Németh Zsolt
az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke
III.
 
 
Tisztelt Elnök Úr!
 
A Fidesz pragmatikus külpolitikájának hiányát számon kérő levelemet két hete azzal kezdtem: az ismét miniszterelnökké választott Silvio Berlusconi elsőként  Putyin orosz elnököt fogadta, hogy vele energiapolitikáról is tárgyaljon.

A jobboldali Berlusconi a baloldali Prodi és kormánya energiapolitikáját varratmentesen folytatja majd a hatalmas olasz ENI energiavállalaton keresztül, amely a Gazprom földgázóriással együtt építi ki a transzkontinentális Déli Áramlat vezetéket. Ugyanis Berlusconi elődjéhez hasonlóan úgy gondolja – nagyon helyesen –, hogy az olaszok energiával való ellátásának biztonsága elemi olasz érdek.
 
Nos, Elnök úr, most ismét nagyon rossz híreim vannak.
Főként annak alapján, amit pártja alapvető, nemrégiben megjelent külpolitikai dokumentuma (Következetes külkapcsolatok – Magyarország külkapcsolati stratégiája) állít: „A többi visegrádi országgal közös célunk, hogy az Európai Unió és Oroszország gazdasági és politikai kapcsolatai tovább erősödjenek, ugyanakkor az Unió egyes tagállamai ne kössenek olyan külön egyezséget Oroszországgal, amely hátrányosan érint bármely más uniós tagállamot. Szorgalmazzuk az EU egységes Oroszország-politikájának kialakítását.

Az energiaellátás terén Magyarország Oroszországnak kiszolgáltatott pozícióba került. A Nabucco gázvezeték megépítése nemzetbiztonsági érdek, hiszen enyhíti egyoldalú függőségünket Oroszországtól. A Déli Áramlat projektje gyöngíti a gázbehozatal diverzifikációjának lehetőségét. Magyarország energiaellátását függetleníteni kell a gazdasági csoportérdekektől és a politikai részérdekektől.”
 
Márpedig az orosz-olasz projekthez már nem csak az uniós tag Bulgária, valamint Szerbia – és persze Magyarország – csatlakozott, hanem a múlt héten a jobbközép görög kormány is.
 
Nem hinném, hogy a Karamanlisz-kormányt ön azzal vádolhatná, hogy Hellászt a Gazprom egyik legvidámabb barakkjává kívánja változtatni, vagy hogy orosz birodalmi érdekeket kíván segíteni.
 
Azt sem állíthatja, hogy Görögország Magyarországnál kevésbé kiszolgáltatott gázbehozatalában. Ennek ugyanis a fordítottja igaz: Görögország még nálunk is jobban függ a Gazpromtól,  ugyanis a görögök földgázbehozataluk nyolcvan százalékát fedezik orosz forrásból.

Mindez tehát azt jelenti, hogy ha egy uniós tagállamban ütközik a nemzeti alapérdeknek tartott energiaellátás biztonsága és az áhított egységes uniós energiapolitika, akkor – mint ez a Déli Áramlat esetében tökéletesen megmutatkozik – mindegyik ország habozás nélkül, azonnal az előbbi oltárán áldozza fel az utóbbit. Vagyis kissé ironikusan kifejezve ott tartunk, hogy az Európai Unió egységes energiapolitikája egyet jelent az egyes tagországok elszántságával, amennyiben saját maguk mindent megtesznek növekvő energiaigényeik fedezésére, figyelmen kívül hagyva, mi az eddig senki által le nem fektetett közös uniós energiapolitika.
 
Nem gondolja, Elnök úr, hogy önök egyre kínosabb és kellemetlenebb helyzetbe kerülnek azáltal, hogy – mint e levélben korábban már említettem – noha nincsenek kormányzati, azaz döntéshozatali pozícióban, „sikerült” az unióban minden ellentételezés nélkül (lásd a tallinni bronzkatona eltakarítása) gyakorlatilag egyedüliként, elszigetelten, nem kicsit, hanem nagyon magukra haragítaniuk a moszkvai kormányt, aminek igen kellemetlen hatásai lehetnek az önök jövőbeni kormányzati működésükre?
 
Ugyanis a nagy baj az, hogy a Medvegyev-Putyin kettősnek most már nagyon nem lesz ínyére, ha úgy értékelik: az önök kormányra kerülésével netán igen komoly akadályok kerülnek majd a Déli Áramlat vezeték megépítése elé és annak megvalósítása késlekedhet?
 
Márpedig Oroszország egyre erősebbé válik és egyre fontosabb partnere lesz az uniónak. Nem véletlen, hogy a lengyel Tusk-kormány is mind barátságosabb hangot üt meg a Kreml-lel.
Vajon mi történik, ha a leginkább valószínű fordulat bekövetkezik és a minden pillanatban rendezhető EU-orosz stratégiai partneri viszony révén olajozottá válik az együttműködés?
Hogyan tekint akkor majd az ön pártjára és netán leendő kormányára az orosz kormány?
Oroszország – ellentétben az Egyesült Államokkal – Európa része és szinte a szomszédunk. Elképesztő gazdagodására és így piaci felvevőképességére talán jellemző, hogy – mint láthatja a Forbes magazinnak a világ leggazdagabb embereit tartalmazó legújabb listáján – az első 25 legvagyonosabb ember közül 4 amerikai és 7 (hét) orosz.

Nem gondolja, ha önök jó viszonyt alakítottak volna ki Moszkvával most, ellenzéki periódusukban, akkor e többszörös dollármilliomos oroszok egyike netán – egy kis kormányzati ösztönzésre - legalább annyi segítséget nyújtott volna például a hazai, tarthatatlan médiahelyzet demokratikusabbá tételében, mint amennyit titokban vártak Berlusconi Mediasetjétől, és amiből semmi nem lett?
Vagy kaptak volna Putyintól legalább annyi barátságot és az ezzel járó előnyöket, mint amennyit az első magyarországi látogatása előtt az önök által olyan nagy buzgalommal idézgetett Sarkozi elnöktől vártak, és amiből szintén nem lett semmi olyannyira, hogy azóta nem is idézgetik?
 
Vagy ismét az „elvi alapok”, a „közösen vallott értékek” és az orosz demokrácia hiányosságai akadályozza őket a normális kétoldalú politikai, kulturális és kereskedelmi kapcsolatok kialakításában?
Noha ezt a témát futólag már e levél első részében említettem, térjünk vissza rá. Márpedig az idézett külpolitikai dokumentumukat tekintve a válasz a fájdalmas „igen”. Ugyanis a Kiegyensúlyozott atlantizmus és a magyar-amerikai kapcsolatok című fejezetükben ezt olvashatjuk: „Magyarország nem lehet passzív szemlélője a most átalakuló transzatlanti viszonyrendszernek. Magyarország érdekelt a szabadság elterjedésében és a demokrácia elmélyítésében (elsősorban Kelet- és Közép-Európában, de a tágabb értelemben vett Közel-Keleten éppúgy, mint Kubában), és egy és közös értékeken és érdekeken nyugvó transzatlanti partnerségben.”
 
Vagyis önök szerint a magyar nemzeti érdekeket szolgáló külpolitika prioritásának nem annak kell lennie, hogy a lehető legpragmatikusabb kapcsolatokat építsék ki a világ többi országával elsősorban azért, hogy a magyar embereknek munkahelyet teremtsenek, hogy a magyar árucikkeknek piacokat szerezzenek, és a meglévőket bővítsék ahelyett, hogy aktívan („nem lehet passzív szemlélője”) dolgoznának a „szabadság elterjedésében” és a „demokrácia elmélyítésében”? Mondjuk a palesztinok emberi jogainak és évtizedek óta várt szabadságuk elnyerése érdekében?
 
De Elnök úr, az idézett alapvetést viszonossági alapon is értsük?
Elmondaná, hogy a nyugati szövetség mely tagja fejezte ki rosszallását, amiért a Gyurcsány-kormány Magyarországon embereket szemét lőtte ki, a hatalmi ágakat megengedhetetlenül összemosta, rátelepedett az igazságszolgáltatásra, annyira, hogy Orbán Viktor kijelentette: ami ma Magyarországon van, az nem demokrácia és a napokban azt, hogy így a kommunisták idején kormányoztak?
 
És mit jelent irányvonaluk a gyakorlatban?
Azt, hogy önök szolgaian hallgatnak, amikor Indiában – amelyre úgy tekintenek (az idézett dokumentum szerint), mint „a világ legnagyobb parlamentáris demokráciájára?” – a demokrácia és az emberi jogok addig tartanak, ameddig a szomszédos, alacsonyabb rendű kaszt falujának határa elér?
 
Igen: arról az Indiáról van szó, ahol a 21. században a legocsmányabb kasztrendszert tartják fenn, és amelyben a 160 millió, érinthetetlen, kirekesztett dalit a közösségi fekáliát takarítja el, de ha megszomjazik, más kasztba tartozó nem nyújthat át neki egy pohár vizet sem? Vajon Magyarországot is a Nyugat „demokráciának” tartaná, ha például a cigányokat és zsidókat érinthetetlen kasztként kezelnék?
Csak nem kettős mércével állunk szemben itt is? És erre építsünk elveket?
Vagy arról az Indiáról beszélünk, amelynek Gudzsarat államában 2002 februárjában nem csak az országot, de az államot is kormányzó, szélsőségesen nacionalista Baratija Dzsanata Párt hallgatólagos beleegyezésével kétezer muzulmánt koncoltak fel vagy égettek el elevenen iszonyatos kínzások és csonkítások után?
 
Vagy arról az Indiáról, amelynek Andra Prades államában több ezer politikai foglyot tartanak börtönben (tehát a többszörösét annak, mint az önben is teljes joggal undort keltő kommunista Kubában) anélkül, hogy vádat emelnének ellenük? Miközben a New York Times-ban írásaival a tisztességes embereknek szinte fizikai rosszullétet okozó Thomas Friedman arról áradozik, hogy India micsoda ideális, toleráns társadalom? Amely a lélegzetállítóan gyönyörű Kasmír megszállása alatt részében több tízezer embert tart ugyancsak rácsok mögött, és ahol a fegyveres erők rendkívüli felhatalmazására vonatkozó törvény értelmében egy ócska tizedes bárkit saját elhatározásából és büntetlenül kérdezés nélkül lelőhet?
 
Ez mind rendben van, ugye, Elnök úr, csak az nincs, ha a neokonzervatív Wall Street Journal üdvöskéjét, a legalább ötszáz ember szimpátiájával támogatott Kaszparovot az orosz rendőrség egy illegális tüntetés alkalmából rabomobilban rövid időre egy rendőrségi fogdába szállítja? Akkor ugye rögvest előbukkannak „közös értékeink”, amelyek betartását az energiaellátás elemi magyar érdekei rovására kellene szorgalmaznunk?
 
Elnök úr, hagyják a csudába ezeket az elveket!
Annál is inkább, mert fantasztikus lehetőségeket tartogató kor hajnalán állunk.
Váltsanak nézőpontot és nyissák ki újra szemüket.
 
2007 óta Európában tíz országos választást tartottak. A jobboldal mindenhol kormányon maradt. Franciaországban, Észtországban, Lengyelországban, Belgiumban, Dániában, Görögországban, Írországban. Az egyetlen kivétel Spanyolország, ahol a baloldalt választották újra. Olaszországban pedig a jobboldal került hatalomra, a szélsőjobboldallal összefonódva.
 
(Folyt. a jövő héten)