Karsai Dániel megnyilvánulásai, sajnálatos betegségének fázisai és jogi célkitűzései jól dokumentáltak a különböző hírportálokon, és mivel egyáltalán nem látom semmilyen téren értelmét és logikáját, hogy a kérdéskört személyeskedésre vagy egyetlen személyre szűkítsük le (ezt a betegsége miatt nem is tartanám etikusnak), így konkrétan az ő neve csak akkor fog előkerülni, ha a publicisztika számára ez elengedhetetlen. Ennélfogva nem konkrétan az ő esete lesz reflektorfényben, hanem maga az (aktív) eutanázia kérdése.

A keresetre a magyar kormány is reagált, azt kérték Strasbourgtól, hogy nyilvánítsák elfogadhatatlannak azt. Érvrendszerükben egy hasonló, 2001-es brit esetet hoztak fel, mely végül elutasítással végződött, illetve az igazságügyi minisztérium kiadott egy közleményt is, mely szerint „A magyar társadalom nem bátorítja a betegeket a halál keresésére, éppen ellenkezőleg: gondoskodik róluk, és mindent megtesz azért, hogy segítse és támogassa az arra rászorulókat”.

Látva az egészségügy elég súlyos lejtmenetét és a nyilvánvaló szándékot, hogy az embereket a magánegészségügy felé tereljék, nehéz eldönteni, hogy ez a mondat tragikomikus vagy inkább bicskanyitogató, mindenesetre elég különös ezt valódi érvként olvasni. Lényeg, hogy a kormány álláspontja egyértelmű, az aktív eutanázia tabu.

Passzívra – magyarul az életmentő kezelés tudatos elutasítására – eddig is lehetőség volt, tehát az az érv, hogy Magyarországon az embernek egyáltalán nincs döntési szabadsága, egész egyszerűen nem igaz. Más kérdés viszont, hogy az ALS esetében például ez irreleváns, hiszen ezt a betegséget meg sem kísérelik meggyógyítani, mert nincs mivel, marad tehát a folyamatos leépülés. Ezt pedig mind mentálisan, mind fizikálisan kb. lehetetlen feldolgozni, főleg, hogy az elme végig ép marad.

Meglátásom szerint az eutanázia kérdését alapvetően kettő szemszögből szokás megközelíteni. Az egyik ezek közül a vallás és a hit, a másik pedig az állam szerepe, innentől a képlet pedig letisztul: keresztény ember nagy valószínűséggel nem áll majd az aktív eutanázia mellé, ahogy azok sem, akik az állam szerepét nem korlátozzák le az éjjeli őr szintre, és támogatják, sőt, elvárják, hogy irányítsa, megszervezze az emberek életét. Külön vicces, hogy mind az eutanáziát ellenzők, mind pedig a támogatók az emberi méltóságra hivatkoznak, csak más értenek alatta. Utóbbi szerint méltatlan helyzetben hagynak szenvedő embereket, előbbi szerint pedig az élethez való jog, vagy az emberi méltósághoz való jog olyan szent és sérthetetlen, hogy azt még akkor is érvényesíteni kell, ha az egyén jogait ezért máshol csorbítani szükséges. A keresztény tanítás szemszögét gondolom nem kell túlmagyarázni.

Utóbbi érv, miszerint az aktív eutanáziát igénylő alany gyilkosságba hajszolja az azt elvégzőket is gyakori, ám ez nem feloldhatatlan. A középkor folyamán, ahol a politikai hatalom mellett a kereszténység is még jóval befolyásosabb volt mint manapság (sőt, bizonyos téren politikai hatalom is volt), úgy nyomta a mindenkori vezetés a halálbüntetéseket mint süket a csengőt, amelyhez természetesen apparátusra is szükség volt. A hóhér egyszerre volt köztiszteletben álló, ám mégis marginális, kirekesztett személyiség, aki gyakran a városfalon kívül lakott és más szabályok vonatkoztak rá, mint az átlagra. Különleges státuszával és dogmatikailag is alátámasztották, hogy a szó eredeti értelmében nem minősül gyilkosnak, pedig ő hajtja végre magát a kivégzést. De, hogy egy kicsit modernebb példát is felhozzak, az Egyesült Államokban azok, akik méreginjekciót adnak be a halálraítéltnek, gyilkosnak számítanak? Egyértelműen nem, tehát az az érv, hogy az eutanáziát igénylők, támogatók „mással akarnak gyilkosságokat elvégeztetni”, nem állja meg a helyét, ahogy az is erősen vitatható, hogy az igénylő öngyilkosságot követ-e el tettével, hiszen a beavatkozást nem ő végzi el magán, magyarul a szó eredeti értelmében nem számít öngyilkosnak. Ezt pár éve még nem feltétlenül gondoltam így, de hát mindenki változik.

Az igazság azonban az, hogy az aktív eutanázia kérdése gyakran már nem is magáról a betegről és annak akaratáról szól, hanem világnézeti, rosszabb esetben politikai kérdéssé fajul. Sokkal inkább bújik meg benne egy egyén vs. állam kritika, ahol az „elnyomott” saját méltóságát és emberi érdekét védi a „zsarnoktól”. Persze az, hogy ezek a szempontok felmerülnek, egyenesen következik a téma természetéből, ám jó magyar szokás szerint a történet pártpolitikai fordulatot vett.

A Párbeszéd és a Momentum egymással versenyezve próbálják az aktív eutanázia ügyét felkarolni, ezzel pedig szavazatokat gyűjteni maguknak, így a Párbeszéd reménykedhet benne, hogy 0%-os szervezetként esetleg felküzdik magukat 1-2%-ra. Noha elsőnek ők jelentették be, hogy parlamenti vitát kezdeményeznek az eutanáziáról, a labdát már Bedő Dávid momentumos képviselő csapta le, aki felszólalt az igénylők érdekében, sőt, még Karsait is meghívta a Parlamentbe. Nyilván nem várható el tőlük, hogy a keresztény értékrend szerint érveljenek, de a korszaknak megfelelően már nem is a vallás viszonyulása a lényegibb, hanem mint írtam, az államé. Innentől kezdve már magunk elé is képzelhetjük az öles szalagcímeket, ahol a liberális pártok az állam zsarnokságáról értekeznek, a kör pedig ezzel be is zárult.

Az eutanázia kérdésköre amúgy ritkábban, de tényleg időről időre visszatérő elem közbeszéd szintjén is, nem hiába ugrott rá a dologra az IDEA és a Medián. A felmérésekből kitűnik, hogy a magyar társadalom fele, enyhe többsége támogatja az aktív eutanáziát, de azért kevesebben, mint a passzívat, azonban mindkét tábor nőtt az előző évekhez, évtizedekhez képest. A legnagyobb szakadék azonban a pártpreferenciáknál van. Óriási a különbség a Mi Hazánk és a Fidesz, valamint a balliberális pártok támogatói között, míg az első kettő esetében a többség elutasítja az aktív eutanáziát, a baloldali pártok szimpatizánsai döntő többségben támogatják azt. A Mi Hazánk szimpatizánsai pedig a legelutasítóbbak még a passzív eutanázia iránt is, ez az egyetlen párt, ahol a passzív formát elutasítók többségben vannak.

A magam részéről – hogy a saját vélemény se hiányozzon – keresztény emberként nem tudom támogatni az aktív eutanáziát. Ennek vallási, szocializációs és világnézeti okai egyaránt vannak, azonban nem gondolom, hogy az eutanáziát igénylő tettével „másokat kerget gyilkosságba”. Sőt, még hajlandó is vagyok megérteni és elfogadni egy halálos beteg érvelését, mégsem tudom döntési szinten legitimálni azt. S ide kívánkozik még valami, ami talán „gyerekesnek” hat, szerintem mégis fontos: nagyon kevés az a helyzet, amikor az ember már tényleg semmilyen csodára nem számíthat, egy halálos rákbeteg még az utolsó pillanatban is reménykedhet abban, hogy megtalálják a gyógymódot, persze, tudom, hogy egy ASL-es esetében, ahol a test már visszafordíthatatlan mértékben károsodott, ez szintén nem opció. A csodákban bízni azonban nem infantilis és átgondolatlan, hanem nagyon is emberi és keresztényi dolog.

A passzív eutanáziával kapcsolatban viszont már más a helyzet. Ebben az esetben a betegnek joga van az önálló döntéshez, semmiképpen sem gondolom, hogy ezt bármilyen téren is korlátozni kellene, mondjuk ez feltételezem fel sem merült senki részéről.

Az aktív eutanáziát támogatók tábora folyamatosan növekszik s látva a nyugat-európai folyamatokat, törvényszerű, hogy zárkózik fel Közép-Európa is. Ám jól tudjuk, hogy attól, hogy valamit sokan vagy egyre többen támogatnak, még nem biztos, hogy jó vagy hasznos. Ez a megállapítás pedig ebben az esetben is megállja a helyét.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info