Németh Zsolt
az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke
IV.
 
 
Tisztelt Elnök Úr!
 
Pünkösd miatt e rovat leadási határideje a szokásos vasárnap kora délutánról csütörtök délre módosult.
 
Ezért már hajnalban kezdtem dolgozni, mégpedig azzal, hogy elolvastam a reggeli lapokat.
 
Az aznapi International Herald Tribune címoldalán a hajtás fölött két fotót közölt. A felsőn a mosolygós Barack Obama, az alsón az aggódó Clintonné és háttérben ajkát nem egészen vidáman csücsörítő férje, a volt amerikai elnök.
 
A lap az amerikai belpolitikai elemzők legjobbjaira hivatkozva pedig azt írta, hogy most már biztos: Barack Obama lesz a demokratapárti elnökjelölt, és ő indul a republikánus McCain-nel szemben.
 
Pedig Obamát – és ezt rögzítsük gyorsan, hiszen oly feledékenyek vagyunk – két nappal korábban még leírták.
 
Idézem Önnek a vezető francia lap, a Le Monde május 6-i számát, amely tehát csupán egy nappal korábban jelent meg Obama sorsfordító észak-karolinai győzelme előtt.
 
A lap New York-i keltezésű tudósítása ezzel a címmel jelent meg: Barack Obama és a zsidó szavazat: a gyanú érája. A tudósítás első mondata kérdés: „Vajon Obama imázsa az amerikai zsidó választók szemében romlott-e annyira, hogy a novemberi elnökválasztáson elveszíti a Demokrata Párt támogatását?” Majd így folytatódik: „A kérdést Obama lelkipásztorának, Jeremiah Wrightnak a kijelentései tették akuttá. Noha Obama szakított Wrighttal, de az utóbbi palesztinbarát, védelmezi az antiszemita Iszlám Nemzete mozgalmat és zsidó körökben az a vélemény alakult ki, hogy Obama elnöksége „rossz lenne a zsidóknak és Izraelnek”.
 
Elnök úr, mivel e mondatok, vagyis a jövőbeni amerikai elnök politikája erősen befolyásolhatják azt, ami Magyarországon történik – holott egy szabad és független országban ennek nem szabadna így lennie, főleg olyan mértékben, mint amire szomorú példák lettünk –, innen folytatom az Önök külpolitikájának bírálatát, de erre még visszatérek a levél végén.
 
Most pedig menjünk vissza a múlt csütörtök hajnalától néhány órával korábbra, szerda este hétre.
 
Ekkor kezdődött a brüsszeli azerbajdzsáni nagykövet vacsorája a Hilton szálló 27-ik emeletén, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a brüsszeli igazságügyi minisztérium hatalmas, a budapesti Bazilikára hasonlító kupolájára, amelyet egyébként – örömmel jelentem – egy magyar származású belga építész restaurál.
 
Mintegy 30-40 embert hívtak meg a vacsorára, elsősorban diplomatákat, nagy nyugati olajvállalatok képviselőit, valamint a térséggel foglalkozó európai parlamenti képviselőket.
 
Mint tudja, az azeri földben lévő gázért hatalmas verseny folyik. Önök – a tervezett Nabucco-gázvezeték feltétlen támogatói – is nagy reményeket fűznek ahhoz, hogy legyen mivel megtölteni a Nabuccót.
 
A vacsorát annak tiszteletére adták, hogy május 10-én lett volna 85 éves Gejdar Alijev, Azerbajdzsán 2003-ban elhunyt elnöke. Mondjuk ki: teljhatalmú diktátora.
 
A vacsora felszolgálása előtt a vendéglátók beszéltek, majd átadták a szót a brüsszeli török és orosz nagykövetnek. Azután egy magas rangú amerikai diplomata kapott szót. A sort a British Petroleum nevű óriás olajvállalat képviselője zárta.
 
Ezt követően képeket vetítettek Alijev életéből. Alijev gyerekeket simogat. Alijev búzakalásszal. Mint Rákosi, az egykori kommunista diktátor. De talán nem is véletlen, hiszen Gejdar Alijev 1969 és 1982 között szintén Azerbajdzsánt vezette. Csak azt akkor még úgy hívták, hogy Azerbajdzsáni Szovjet Köztársaság.
 
A vacsorán egy pillanatra – e megírandó levelemre gondolva – átsuhant rajtam Következetes külkapcsolatok – Magyarország külkapcsolati stratégiája című alapvetésük. És az, hogy a világ valamennyi emberjogi szervezete Azerbajdzsánt sötét diktatúrának tartja. Akkor felötlött bennem, mi lenne, ha tartanám magam az Önök útmutatásához, vagyis ahhoz, amelyet az említett iratnak már a második bekezdésében így fogalmaznak: „A magyar külpolitika az Európai Unió és az Észak-atlanti Szerződés Szervezete által vallott és védett értékeken alapul, stratégiájának középpontjában az emberi és kisebbségi jogok érvényesítése áll”, és megtréfálva a vendéglátókat, szót kérnék. Azt mondanám, hogy én a Fideszt képviselem, márpedig nekünk – mondtam volna az azeriek felé fordulva – maguk addig ne adjanak el földgázt, ameddig ki nem engedik a börtönből a politikai foglyokat, a korrupt igazságügyi rendszert meg nem reformálják, és amúgy általában be nem vezetik a demokráciát.

A bohókás gondolatomnak az vetett véget, hogy ráesett pillantásom az Alijev-vetítést udvariasan megtapsoló – és a bakui politikát túlzottan nem igazán kedvelő - orosz Csizsov nagykövetre és az ugyanolyan udvariasan tapsoló amerikai diplomatára, akinek a nevét elfelejtettem ugyan, de a lényeg, hogy annak kormánya lelkesen támogatja az azeri részvételt a Nabucco-projektben. Mely tervet az idézett dokumentumban önök az orosz Déli Áramlat földgázvezeték riválisának tartanak.
 
Vajon, Elnök úr, ha ön jelen lett volna e vacsorán, emlékeztette volna az egybegyűlteket, hogy Azerbajdzsánnak még komoly tennivalói vannak a demokrácia felé vezető úton? Ugye nem? Én is azt hiszem. De akkor miért várja el Ön Gyurcsánytól, hogy megtegye akkor, amikor az – és itt most ne keressük az okokat, amelyekre majd egyszer talán fény derül – a magyar nemzeti érdekekkel (Magyarország növekvő energiaszükségletének fedezése) egybevágó Déli Áramlat földgázvezeték magyarországi szakaszának megépítéséről szóló szerződésben állapodik meg a volt orosz elnökkel Moszkvában?
 
És most egy újabb vacsora, amely után kiderül, hogy miért kezdtem levelemet Obama várható győzelmével.
 
Ezt a vacsorát Gyurcsány Ferenc és felesége, Dobrev Klára adta 2003-ban Navracsics Tibor frakcióvezetőnek. Idézem az Index című hírportál múlt heti, május 6-i számát, amely ezzel a címmel jelent meg: Navracsics Tibor nem élvezte úgy a vacsorát, mint Dobrev Klára – A vacsora Lovas István-ozásba fulladt Gyurcsánynál. A cikk „lead”-je (kiemelt szedésű bevezetője) ezt írja: „A Fidesz frakcióvezetője egyáltalán nem őriz olyan szép emlékeket a Gyurcsányéknál tett vacsoralátogatásról, mint Dobrev Klára. A miniszterelnök felesége az Indexnek adott interjújában kedvenc ellenzéki politikusai közé sorolta Navaracsicsot, és azt is elárulta, hogy a fideszes politikust (a felesleges tárgyrag az eredetiben – L.I.) is járt náluk. A 2003-as háttérbeszélgetés azonban Navracsics szerint emelthangú veszekedésbe fulladt.”
Erről a cikk így ír: „Navracsics az Indexnek azt mondta, különösen Lovas István neve röpködött gyakran az étkezőben. Mint mondta, a beszélgetés egy pontján jelezte, hogy ő itt a vendég, és Gyurcsánynak vendéglátóként kéne viselkednie. Az elmérgesedett beszélgetést Dobrev Klára próbálta menteni, igyekezett éreztetni férjével, hogy Navracsicsnak is lehet egyes kérdésekben igaza. ’Dobrev Klára közbelépett, és igazi háziasszonyhoz méltóan próbálta csitítani férjét és oldani a kialakult rendkívül kínos hangulatot. Ezt követően – érthető okokból – viszonylag hamar véget is ért az este’”.
 
A történet egyszerre sokkoló és szomorú.
Sokkoló azért, mert a későbbi miniszterelnököt – akkor még Medgyessy miniszterelnök tanácsadója – egy hatalom nélküli, valamint nem csak mindenfajta hatalmi támogatás nélküli, de a Fideszt a választói által elvárt keménysége és következetessége hiánya miatt oly sokszor (mint most is) bíráló újságíró ott lebegő szelleme hozta ki a sodrából ahelyett, hogy – és ez a szomorú, mert ez lett volna elvárható –, Orbán Viktor pártelnök emlegetése tett volna idő előtti kínos pontot a Dobrev-ház vacsorájára. 
 
És ez az, ahol egy pillanatra el kell időzni, mert itt leplez le Gyurcsány egy sokak számára nagy titkot: ők pontosan tudják, hogy mindenfajta másfél évtizedes retorika ellenére nekik túlzottan a Fidesztől nem kell tartaniuk, hiszen a mai vezetőknek a politikai hatalmat kivéve a tényleges hatalom nagy része akkor is a kezükben marad, ha a választásokon veszítenek. Vagyis tudják azt, ha a Fidesz győz, a gazdasági hatalom szinte teljes egésze, a kulturális hatalom, a média túlnyomó többsége révén kifejtett hatalom és a hatalom oly sok más területe változatlanul az övék.
 
Ami nem törvényszerű.
 
Vajon ha az Önök négy éve alatt tesznek néhány olyan intézkedést, amelynek révén valóban csomagolnak és sietve távoznak azok, akik tetteik alapján ezt megérdemelték volna vagy megérdemelnék, Gyurcsány akkor is e vacsora alkalmával a politikusoknak kellemetlen tényeket leíró firkász miatt hisztériázott volna? Amely dühkitörés egyébként bizonyíték arra is, hogy a miniszterelnök személyében nem egy Machiavelli-kaliberű emberrel állunk szemben,  hanem egy pojácával, akiről kiderült, közéleti agyrémei nem csupán haszonelvű mutatványok, hanem mindennapjait is gyötrik? És ebben rejlik Magyarország igazi drámája: hogy azt egy fajsúlytalan pojáca tette tönkre hosszú, hosszú évtizedekre.
 
De vajon ha Önök a Magyar Nemzeti Bank akkori elnökét, Surányi Györgyöt nem hagyják zavartalanul ellavírozni ismét a privát szférába, hanem vizsgálatot indítanak, amiért olcsón szórta ki a magyar aranytartalék jó részét és a bécsi CW-bankon keresztül 150 milliárd forintos veszteséget okozott a nemzetnek, akkor is ez az ember a botrányba fulladt vacsorán velem foglalkozott volna?
 
Azt pedig ugye tudja, hogy mi volt az egyik, ha nem a fő oka annak, amiért nem mertek Surányihoz nyúlni?
 
Nos, akkor kanyarodjunk vissza az Obama-sztorihoz.
 
Mert mi is annak legfontosabb tanulsága?
Az, hogy hiába hitték sokan sziklaszilárdan – mint azt a Le Monde idézetéből is látja –, egy demokráciában a választók egy kis csoportja részérdekeit nem tudja minden esetben ráerőltetni a többség ellentétes akaratára.
Ugyanis Obama kampánypénzei a kisemberek centjeiből jött össze és jön össze. Több mint Clintonnénak. 
Ezért kell, elnök úr egy pártnak csakis a választók kegyét megismerni és azt keresni.
 
(Folyt. a jövő héten)

(Lovas István – Demokrata)