78 évvel ezelőtt ezen a napon, 1946. március 12-én végezte ki Szálasi Ferencet, Magyarország nemzetvezetőjét a bolsevista "népbíróság" egy koncepciós per alapján. Ez a "népbíróság", amely sokkal inkább vérbíróság volt, politikailag elfogult, pártokból delegált tagokból állt, sokszor olyanokkal feltöltve, akiknek jogi végzettségük sem volt, sok más magyar hazafit is kivégzett. Gyakorlatilag kiirtották az akkori magyar intelligenciát. A zsidó-bolsevik bosszúállás intézményesült formája volt. Hogyan lehetséges, hogy mind a mai napig szélesebb körökben, még a jobboldalon is hitelt adnak ezen "népbíróság" állításainak?
 |
Jelen írásomnak nem célja, hogy "híveket toborozzon" Szálasi Ferencnek, vagy, hogy arra sarkalljon bárkit, hogy egyértelműen pozitívan ítélje meg az ő történelmi szerepét és a hungarizmust, de gondolatébresztőként igenis célom, hogy felvessem, vajon rehabilitálható-e Szálasi Ferenc a jelenkori magyar közvélemény előtt. Itt a tényekhez szeretnék folyamodni, nem az indulatokhoz és egyéb érzelmekhez.
Mi tehát a két fő bűne Szálasinak? Ha össze szeretnénk foglalni, akkor a vádak szerint nagyjából úgy fogalmazható meg, hogy hazaáruló volt, ugyanis a magyar érdekeket a német érdekek alá rendelte, meghosszabbította a háborút és a szenvedést, a másik pedig az, hogy tevékeny részt vállalt a zsidóság elleni népirtásban, tehát háborús bűnösről van szó.
Dióhéjban ez maradt meg a "népbírósági" perekből, ez volt a kommunista pártállami történelemírás narratívája, és lényegében a rendszerváltás után ez is maradt meg, s a nemzeti oldalon szélesebb körben, ha volt is, aki legbelül érezte, ezek nem az igazságot tükrözik, mégsem merték túl sokan felvetni nyíltan az újraértékelés lehetőségét. A sors furcsa fintora, hogy a zsidó származású történész, Karsai László tett sokat azért, hogy objektívebb kép alakuljon ki róla - nyilván nem ez volt a szándéka, de a tények azok tények. De erről majd később.
Szálasi és a németek viszonya
Szálasit és mozgalmát már a '30-as években is igyekeztek azzal bemocskolni, hogy "guruló márkákért" árulja el a magyar érdekeket, és "németbérencek", de ha voltak is ilyen jellegű nemzetiszocialista csoportok Magyarországon, ezek kétségkívül nem a hungaristák voltak. Szó nem volt semmiféle anyagi támogatásról, erre az is bizonyíték, hogy az 1939-es választásokon éppen anyagi gondok miatt nem tudtak a választókerületek legalább felében jelöltek állítani a nyilasok, ám a Nyilaskeresztes Párt még így is hatalmas meglepetést okozott, és a szavazatok 25%-át szerezte meg. Mértéktartó számítások alapján nem túlzás azt állítani, tisztességes körülmények között (hatósági zaklatásoktól és internálásoktól mentes kampány) lett volna esély rá, hogy 1939-ben választások útján győzzenek a hungaristák.
Miután Szálasi 1940-ben szabadult a szegedi Csillag börtönből, félhivatalos úton a németek megüzenték neki, hogy nem számolnak vele, teljesen más koncepció mentén képzelik el Délkelet-Európa megszervezését a háború után, mint Szálasi konnacionalista elgondolása. De azt is beszélték, hogy Szálasit Berlinben "vallási tébolyban szenvedő fantasztának" tartották, utalva az egykori nemzetvezető mélyen megélt katolikus hitére. Ennek megfelelően természetes volt, hogy az 1944. március 19-én bekövetkezett sajnálatos (korlátozott) német megszállás után a németek egyáltalán nem keresték a kapcsolatot Szálasival, de ő maga sem üdvözölte a németek lépését, mindig úgy gondolta, hogy a kibontakozást és az új nacionalista és szocialista rendbe való átállást önerőből kell végrehajtani, éspedig Horthy Miklós kormányzó jóváhagyásával. (Hogy ez mennyire bizonyult reális elképzelésnek, az más kérdés.)
Teljesen téves az a beállítás is, miszerint a hungarizmus a német "nácizmus" lemásolása lett volna, tengernyi különbség és ellentét feszült a két ideológia között. Szálasi úgy fogta fel a nemzetiszocializmust, mint egy korszellemet, amelynek megvannak a maga gyakorlatai, ha úgy tetszik, a nacionalista és szocialista korszellem ihlető forrásként szolgálhatott minden nép számára. De például a hungarizmusban nyoma sem volt a sovinizmusnak, ami a német diplomáciára sajnálatos módon jellemző volt, és ami végül katasztrofális következményekhez vezetett (a teljes európai civilizáció számára a háborúvesztés által), ahogy Szálasi fogalmazott: a németek két típust tudtak "kitermelni" Kelet-Európában: ellenállókat vagy kollaboránsokat, de a természetes szövetségeseket figyelmen kívül hagyták.
Amiben természetesen teljes egyetértés uralkodott, az a bolsevizmus elleni meg nem alkuvó harc. Ez volt az, ami végül oda vezetett, hogy 1944. október 15-én a Nyilaskeresztes Párt - Hungarista Mozgalom - kétségtelenül német segítséggel - átvette a hatalmat, de ez már egy olyan szituáció volt, amikor nemzetünk élet-halál harcát vívta az Ázsiából ránk özönlő sátáni bolsevizmussal szemben, itt már meglehetősen leegyszerűsödtek a kérdések. Azonban a németek és a hungaristák viszonya itt sem volt felhőtlen, jó példa erre a Nagynémet Birodalom magyarországi teljhatalmú megbízottja, Edmund Veesenmayer és Szálasi Ferenc kapcsolata. Szálasi tisztázni akarta, hogy a kölcsönösség jegyében Magyarország is kinevezhet-e valakit ilyen célra. Mire Veesenmayer azt mondta, erre talán majd akkor lesz szükség, ha magyar csapatok állomásoznak Németországban, és nem fordítva. Nyilvánvaló, hogy itt a cinizmus is sütött Veesenmayer szavaiból, és az is világos, hogy Szálasi is tisztában volt ezzel. Később, amikor a front már áthaladt Magyarországon, és német területeken folyt a harc, és magyar csapatok is állomásoztak német területen, Szálasi visszatért a kérdésre. Veesenmayer teljesen megdöbbent a kérdésen.
De számtalan példát lehetne felhozni arra, hogy már hatalmon sem volt szolgai kiszolgálója a németeknek, például határozottan ellenezte, hogy magyar katonákat a német SS-be sorozzanak. Sőt, a hatalomátvétel előtti hetekben kikényszerítette Veesenmayertől, hogy egy olyan szerződést írjanak alá a németek, amelyben vállalják, hogy magyar területeken éppúgy fognak harcolni, mintha Németországot védenék, nem pedig utóvédharcok területeként fogják fel. Ebben a dokumentumban szerepel az is, hogy Magyarország szuverén ország, amely szabadságát a maga erejéből vívja ki.
Akit mélyebben érdekel a téma, tudjuk ajánlani C. A. Macartney brit történész Október Tizenötödike című kétrészes művét, amely talán az eddigi legobjektívebb és legátfogóbb munka Magyarország 1920 és 1945 közötti időszakából. Hangsúlyozom, ez nem egy propagandamű, nem Szálasi Ferenccel szimpatizáló szellemben íródott, de mégis a történészi objektivitás egy óhatatlanul más képet rajzol meg róla, mint ahogyan azt ma sokan gondolják.
 |
Szálasi és a zsidóság
A másik fontos kérdés, amely megkerülhetetlen, Szálasi és a zsidóság viszonya. Kétségtelen, hogy Szálasi nem tartotta "talajgyökeres" népcsoportnak a zsidóságot a Kárpát-medencében, és magát még csak antiszemitának sem tartotta, hanem aszemitának, amely teljes zsidómentességet hirdet. Ezt a kérdést azonban a háború után kitelepítéssel kívánta megoldani. Ilyen német tervek egyébként Európa-szerte léteztek.
De nyilván azt rója fel az utókor hatalmas bűnének, ami 1944/45 fordulóján történt a szovjet ostromgyűrű által körülzárt Budapesten. Egyetlen gyilkosságra sincs mentség, de azt azért tegyük hozzá, hogy ilyen atrocitások egy háborús helyzetben bárhol előfordulhatnak, és elő is fordulnak sajnos mind a mai napig. A csőcselék ilyenkor mindig elszabadul, ha felbomlik a közrend. Azonban sokatmondó, hogy az áldozatok számáról a mai Magyarországon, a "zsidó reneszánsz" korszakában nem folyhat értelmes történészi vita, ugyanis az büntetőjogi kategória lett. Ettől függetlenül túlkapások és gyilkosságok valóban történtek, de az érem másik oldala az, hogy ezek nemhogy nem központi utasításra, hanem sokszor annak tudtán kívül, sőt, akarata ellenére történtek! Kun páter volt a leghírhedtebb gyilkos, de róla is tudni kell, hogy ő közvetlenül a hungarista hatalomátvétel előtt csatlakozott, és jóformán minden kegyetlenkedés az ő XII. kerületi alapszervezetéhez volt köthető. Bár ekkor már nem tartózkodott a fővárosban a kormány, mégis maga a hungarista vezetés volt az, amelyik letartóztatta Kun Andrást, és 15 év börtönre ítélte, de felmerült a halálbüntetés is.
S, hogy mennyire nem a zsidóság fizikai megsemmisítése volt Szálasi célja, az tökéletesen megérthető, ha megnézzük, hogyan folytak a tárgyalások közte és a németek között. A fentebb említett Veesenmayer a hatalomátvétel utáni napokban Szálasi elé állt, és nyíltan közölte igényeit, mennyi zsidót kell deportálni munkaszolgálatra. (Jegyezzük meg, itt is munkáról volt szó.) Szálasi azonban ellentmondott. És bár október végén még indultak gyalogmenetek nyugati irányba munkaszolgálatra, november elején Szálasi leállíttatta ezeket, a németek kifejezett akarata ellenére. Ekkor szervezték meg a fővárosi gettókat, ahol ugyan nem voltak éppen a legjobbak a körülmények, de Budapest nem zsidó lakossága is szenvedett az ostrom alatt. Ugyanakkor ennek köszönhetően a gettóban mintegy 70 ezer zsidó élte túl a háborút. Ha félretesszük az érzelmeket, kijelenthetjük, hogy nem képzetheti vita tárgyát, ha ez a gettó nem kerül felállításra, jóval kevesebb zsidó maradt volna életben.
S akkor még nem is beszéltünk a Szálasi-kormány által elfogadott hamis menlevelek sokaságáról. Olyan banális hibák voltak, hogy a Raul Wallenberg által kiadott menleveleken még a svéd címer sem stimmelt, ennek ellenére ezeket tömegével fogadták el. Itt térünk vissza Karsai László néhány évvel ezelőtti, nagy felháborodást keltő kijelentésére, aki azt mondta, a Szálasi-kormány alatt jobb volt a sora a zsidóságnak, mint a Sztójay-kormány alatt.
Egy megjegyzést pedig arról is ejtsünk, hogy a Horthy-féle úgynevezett "kiugrás" nem kímélte volna meg a háború pusztításától hazánkat, már csak azért sem, mert ott nem kiugrásról volt szó, hanem a szovjet oldalra való átállástól. Tehát lényegileg ugyanaz történt volna, mint ami történt, csak a nemzet - román módra - még a becsületét is elveszítette volna.
- Lassan rájönnek a zsidók, hogy tényleg nekem köszönhetik életüket azok, akik az elmúlt zsidótragédiából élve visszajöttek, vagy élve maradhattak - jegyezte fel Szálasi a naplójában a tárgyalásáról.
- Nem akarta megengedni, hogy a munkaszolgálatosakat kiadják a németeknek; nem az életüket féltette (ezt a megjegyzést nyilván közbe kellett szúrnia - a szerk.), a munkaerőt sajnálta átengedni. Veesenmayer tiltakozása ellenére megszervezte a pesti gettókat; és a nyilas rendszer nemzetközi elismerésének reményében elfogadta a semleges országok menleveleit is. Ha nem fogadta volna el, ma valószínűleg kevesebben ülnénk ebben a teremben is, mert szüleink, nagyszüleink meghaltak volna - mondta Karsai László a Szálasi-naplókról az ELTE-n tartott beszélgetésen 2017-ben.
Összegezés
„A hungaristák között voltak egészen biztosan önnönmagukról megfeledkezett egyének, akik gátlás nélkül engedték szabadjára az alacsony ösztöneiket. De ezért nem lehet az egész Hungarizmust” elítélni - írta szintén naplójában Szálasi Ferenc.
És úgy gondoljuk, ez egy érvényes gondolat kell hogy legyen napjainkban is. Ennek a cikknek nem célja, hogy a hungarista világnézetről értekezzen, de azt mindenesetre le kell szögeznünk, hogy egy olyan világnézetről van szó, amelynek ténylegesen bölcseleti alapjai vannak. Az emberi létezés valamennyi dimenzióját felöleli, az ember lelkéből kitéphetetlenül benne szunnyadó igényekre igyekezett válaszokat megfogalmazni. Az ember istenkeresése, a természetes egoizmusa és a közösségbe való integrálódásának vágya, ezek mindenkinek ott vannak. A hungarizmus alapvető célja az volt, hogy ezeket életösszhangba fűzve egészséges világnézetet tudjon adni a magyar népnek.
Ezeket a kérdéseket érdemes tanulmányozni a mai napig minden magát komolyan vevő jobboldali, nemzeti világnézetű embernek, de ahhoz, hogy ezt minél többen így gondolják, az kell, hogy a történelmi megítélése a helyére kerüljön. Ehhez nem szükséges semmiféle "nyilas propaganda", ehhez elég volna csupán az objektív igazság. Természetesen ennek tudatában még bárkinek szíve-joga Szálasit olyan történelmi szereplőnek tartani, aki számára ellenszenves és rosszul cselekedett, és a hungarizmus ellen is állást foglalhat, de akkor ezt a tények birtokában tegye, ne pedig a "népbírósági perek" hazugságai alapján.
A fentiek tükrében pedig egyértelműen kijelenthető: teljesen legitim felvetés, hogy Szálasi Ferencet rehabilitálni kell politikai/történelmi értelemben, de jogos lenne akár egy perújrafelvétel is.
S engedtessék meg számomra egy szubjektív zárógondolat. A hungarizmus mint alapvető magyar cselekvési program és világnézet több, mint a két világháború közötti nemzetiszocializmusok egyike. Tény, hogy Szálasi a korhoz igazítva igen precízen öntötte ideológiai formába, de az már létezett előtte, és létezik azóta is, ha így nevezik, ha nem. Ahogyan Prohászka Ottokár fogalmazott, aki meghonosította a hungarizmus kifejezést, és akitől Szálasi is átvette, tovább vitte:
A hungarizmus a múlt, jelen, jövő, magyar sors. A hungarizmus vér, faj, történelem, öröm, bánat. Hungarizmus: a Mátyás király, Rákóczi, Bethlen, Bocskay, Kossuth lélekjárása. Hungarizmus: magyar élet, magyar lélek, magyar levegő, magyar sajátosság. Hungarizmus: Isten gondolata magyar kiadásban, hungarizmus: magyar kultúra!
 |
Ebben hitt Szálasi Ferenc, és ezért áldozta életét. A hungarizmus egyidős a magyarsággal, teljesen összhangba hozható a Szent Korona-tannal, arra épül. Csak olyan ember képes úgy meghalni, ahogyan Szálasi Ferenc halt, aki az igazságban hisz. Akiről még az ellenséges érzülettel érkező francia kommunista újságíró, Fernand Gigon is így írt 1946. március 12-én:
… végre itt van Szálasi Ferenc, a nyilaskeresztesek vezére. Az üvöltő tömeg halált követel a bűnösre, s a bűnök súlya jobban nehezedik vállamra, mint maga az ég. Egész testemben reszketek, de Szálasi még csak nem is remeg. Alig két méterről nézem lezárt-vonású arcát: Semmi reszketés. Semmi izomrándulás. Szeretném tudni, hogy mik az utolsó gondolatai ennek az embernek néhány másodperccel halála előtt. Egy röpke pillanatra találkozom szempillantásával – utolsó szempillantásával. Ügy érzem, hogy semmire sem gondol és semmit sem érez. Gránit. Maga az emberré lett gránit. Gránit marad akkor is, amikor elhalad három kivégzett minisztere holtteste előtt. Egyenletes, biztos léptekkel megy a halál felé. Azután csak egyetlen gesztus, egyetlen mozdulat: odahajol a feszülethez, amit a fiatal pap nyújt fel ajkaihoz, hogy megcsókolja. És meghal anélkül, hogy egyetlen izma is megrezzenne vagy a szemében ott ülne a félelem, vagy hogy nyelvével megérintené ajkait. A hóhér feltépi mellén a zöld inget, és egy érem reszket a mellén néhány pillanatig. Tizenöt óra harminc perc.
Henney Viktor - Kuruc.info
