Karsai úgy harangozta be, hogy Sulyok apja nemzetiszocialista volt, mintha ez valami országos bűnnek számítana, de nem is feltétlenül szeretnék leragadni ennél az egy mondatnál – Karsaitól amúgy sem várna mást az ember –, hanem inkább pontokba szedve pár megállapítást tenni a témával kapcsolatban.

1. Bárhogyan is sulykolják az ellenkezőjét, az ember egy-egy felmenője nem ő maga. Ennélfogva az előd(ök) által elkövetett tettekért – legyenek az pozitívak vagy negatívak – az utód nem felelős, és nem is vonható felelősségre, vagy fordított esetben nem is méltatható értük. Természetesen lehet valaki büszke a családjára, a felmenői cselekedeteire, de ezek semmi esetre sem teszik többé vagy kevesebbé a leszármazottat. Amikor ezt az elvet a történelem során elfelejtették, abból mindig csak káosz született. Rangjukat meg nem érdemelt nemesek, akik nagyszüleik, dédszüleik tettei által hirdették önnön „nagyságukat” (és éltek vissza a megszerzett vagyonnal, hatalommal), de, hogy egy más jellegű példát is említsek, nincs annál abszurdabb, amikor egykori nemzetiszocialista politikusok, katonatisztek leszármazottai a bömbölés határáig, térden csúszva kérnek elnézést a zsidóktól és „mindenkitől, akiket bántalmaztak”. Egyszerre szánalmas és bicskanyitogató. Megjegyzem, a baloldal valami hasonlót várhat most Sulyok Tamástól is, és nem tetszik nekik, hogy (még) nem kapták meg.

2. Az a vicc, hogy a felelősségre nem vonhatóságot maga Ungváry is elismeri, mégis ő az, aki minden adódó alkalmat megragad, hogy ilyen lapokat kiterítsen. Mielőtt azonban erre rátérnénk, érdemes azt is megjegyezni, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy a célkeresztbe került személy miként reagál a közöltekre. Nyilván a már fentebb is említett bocsánatért esedezés mellett a magyarázkodás a leggyakoribb eset, amely sok esetben még tovább ront a helyzeten, ahelyett, hogy pár mondattal elintézné az ember. Bayer Zsolt is ebbe a hibába esett nemrég, de hát ez van akkor, amikor az ember több urat akar szolgálni, és emellett még a politikai korrektségnek is meg kíván felelni.

3. Karsai úgy nyilatkozott, hogy Sulyok apja „nem a kommunisták áldozata volt, hanem nemzetiszocialista”. A zsidó történész szerint tehát az, aki nemzetiszocialista elveket vallott, nem lehetett a kommunizmus áldozata, gondolja mindezt azért, mert ő maga nem szimpatizál velük. A hozzá hasonló történészek óbégatnak a legtöbbet az objektivitásról, miközben Karsai még csak meg sem próbálja leplezni saját véleményét. Mindez nem baj, csak akkor ne harsogja az ellenkezőjét, és ne csodálkozzon rajta, ha mások majd – szintjén szubjektív nézőpontokat is figyelembe véve – neki nem tetsző véleményre jutnak.

A helyzet ezzel szemben az, hogy a nemzetiszocialisták nemcsak, hogy elszenvedői voltak a kommunista terrornak, de 1945-ben és utána fő célpontjai is. Nyilván nem jókedvükben menekültek külföldre, vagy bujkáltak itthon. Már aki megtehette, hiszen sokakat ki is végzett a népbíróság, mint ahogy azt jól tudjuk. Karsai ezt már nem akarta, vagy nem merte leírni, de a fentebb idézet gondolata nálam azt is feltételezi még, hogy aki nemzetiszocialistaként kommunista megtorlásban részesült, az maximálisan megérdemelte, amit kapott.

Tény azonban az is, hogy Sulyok Tamás ellentmondásokba keveredik, Karsai mégis úgy faggatja, hogy „tisztázni kell, Sulyok tudott-e a valódi történtekről”, mintha egyébként kötelessége lenne válaszolni mindezekre. Az ő dolga, hogy miként kezeli mindezt (általában rosszul szokták, lásd fentebb), de semmilyen módon nem kötelezhető válaszra, főleg nem egy történész által.

4. Ungváry némiképp távolságtartóbb, mint Karsai, egy elég öles cikkben értékelte az eddigi helyzetet. Több olyan releváns kérdést tesz fel, amelyek eléggé ellentétesek Sulyok állításaival, csak hát a végkövetkeztetés ebben az esetben is az, hogy nemzetiszocialista apja nem volt a kommunizmus áldozata (amennyiben „csak” a kivégzés jelenti az áldozatot, akkor valóban nem, de üldözött ugyebár sokféle módon lehet valaki).

Ami itt inkább szemet szúrt, az az, hogy Ungváry Sulyok apjának története alapján lényegében azt sugallja, hogy a népbíróság már-már cinkos módon összekacsintott a nemzetiszocialistákkal, és enyhe büntetéseket hoztak, mert... mert mindkét oldal a munkások helyzetével is foglalkozott.

Így ír: „Ezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy a kommunista párt által dominált Népbíróság a magyar alkotmányosság őrének apját felmentette a vádak alól.”

Vagy, ami még beszédesebb, ugyanazon bekezdésen belül még így is: „Ebben a közegben (mármint az államszocialista rendszerben - Á. B.) a szocialista gondolat iránt annyira lelkes dr. Sulyoknak sem volt félnivalója.”

Ungváry ezen megállapításai azért is különösek, mert teljesen megegyeznek a polgári Fidesz által mantrázott nemzetiszocializmus=marxizmus hazugsággal, tehát Ungváry talán mégsem áll olyan messze a fideszes felfogástól, ebben a lényegi kérdésben legalábbis nem.

Egyébként a történész szemléltetés gyanánt példát is hoz, nevezetesen Erdélyi Józsefét, akinek „folyamatos és rendkívül alpári antiszemita írásai miatt összehasonlíthatatlanul nagyobb volt a felelőssége, mint Sulyoké”, s aki alig kapott büntetést, majd 1954-ben verseskötete is megjelent. Erdélyi József életébe most nem megyünk bele, de eléggé visszatetsző egy ember sorsán keresztül több ezer másikét levetíteni, nyilván nem a „jófejség” nevében ítélt halálra a népbíróság nemzetiszocialista politikusokat, írókat, katonatiszteket stb. Erdélyihez hasonlóan Dövényi Nagy Lajos is antiszemita író volt, mégis halálra ítélték, amelyet végül közbenjárásnak köszönhetően nem hajtottak végre, de majdnem egész hátralévő életében börtönben sínylődött. Ha ez a közeg ennyire jó volt a nemzetiszocialisták számára, ő miért nem publikálhatott az ötvenes években? Mitől volt rosszabb (vagy inkább jobb, nézőpont kérdése), mint Erdélyi?

5. Hab a tortán, hogy a balliberális politikusok is faggatni kezdték Sulyok Tamást az esetről, vagy éppen őrjöngésbe mentek át, mint a magyar politikai élet örök életű bohóca, Gyurcsány Ferenc. Ezek olyan parttalan nácizások, hogy reagálni sincs rájuk kedvem, és őszintén remélem, hogy Sulyok sem fog, illetőleg nem is megy át defenzívába, bocsánatkérésbe apja sorsát illetően.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info