Kuruc.info - Korlátlanul magyar: Izrael története: hatvan év hetvenkedés

„Õfelsége kormánya jóindulatúan tekint a zsidó nemzeti otthon megteremtésére Palesztinában, és minden tőle telhetőt megtesz e cél elérésének elősegítésére, miközben világosan kell látnunk, hogy semmi sem csorbíthatja a Palesztinában fennálló nem zsidó közösségek polgári és vallási jogait, illetve a bármely más országban élő zsidók jogait és politikai státusát.”

Elgondolkodtató, hogy némi - akár tetszőleges - szerepcserével, milyen aktuálisan hangzanak ma is ezek a sorok. Elgondolkodtató, hogy valójában ezt, az 1917. november 2-án kelt Balfour-nyilatkozatot (Arthur James Balfour brit külügyminiszter Walter Rothschild bárónak, a brit zsidóság egyik vezetőjének küldött levele volt) vehetjük a rég álmodott „zsidó nemzeti otthon” koncepciója megvalósulásának, a fennállása 60. évfordulóját most ünneplő Izrael alapkőletételének... és ilyenként a palesztinok kálváriájának, avagy a jelenleg is tartó közel-keleti válság kezdetének.

A brit kormány eme bizalmasan kezelt (az I. világháború véget érése utáni időszakra és az Oszmán Birodalom felosztására vonatkozó) jelentését később bejegyezték a Törökországgal kötött párizsi békeszerződésbe és a palesztinai brit mandátumot létrehozó dokumentumba is. Innen már viszonylag gyorsan mentek a dolgok: 1918 tavaszán a Cionista Világszövetség megbízásából Palesztinában Cionista Bizottság kezdte meg a működését, hamarosan párhuzamos közigazgatást építve ki. A török hatóságot felváltó brit közigazgatás ígéretéhez híven utat adott a zsidó bevándorlásnak, mindez az ott élő arabok fokozódó ellenállását váltotta ki. 1921 és 1923 között 35 ezer „telepes” érkezett a régióba, 1924 és 31 között további 95 ezer. Az európai zsidóüldözések idején (30-as évek) egyre nőtt a menekültáradt, így az évtized derekán a Szentföldön a zsidó népesség részaránya már 31 százalékot tett ki. Látva, hogy a két nép közötti konfliktus egyre éleződik (két palesztin felkelés: 1934-35, 1936-39), 1939-ben London kissé rálépett a fékre, s már csak évi 75 ezer zsidó letelepedését engedélyezte... mindez persze nem gátolta meg „inkognitóban” érkező további hajók folyamatos érkezését.

A II. világháború után sem változott az alapkép: az angolok folyamatosan vonták ki csapataikat Palesztinából, ismételten belátták ugyanis, hogy a zsidó-arab konfliktus kezd kezelhetetlenné válni. Különösen az az 1946. július 22-ei eset nyomatékosította ezt, amelynek során az Irgun nevű félkatonai csoport (parancsnoka az a Menáhem Begin volt, akit később, 1977-ben miniszterelnökké választottak) felrobbantotta a jeruzsálemi Dávid Király Szállót, 91 brit civil és katona halálát okozva. Palesztinát ugyan az 1947 novemberében elfogadott határozattal az ENSZ mandátumterületévé nyilvánították, ám ez sem hozott megoldást. (Az ENSZ tervei szerint Palesztinát kettéosztották volna, s ebből 14 ezer négyzetkilométer a zsidóknak, 11 ezer pedig az araboknak jutott volna, Jeruzsálem pedig különleges nemzetközi státust kapott volna.) Az Arab Liga 1947. decemberi ülésén elutasította a felosztási határozatot, a palesztinok érdekszervezete, a Legfelsőbb Arab Bizottság pedig 1948. február 6-án nyíltan háborút deklarált. Az arabok felrobbantották a szakszervezeti szövetség, a Hisztadrut székházát, válaszul a Stern-csoport a Haifa-Kairó-expresszt siklatta ki, az Irgun február 9-én lemészárolta Deir Jaszin arab falu lakosságát... Ekkorra már majdnem 3000 áldozata volt a kölcsönös terrornak.

Aztán elérkezett a nagy nap: 1948. május 14-én este, pár órával a brit mandátum lejárta előtt (augusztus 1-jéről május 15-ére hozták előre a kivonulás napját) David Ben Gurion, az állam első elnöke kikiáltotta Izrael létrejöttét. Az államalakulásról szóló kiáltvány kimondja, hogy valamennyi polgárának faji, vallási és nemi megkülönböztetés nélkül egyenlő politikai és szociális jogokat szavatol. Az araboknak egyenjogúságot ígér, és felszólítja őket; térjenek vissza a békéhez. (Ugye, milyen ismerős ez is?!) A békefelhívás azonban süket fülekre talál, másnap megkezdődik az első (és a leghosszabb) arab-izraeli háború. Ezzel az elsővel (melyet még négy nagyobb követett) kezdődött el az, ami az idők során közel-keleti válságként vonult be a köztudatba.

Bármennyire ünneprontónak hat is, való igaz, hogy ez a bizonytalan határú állam a megalakulása óta eltelt 60 évben (illetve a nagy álom megvalósításának kezdetei óta eltelt 90 esztendőben) sem tudott szomszédaival közös nevezőre jutni és kilábalni az állandó konfliktusokból. Nem tudta (talán nem is akarta) megakadályozni, hogy ez a nap a „másik oldal” számára ne legyen egyenértékű a tragédia kezdetével, ne jelentse az exodus kezdetét mintegy 700 ezer palesztin számára, akiket elűztek földjükről, akik libanoni, jordániai vagy gázai menekülttáborokba kényszerültek, és akik ma is ennek a társadalomnak a számkivetettjei, akiket mintha fátumszerűen kerülne az ország lendületes gazdasági fejlődése (egy tavalyi mutató szerint az Izraelben élő arab családok több mint fele a szegénységi küszöb alatt él), mindez további belső feszültséget gerjeszt, a szélsőséges erőknek táptalajt adva újabbnál újabb erőszak fellángolásának kedvez.

Sajnos a kölcsönös - hol egyik, hol másik oldalon kifejezettebb - csökönyösség, az állandó berzenkedés, a veszélyeztetettség túllihegése folytán a tavaly novemberi annapolisi értekezleten kitűzött cél is, mely szerint a folyó év végéig tető alá kellene hozni az izraeli-palesztin megállapodást, alig tűnik jelenleg többnek egy jámbor óhajnál. Amíg nem söpörték le az asztalról, reménykedni lehet és kell, de valóban lépni a megoldás felé csak akkor lehet majd, ha az „úgy kezdődött, hogy amaz visszaütött” megszűnik mindent magyarázó érv lenni.