Nehéz lenne megosztóbb témát találni a magyarság körében a trianoni békediktátum kérdésénél. Egyesek úgy vélik, Trianon igazi tragédia, mely máig nincs lezárva, míg mások azt mondják: lépjünk már túl ezen a 100 éves történeten, és foglalkozzunk a jövővel. Miért osztja meg a magyarokat ennyire ez a kérdés? Az idei évforduló kapcsán érdemes ennek kicsit utánagondolni.
 |
A különbség alighanem a szemléletben rejlik. Ne felejtsük el, hogy a XX. századi Magyarországon eltelt negyven olyan év, amikor Trianon tabutéma volt. Nemzedékek születtek meg és nőttek fel azzal a beléjük sulykolt gondolattal, hogy Trianon csupán a múlt ködébe vesző történelmi esemény, lezárt téma. Ahogy Kádár János állítólag kijelentette: „Nincs Trianon-kérdés. Csak baráti szocialista országok vannak.”
A történelemkönyvek egészen a rendszerváltásig zavartan hallgattak e témáról. Így több nemzedéknyi magyar született meg, nőtt fel, alapított családot, élte – és éli – az életét úgy, hogy a Trianon-kérdésről igazából semmi lényegeset nem tud. Legalábbis azt, hogy pontosan mi történt, és mindennek milyen következményei vannak napjainkra nézve, azt biztosan nem.
Így aztán a Trianon-kérdésre sokan úgy tekintenek, mint – kissé együgyű hasonlattal élve – a kisfiúra, akinek nagyobb társa elvette a süteményét, és azonmód befalta. A fiúcska sír elveszett süteménye után – de ugyan mi értelme? Attól az vissza nem jön. Jobban teszi, mondhatja bárki, ha a fiú inkább előre néz, és új süteményt szerez magának.
De ez a hasonlat alighanem sántít kicsit. A helyzetre talán jobb példa az a gazda, aki családi vállalkozásban műveli birtokát. Egy nap vándor kopogtat be hozzá, kérve: hadd telepedjék meg a birtok túlsó sarkában, hadd építsen magának egy kalyibát, melyben ellakhat, s cserébe segít a föld művelésében, a jószág gondozásában. A gazda rááll, a vándor megtelepszik, s valóban segít a földet művelni. Idővel aztán megérkezik a családja is, kik ellen a gazdának nincs kifogása, beköltöznek hát ők is az immár házzá bővített kalyibába. Aztán érkeznek rokonok, barátok; a gazda még örül is a friss munkaerőnek. A birtok virágzik, a föld bő termést ad.
Idővel a gazda fia viszi tovább a vállalkozást. Akkorra már népes közösség lakik a birtok végében: nemcsak az újabb „bevándorlók”, de az eredeti telepesek utódai is, kisebb faluvá duzzasztva a közösséget, s egyre újabb házakat emelve a többi mellé.
Egy újabb emberöltő múlva aztán a betelepülők vezetősége odaáll az akkori gazda elé, s kijelentik: a birtok hátsó fele immár az övék. Ők művelik, ők lakják a földet, tehát mostantól jogot formálnak rá. S a gazda hiába tiltakozik, hogy a birtok emberemlékezet óta a családja tulajdona; a telepesek már húzzák is fel a kerítést félúton, apelláta nincs.
Mit tehet évek, évtizedek múltán a pórul járt gazda fia? Legyintsen, mondván: így jártam, nincs mit tenni vele, ami elmúlt, elmúlt? Hiszen az egykori telepesek egyre újabb házaknak veszik el a helyet apái termőföldjéből, sorra vágják ki az öles fákat, melyeket még a nagyapja ültetett a birtok hátsó részén, felélik a jószágot, ami a túloldalon maradt. Kárhoztathatja-e valaki a gazdát, aki évtizedek múltán is menteni próbálja, ami még menthető?
Talán suta ez a példa is. Mégis szemlélteti: Trianon következményei máig velünk élnek.
Aki úgy gondolja, csak az idióták túráztatják magukat ezen a témán, alighanem nincs tudatában, mi megy veszendőbe még ma is, több mint száz évvel Trianon után. A határon kívül rekedt magyarság e száz év során egyre fogyott, létszámában és kultúrájában nagyrészt sorvadt. És a folyamat tart ma is – Európai Unió vagy schengeni határok ide vagy oda.
„Hiszen ma már jelképesek a határok!”
De hát nem mindegy, kérdezhetnénk, hogy valaki a határ melyik oldalán él? A határok ma már nyitva állnak – az a fontos, hogy a hazájától elszakított magyarság nemzetiségi jogait szavatolják!
Szépen hangzik; de vessünk egy pillantást a számokra, néhány példán keresztül. 1920-ban, a békediktátum aláírásakor Erdély (pontosabban a Romániához csatolt területek) lakosságának még 25,5%-a volt magyar. Ez a szám 2002-re 19,8%-ra, 2011-re 17,8%-ra csökkent. Marosvásárhely lakosságának még 1966-ban is 71%-a volt magyar, 2011-re ez az érték 42,8% – alig több mint a fele. Kolozsvár magyar népessége még rosszabbul járt: 1910-ben 82% volt a kincses városban a magyarok aránya, 1966-ban már csak 42%, 2011-re pedig az arány 15%-ra zsugorodott. Igaz, a korábban több helyütt történt erőszakos be- és kitelepítésekre manapság már nemigen akad példa, ám a folyamat ettől még nem állt meg.
S hogy mennyire nem mindegy, az adott népesség a határ melyik oldalán él, azt jól példázza Sopron esete is. A várost a trianoni békeszerződés Ausztriának ítélte, s csak az 1921-ben megtartott népszavazásnak köszönhetően került végül Magyarországhoz. A népszavazás idején Sopron népességének kicsivel kevesebb mint 50%-a volt magyar, a lakosság 48% százaléka (tehát közel a fele) német ajkú volt. Sopron tehát végül maradt Magyarországon – s 2011-re a város lakosságának 85%-a volt magyar, és csupán 5,7% a német ajkú; anélkül, hogy az osztrák lakosságot bárki piszkálta volna.
Hogy mindezen – akár pozitív, akár negatív – változások nagyarányú betelepítések, erőszakos beolvasztási kísérletek eredményei-e, avagy a természetes beolvadás vagy elvándorlás következményei, az a végeredmény szempontjából talán mindegy is. A folyamat napjainkban is tart.
Hosszan lehetne példákat hozni a Trianonnál elvesztett javakról, természeti vagy kulturális kincsekről. Hiszen odaveszett az összes sóbánya, az út- és vasúthálózat jelentős része, fát adó erdeink java, építészeti remekművek, történelmi emlékek. De az anyagi javak többségét, legalább részben, így vagy úgy, pótolni lehet. Ám a lassan fogyatkozó magyar szót, magyar kultúrát aligha.
„A területvesztés márpedig törvényszerű volt”
Akik azzal érvelnek, hogy Magyarország feldarabolása így is, úgy is szükségszerű és elkerülhetetlen volt, hiszen a Magyarország területén élő nemzetiségeknek joguk volt az elszakadásra – s így tehát nincs mivel foglalkozni Trianon kapcsán –, azoknak természetesen van némi igazuk, ám legalább két dolgot figyelmen kívül hagynak:
1.) Ha a trianoni döntéshozókat valóban a nemzetek önrendelkezési joga motiválta volna (ahogyan azt teljes mellszélességgel hirdették), akkor nem választottak volna le határ menti, színmagyar területeket az anyaországról. Hogy ez történt, azt nehéz mással magyarázni, mint az akkori szomszédos államok akkori vezetőinek mohóságával, akik az első világháborút követő zűrzavar nyújtotta lehetőséget kihasználva minél nagyobb terület bekebelezésére törekedtek. Amennyiben a nemzetek önrendelkezése lett volna a valódi vezérelv, akkor a magyar határok nem ott húzódnának, ahol most.
2.) Ha valóban a nemzetek önrendelkezése motiválta volna a döntéshozókat, akkor számos területen meg lehetett volna kérdezni a lakosságot, hogy hová szeretnének tartozni. Ez pedig (Sopron és környéke kivételével) sehol nem történt meg.
Ha mást nem is veszünk alapul, csak a fentieket, a trianoni döntés igazságtalan volta csupán ebből is belátható. Ezt még azok is elismerhetik, akik úgy vélik, értelmetlen ezzel a kérdéssel foglalkozni. Az így elcsatolt területeken pedig azóta is sorvad a magyar kisebbség. Most, a jelenben is. És ha így folytatódik, csak idő kérdése, hogy e területeken a magyarság lassú, de biztos fogyatkozásával, végül elenyészésével számoljunk.
Vajon van közöttünk olyan, akit tényleg nem zavar, ha idővel végleg eltűnik a felvidéki palócok ízes nyelvjárása, a székelyek oly sajátos humora, és a gyönyörű kalotaszegi, székely, csallóközi népviseletek már csupán a múzeumokban, vagy jobb esetben anyaországi hagyományőrző rendezvényeken tűnnek fel?
Van-e hát még vesztenivalónk Trianonnal kapcsolatban? Hogyne lenne.
Kinek az ügye?
A Trianon-kérdés megosztó volta alighanem betudható a témáról a köztudatban lévő ismeretek hiányának. S persze a sokszor nehezen gyógyítható politikai szemellenzők sem kedveznek a téma megítélésének.
Pedig Trianon nem politikai kérdés. Még kevésbé pártpolitikai kérdés – legalábbis nem lenne szabad, hogy az legyen.
Tételezzük fel, hogy Közép-Európában fegyveres konfliktus robban ki, melyből Magyarország vesztes félként kerül ki. Büntetésül tárgyalás nélkül területeket vesznek el az országtól: így kerül Győr Szlovákiához, Nyíregyháza Ukrajnához, Debrecen Romániához, Szeged Szerbiához, Pécs Horvátországhoz. Vajon akik ma legyintenek Trianonra, legyintenének erre is? Akik ma lerománozzák az erdélyi magyarokat, lerománoznák innentől a debrecenieket is?
Nyilvánvalóan nem. A maradék ország lakosságának zöme – akikbe egy csöppnyi érdeklődés is szorult a hazájuk iránt – alighanem egy emberként lépne fel az erőszakos elcsatolások ellen.
Nagyapáink, dédapáink éppen ezt élték meg 1920-ban.
Végezetül
Egy dolog bizonyos: sem mások hibáztatása, sem az átkozódás, fenyegetőzés, önsajnálat vagy kesergés nem fog érdemi változást hozni Trianonnal kapcsolatban. Igenis fontos, hogy a kérdéssel indulatoktól mentesen, józan ésszel bánjunk. S persze közben nem feladva, nem lemondva.
És mindenek fölött bizakodva, hogy egyszer eljön az a kor, amikor minden érintett fél rá tud majd nézni a Trianon-kérdésre úgy, ahogyan az van, és azt fogja látni, ami tényleg történt. És ez talán megnyitja majd az utat az ügy békés és mindenki számára elfogadható rendezéséhez.
Reméljük, még nem lesz túl késő.
John P. Drummer /Dobos János/
(A szerző író, A Trianon-küldetés című bestseller regény szerzője)
