 Tóth Gy. László |
Történelemhamisítók az ’56-os Intézetben
Kun Béla életútjának feldolgozása során jutottam el Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítvány által jegyzett internetes adatbázishoz. A köznyelvben csak ’56-os Intézetként emlegetett közalapítvány kuratóriumának tagja - többek között – Bácskai Vera, Kupa Mihály, Litván György, Mécs Imre és Vitányi Iván. A kuratórium elnöke Kende Péter, az intézet főigazgatója Rainer M. János.
A Kun Béláról szóló életrajz rendkívül visszafogott, tárgyszerű és objektív. Valóságos történettudományi remeklés. Megtudhatjuk, hogy Kun „zsidó származású köztisztviselői családban született Szilágycsehen, eredeti neve Kohn volt.” Félbehagyott iskolai tanulmányai után szinte napra készen nyomon követhetjük jelentős politikai pályafutását. „Részt vett a moszkvai eszerlázadás leverésében, majd harcolt a permi fronton.” 1918. november 24-én megalapította a Kommunisták Magyarországi Pártját. Az első Központi Bizottságnak ő az elnöke. Később jelentős tisztségeket tölt be a kommunista mozgalom hazai és nemzetközi szervezeteiben. A sikerekben oly gazdag életút váratlanul megszakad, mert: „Állítólagos szembekerülése a sztálini vonallal ellenséggé változtatta…”
Az életrajz így ér végett: „Politikai rehabilitációja 1956-ban következett be, amikor az SZKP XX. Kongresszusa alatt a Pravda és a Szabad Nép cikket közölt róla. Utóéletéhez tartozik, hogy Borsányi György 1979-ben kiadott Kun Béláról írott politikai életrajzát a szovjet követség tiltakozására a szovjet koncepciós eljárások ismertetése miatt betiltották.”
Ez a távolságtartó, leíró stílus nyilvánvalóan Kende Péter és Rainer M. János tudományos felkészültségét valamint mértéktartását hivatott dicsérni. Az egész életrajz nem tartalmaz egyetlen negatív jelzőt vagy pejoratív megjegyzést sem. Tartózkodnak mindenféle minősítésétől. Ez az életrajz ebben a formában akár egy humanista mártírról is szólhatna. Száraz, értékítélettől mentes történések és időpontok egymásutánja. Mintha egy Nobel-díjas kémikus életrajzát olvasnánk. Ekkor itt élt, máskor ott. Itt csak laboratóriumot és egyetemet vezetett, másutt történelmi felfedezést tett. Adatok, szikáron és szárazon. Nincsenek jelzős szerkezetek. Kende Péter, Rainer M. János és társai biztosan azt hiszik, hogy ilyen a polgári történettudomány. Pedig ez így nem más, mint közönséges történelemhamisítás! Hogyan lehet a 100 millió áldozatot követelő kommunista mozgalomról és annak egyik prominens képviselőjéről úgy írni, hogy még csak utalás sem történik arra, hogy a megszállott kommunisták tevékenységének következményeként ártatlan emberek sokaságát végezték ki világszerte. Kende Péter, Rainer M. János, Mécs Imre és társai az ilyen - és az ehhez hasonló - cinikus és sunyi csúsztatásokkal azok gyanúját erősítik, akik szerint a magyarországi balliberálisok a lelkük mélyén szellemi és politikai elődeiknek tekintik a gyilkos kommunistákat. Különben mivel magyarázható a tények elhallgatása, figyelmen kívül hagyása? Miért nem kerül említésre, hogy Kun Béla nevéhez kötődik az őshonos krími törökök elleni etnikai tisztogatás kezdete is, amelynek keretében 1920 és 1921 között hatvan ezer krími törököt végeztek ki. Az ukrán kormány hivatalos honlapján - emlékeztetve a krími népirtásra - ma is ott díszeleg Kun Béla neve és fényképe.
Vajon Kende Péter, Rainer M. János és társai a nemzetiszocializmus gyilkos képviselőivel szemben is ennyire elnézőek? A náci vezetők életrajzából is hiányozna az utalás a nemzetiszocialista eszme kártékony voltára, és az elkövetett tömeggyilkosságokra? Vagy ez a leíró, pozitivista attitűd csak a baloldali „történelmi személyiségek” esetében alkalmazandó?
Az ’56-os Intézet által készített tudományos etalonból miért nem értesül az érdeklődő arról, hogy Kun Béla nem példakép, hanem tömeggyilkos volt. Egy rendkívül kártékony - szélsőségesen baloldali - eszme gyilkos katonája.
Ennek kimondása nélkül Kun Béla életrajza történelemhamisítás és dezinformálás.
Közpénzen.
A szociáldemokrata Népszava
A Népszava című MSZP és SZDSZ közeli napilap fejlécén – számunkra teljesen érthetetlen okokból – újabban a „szociáldemokrata” szó olvasható. A szerkesztőség élére örökös, tiszteletbeli főszerkesztőként Fejtő Ferenc került, aki évtizedekkel ezelőtt József Attila barátja volt. Ma barátai között tudhatja a D-209-es ügynökként elhíresült Medgyessy Péter volt miniszterelnököt, valamint az őt sikeresen hátba támadó és a helyére lépő egykori KISZ-funkcionáriust, a milliárdos Gyurcsány Ferencet. Hogy Németh Péterről a Magyar Hírlap volt kommunista párttitkáráról, a Népszava mai főszerkesztőjéről már ne is beszéljünk. Ugyanakkor Fejtő ma is a volt barátai között tartja nyilván azt a Ries Istvánt, akit állítólag saját kezűleg vertek agyon olyan volt ávósok, akiknek egyenes ági leszármazottai a Népszava rendszeres szerzői. Olyan közéleti személységek, akik a mai napig nem határolódtak el nyilvánosan és egyértelműen felmenőik politikai nézeteitől és cselekedeteitől. Ezért erkölcsileg kifogásolható, hogy Fejtő - akaratlanul és indirekt módon - de lényegében egyszerre vállal erkölcsi közösséget az elkövetőkkel és áldozataikkal. Ries István nevének említésekor nem gondol azokra, akik agyonverték a volt igazságügy-minisztert? Nem teszi fel a kérdést, hogy vajon kik ma Magyarországon a kirekesztő, militáns balliberális szellemiség képviselői? Nem zavarja, hogy kizárólag volt kommunistákkal barátkozik? Komolyan gondolja, hogy a Kádár-korszakot itthon megéltek többsége elhiszi Szekeres Imréről, Horn Gyuláról, Lendvai Ildikóról vagy a milliárdossá lett Kapolyi Lászlóról és társairól, hogy ők ma már igazi szociáldemokraták?
Nem tudjuk, Fejtő Ferenc olvassa-e időnként a Népszavát, vagy csak a nevét adta a kampányújsághoz. „Kóka János az SZDSZ csiszolatlan gyémántja. Lehet tovább csiszolni, vagy túl lehet rajta adni. Áron alul.” (Losonczi Gergely, 2006. január 23.) Kóka Jánosról tudjuk, hogy milliárdokat szedett össze, nem szenved önbizalomhiányban, van 40 öltönye és egy helikoptere. Egyébként a piaci szabad verseny és a globalizáció lelkes híve. Kóka tevékenységének, gondolkodásmódjának és attitűdjének lényege a nyugati értelemben vett szociáldemokrácia tagadása. Hogy ennek miért örül egy szociáldemokrata lap jegyzetírója, az valószínűleg megfejthetetlen rejtély.
Deák Péter ugyanitt turul-ügyben szakért: „…”hátúrul” madár, elölről a gyűlöletkeltés, vicsorgó, ölni akaró, karmai közt fegyvert tartó szörnye, érződik körülötte az átvitt értelemben vett puskaporszag, egy esetleges választási vereség után az (ellen)forradalom akarata, az utcai erőszak kedvelése. Ezzel sikerült tovább segítenie a turáni átok mai korunkban egyébként is jobboldalról szított jelenségének durva felszínre kerülését.” (A turul is madár, 2006. január 23.) Jó stílusban megírt, érdekes gondolatok helyett sorjáznak az ócska, szánalmas előítéletek és közhelyek.
Aligha véletlen, hogy csak a szoci(ál)demokrata Népszavának akadt olyan szerzője, aki védelmébe vette dr. Kende Péter legújabb üzleti vállalkozását a Viktor 2. című valaminek a piacra dobását. (Kertész Ákos: Mire vetemedett dr. Kende Péter? 2006. január 23.) Magával a termékkel nem érdemes foglalkozni - silánysága az előállítót minősíti. Ezt igazolja, hogy még a baloldali és liberális fórumok többsége is elhatárolódott dr. Kende Péter kisiparostól. Kivételt képeznek a hasonló intellektuális és erkölcsi színvonalat képviselő barátok, akik szükségesnek tartották, hogy jelenlétükkel is demonstrálják: ők a szellemi környezetszennyezés elkötelezett és elszánt hívei. De még Szanyi Tibor, Vadász János, Gálvölgyi János, Popper Péter, Bodor Pál, Selmeczi Tibor és társai se nagyon vállalkoztak arra, hogy dr. Kende termékét a nyilvánosság előtt minősítsék.
Kertész is óvatos: „Megvettem ugyan, de nem olvastam, nem jutottam még hozzá: családom tagjai olvassák pillanatnyilag. Olvastam viszont az előző, Viktor című könyvét. Az sem fikció, ez sem; mindkettő amolyan tényfeltáró munka.”
Aki a közönséges pletykák, rosszindulatú mendemondák, sejtetések és sugalmazások valamint az aljas rágalmak összegereblyézését tényfeltárásnak minősíti, az nem párbajképes.
A Budapest Riport Demszky Gábor főpolgármester alkalmatlanságát bizonyító különszáma kapcsán a Népszava tudatta olvasóival, hogy „Kuncze Gábor méltatlan és aljas negatív kampányról beszélt, hozzátéve: ő elismeri Demszkynek a főváros élén 15 év alatt végzett munkáját.” Kár, hogy Kuncze arról nem beszélt, hogy mindezért a munkáért Demszky mennyi fizetést vett föl, és mennyi természetbeni juttatást kapott. Demszky tevékenységét végső soron a megválaszolatlan kérdések minősítik. Miért szennyezett a levegő? Miért bűzös és koszos a város nagy része? Miért méregdrága a tömegközlekedés, és miért járhatatlanok az állandó felújítás - értsd: toldozgatás-foltozgatás - alatt álló utak.
Nyilván a tárgyilagos és elfogulatlan tájékoztatás iránti határtalan vágy vezette a lap munkatársait a Szili Katalinnal készült interjú közlésekor is. (2006. január 28.) Ebből megtudhatjuk: az interjúalany hisz abban, hogy társadalmi konszolidációhoz vezetne, ha a mostani koalíció maradhatna kormányon.
Szép gondolat. Ez lehetne a lap mottója.
Itt tartanak ma a magyar szoci(ál)demokraták.
Egy baloldali vátesz: Lengyel László
„A baloldal tényleg adott olyan pénzügyminisztereket, külügyminisztereket, igazságügy-minisztereket, akik hozzátettek valamit Magyarországhoz. A jobboldal nem tudott ilyen emberekkel előállni. És ez tragédia az országra nézve. Sajnos az elitek kifáradtak és megöregedtek…” (Bandula István interjúja Lengyel Lászlóval, Magyar Narancs 2005. december 15.)
Lassan másfél évtizede, hogy Lengyel László műveinek és interjúinak olvasásához jó adag önfegyelem és mazochizmus szükségeltetik. Olcsó poén lenne idézetek sokaságával bizonyítani elemzései felszínességét, konklúziói tarthatatlanságát, tévedései sokaságát. Prognózisai közül szinte egy sem vált valóra. Rejtély, hogy ilyen előzmények után bizonyos körök hogyan képesek még ma is komolyan venni ezt az állandó készültségben lévő megmondóembert.
Annak tudatosítása mellett, hogy Lengyel jobboldali értelmiségi körökben nem számít sem mértékadó, sem népszerű tényezőnek, próbáljuk meg mégis komolyan venni e félre sikerült baloldali vátesz idézet mondatait. Ezek szerint bizonyos baloldali emberek „hozzátettek valamit Magyarországhoz.” De vajon mit? Ezzel kapcsolatban Lengyel csak annyit közöl: az egész országra nézve valóságos tragédia, hogy nem léteznek olyan jobboldali politikusok, akik ugyancsak képesek lennének „hozzátenni” valamit Magyarországhoz. Zavarunkat csak fokozza, ha sorra vesszük az érintetteket. Pénzügyminiszterek: Békesi László, Bokros Lajos, László Csaba, Draskovics Tibor és Veres János. Külügyminiszterek: Kovács László és Somogyi Ferenc. Igazságügy-miniszterek: Vastagh Pál, Bárándy Péter, Petrétei József. Egyikről sem jut eszünkbe Széchenyi. De Tisza István vagy gróf Bethlen István sem. De ha már provokálnak: meg tudná mondani valaki, hogy a baloldal mikor és mit tett hozzá Magyarországhoz?
Lengyel másik megállapítása szerint „az elitek kifáradtak és megöregedtek…” Ennek a kijelentésnek sincs sem valóságtartalma, sem értelme. Ha ugyanis azt mondta volna, hogy az elitek presztízse csökkent - akkor közölt volna valamit. Aki járatos a politika világában az tudja, hogy a politikai közélet tagjai többnyire ambiciózus, különböző korú, motivált emberek, akik céljaik elérése érdekében sok mindenre képesek. Vannak közöttük becsületes, professzionális politikusok, jó szándékú idealisták, de a cím- és rangkórságban szenvedő gátlástalan karrieristák mellett akadnak olyanok is, akik egyszerűen csak meg akarnak gazdagodni. A fáradékonyság jellemző rájuk a legkevésbé. És hogy megöregedtek volna? Nyers Rezső igen, Újhelyi István nem. Biszku Béla igen, Gyurcsány Ferenc nem. Fejtő Ferenc igen, Németh Péter nem. Bauer Miklós igen, Gusztos Péter nem. Kósáné Kovács Magda igen, Lendvai Ildikó nem. És így tovább.
Hogy Lengyel László mire gondol, miközben beszél, azt valószínűleg sose fogjuk megtudni.
De lehet, hogy az sem érdekesebb annál, mint amit mond.
Forrás: Magyar Nemzet
