal változtatnak az érettségi felépítésén: „az angol irodalom érettségi vizsgázóinak készült tananyagban sok olyan költő szerepel majd, akik még sosem szerepeltek érettségiben és akik eltérő hangnemet képviselnek a brit-szomáli, brit-guyanai és ukrán örökségtől kezdve egészen az egyik első olyan első fekete nőig, aki a 19. században regényt adott ki.”

A szintén eltávolított Thomas Hardy nevével fémjelzett irodalmi társaság munkatársa, dr. Tracy Hayes „szomorúan értesült” Hardy és Owen eltávolításáról, utóbbival kapcsolatban pedig hozzátette, hogy „Owen akár úgy is tekinthető, mint aki akkor képviselte az LMBTQ hangját a verseiben, amikor a homoszexualitás még büntetendő volt” (Wilfred Owen homoszexuális volt).

Graham Chesters, a Philip Larkin Társaság elnöke szintén „kiábrándítónak tartja Larkin kizárását a tananyagból”.

Nos, elsőre talán szürreálisnak hathat, hogy egy iraki konzervatív védelmezi a brit költőket a woke-kultúrától, de ez igazából már annyira nem meglepő. Anglia esetében természetesen már semmilyen szinten nem beszélhetünk etnikai homogenitásról, így nem csoda, hogy az eltérő rasszok – amelyekből van bőven – nem egységesen fognak viszonyulni az LMBTQ-propagandához sem. Példának okáért egy fekete bevándorló sem biztos, hogy azonosul a woke-kultúrával, így a nyugati világ lényegében duplán veszít. Egyrészt az őslakosság elveszti számbeli fölényét, másrészt a nyugati civilizációt foglyul ejtő toleráns propaganda meg van róla győződve, hogyha valaki bevándorló, az egyértelműen „velük van”. Amint a mellékelt ábra mutatja, ez nem feltétlenül van így, persze Zahawi mentalitása, aki meg akarta ismerni „új hazája” történetét, azért bőven ritkaságszámba megy. Egyszerűbben szólva a woke-ideológia kétszeresen veszejti el a nyugati országokat. Egyszer magával a világnézettel (amelybe beletartozik az eltérő rasszok fetisizálása is), másrészről pedig a hibás következtetéssel, miszerint minden bevándorló vagy nem őshonos lakos az ő ideológiájukat képviseli.

Végül nézzünk pár példát, kiket száműznek az érettségi tananyagból és milyen jómadarak kerülnek a helyükre.

Elbúcsúzik az érettségizőktől az itthon is ismertebb John Keats egy verse, aki rövid földi léte ellenére híres romantikus költővé avanzsált. Műveiben az érzelmes képi világ és a boldogság keresése központi helyet kapott a korábban élt költő- és íróóriások tisztelete mellett. A 19. század első negyedében alkotott.

A már említett Wilfred Owen nem csak azért érdekes, mert homoszexualitása ellenére vették ki a tananyagból, de azért is, mert katonaköltő volt. Az első világháborúban harcolt, ám a kor trendjétől eltérően – miszerint a központi hatalmak elleni háborút jobbára patrióta romantikával fogták fel, és ennek a szellemében írtak róla – ő a háború borzalmait, a lövészárkok és gáztámadások szörnyűségét örökítette meg. Valamit sejthetett, ugyanis az első világháború poklában lelte halálát 1918. november 4-én, így még Keatsnél is kevesebbet élt, 25 évet (Keats 26 évesen halt meg).

Mássága azonban nem hatotta meg a woke képviselőit, az érettségi tananyag „konfliktus” rovatában ugyanis néger költőkre és egy ukránra cserélték le.

Thomas Hardy angol költő és regényíró, aki egyszerű származása ellenére – édesanyjának köszönhetően – széles körű oktatásban részesült, korán megismerkedett Shakespeare műveivel. Eredetileg papnak szánták, később építésztanonc lett belőle, közben megtanult ógörögül is. Nagy hatással volt rá a haszonelvűség (utilitarizmus) és a pozitivizmus eszmerendszere. Neki két versét áldozták fel a diverzitás oltárán.

Most pedig lássunk párat azok közül, akik frissen kerülnek be a tananyagba.

Caleb Femi „brit-nigériai” író, rendező, fotográfus. A teljesség igénye nélkül rendezett sorozatokat a BBC-nek és a HBO-nak, Poor névre hallgató első verseskötetét Felix Dennis-díjjal jutalmazták. „Tizenhárom” című munkája szerepel a tantervben. Bizonyára pótolhatatlan gyöngyszeme az „új Britanniának”.

Jamaicai költő és aktivista, az ország „vezető humoristája”, mint alkotó. Saját nyelven írt verseiben „meg tudja ragadni a jamaicai néplélek esszenciáját”. „Colonization in Reverse” (Gyarmatosítás fordítva) című műve mostantól érettségi tananyag.

Warsan Shire „brit-szomáli” író és költőnő Nairobiban született, majd Londonban nevelkedett. Nyert afrikai nemzetközi költészeti díjat, a Royal Society of Literature legfiatalabb tagja, dolgozott a Disneyvel is. Brave Girl Rising címmel rövidfilmet is írt, amely a szomáliai lányokat mutatja be Afrika legnagyobb menekülttáborában.

Nos, ennyi talán elég is volt, aki további „kortárs alkotókról” szeretne olvasgatni, az az eredeti linken (fentebb kiemelve) megteheti.

„Éljen az új kultúra!”

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info