A történelmi előzményeket e helyütt részletesen nem bontom ki, a téma iránt érdeklődök számára ezek úgyis ismertek. A lényeg, hogy Adolf Hitler úgy látta, Magyarország egyre kevésbé tűnik megbízható szövetségesnek a bolsevizmussal szemben vívott küzdelemben, és német hírszerzési információk alapján úgy értesült, a háborúból való "kiugrás" gondolatával játszik. Tegyük hozzá újra és újra, ennek realitása nem volt. Átállásról lett volna szó.

Az átállás feltételei pedig szovjet részről igen világosak voltak. A korábbi szövetséges Németország megtámadása, szovjet lista alapján "új kormány felállítása", a bécsi döntések semmisé nyilvánítása, a visszacsatolt területekről való kivonulás, a "fasiszta szerveződések" feloszlatása, és egy sor olyan kérés, amelyek aztán 1947 után meg is valósultak Magyarországon. Erről szólt az 1944. októberi 15-i "kiugrási kísérlet", és ezt valósította meg a későbbi, semmi által nem legitimált szovjet bábkormány, az ún. debreceni "ideiglenes nemzetgyűlés" is, csak erről már kevesebbet beszélünk. A Szálasi-kormányt bábkormányozzák a mai napig a közbeszédben, holott a szovjetek által már megszállt keleti országrészeken a szovjetek felállították már a bolsevik érdekek mentén megszervezett "új kormányt". Az volt az igazi bábkormány.

Kissé elkanyarodtunk eredeti témánktól, de szükséges volt tágabb időkeretben értelmeznünk, mert úgy érthető meg 1944. március 19-e is. Ekkor még természetesen nem volt egyértelmű, hogy a háborúból való "kiugrás" milyen módon valósítható meg, Horthy Miklós kormányzó és köre egy megmagyarázhatatlan és teljesen irreális angolbarátság állapotában arra számított, majd "megjelennek az angol ejtőernyősök", és igazából az angol győzelmet óhajtották, nem utolsó sorban azért, mert úgy tartották, a magyarországi félfeudális rendszer legfőbb biztosítéka még mindig Anglia volna.

De akkoriban már eldöntetett, hogy a "nyugati demokráciák" rég odadobtak bennünket a bolsevik Szovjetuniónak, és szovjet érdekszférába sorolták Magyarországot a háború utáni időszakra. A kocka tehát el volt vetve, mindeközben a Nagynémet Birodalom szó szerint a létéért küzdött, innen nézve tehát német szempontból teljesen logikus volt az elképzelés, hogy nem engedhetnek meg maguknak egy újabb árulást, ahogyan 1943-ban azt Olaszország megkísérelte elkövetni.

Ilyen szempontok alapján tehát 1944. március 19-én a német haderő bevonult Magyarországra. Voltak tervek korábban egy jóval szélesebb körű bevonulásra is, sőt, olyan nézetek is egészen sokáig tartották magukat, hogy a környező népeket is be kell vonni, akik természetesen erre nagyon vágytak már, de erről Adolf Hitler letett, mikor úgy tájékoztatták, hogy ebben az esetben - főként ha ebben a román és szlovák csapatok is részt vennének - a "nyilaskeresztesektől a kommunistákig terjedő egységfront alakulna ki", és az elkeseredett ellenállás számos német erőt lekötne, ez pedig nem célravezető. Egy korlátozottabb bevonulás valósult meg tehát, de azzal a feltétellel, hogy olyan kormányt kell összeállítani, amelyik a németek tetszését is elnyeri. A németek embere egyébként már egy jó ideje Imrédy Béla volt, ám ez Horthy Miklós ellenállása miatt mégsem valósult meg, így alakult meg a Sztójay-kormány, és úgy tűnt, egy ideig nyugvópontra kerülnek a dolgok. De a felszín alatt nem sok dolog oldódott meg.

Magyarország vidéki lakossága nem sokat érzékelt az egészből, a fővárosra koncentrálódott főként a német haderő, ám megjelent a Gestapo a konkrét listáival, és számos kommunista, szociáldemokrata és több németellenes politikust tartóztattak le, több parlamenti képviselőt is. Ezt kár szépíteni, még ha nem is szimpatizálunk ezekkel az elemekkel, ez formailag teljes mértékben megszállás volt, és a magyar belügyekbe való beavatkozás, tehát sértette a magyar szuverenitást. Ugyanakkor nem is szüntette azt meg teljes mértékben.

Gondolom, az teljesen világos, hogy ezernyi szempont alapján a német megszállás és a későbbi szovjet megszállás semmiképpen sem hozható azonos kategóriába. Ez tény. De az is tény, hogy, még ha itt szövetséges katonai jelenlétről volt is szó, ez nem egy kellemes valami volt... Nem igazolhatók azok az értelmezések, amelyek a hazai szélsőjobboldal egy részében megvannak a mai napig, hogy itt csak egy "bajtársi bevonulás" történt. Főként akkor nem, ha megnézzük Edmund Veesenmayer gondolatait, hogyan vélekedett rólunk, magyarokról.

Nem azonosítható egy személyben a német néppel, még a német nemzetiszocialistákkal sem, és a német-magyar fegyvertársi és népi sorsközösség is létezett, de tudvalevő, hogy a háború éveiben megjelent egy soviniszta szárny, amely valójában lenézett mindenkit, aki nem volt német, de amennyire nélkülözött ez minden valóságalapot, éppen annyira járult hozzá a német háborús vereségekhez is. Mert, ahogy Szálasi Ferenc mondta, a német diplomácia a háborúban két típust termelt ki: ellenállót vagy kollaboránst. De a természetesen eszmei szövetségeseket nem vette figyelembe. És itt nyilván magára és mozgalmára is célzott.

De ha már Szálasi Ferencnél tartunk, akit évtizedek óta illetnek igaztalan vádakkal, miszerint a "németek kiszolgálója volt", mit csinált ezekben a napokban? Tiltakozott a német megszállás ellen. Nem voltak nyilas üdvözlések a határon a bevonuló német csapatok számára, nem volt táviratozás, nem voltak köszöntők, ellenben Szálasi olyan szórólapokkal árasztatta el az országot, amelyen azt fejtegette, hogy a kibontakozást önerőből kell végrehajtani, a nacionalista és szocialista rendbe való átmenetet pedig a kormányzó akaratából kívánja végrehajtani. Tehát egyértelműen sérelmezte a németek akcióját, még akkor is, ha természetesen hitt a német győzelemben és abban, hogy egy győztes háború hozhatja el az új Európát. Ebben kétségkívül - végignézve Európa 1945 óta eltelt történelmét - igaza is volt. De az sem véletlen, hogy a németek sem keresték a hungaristákat, tisztában voltak vele, hogy Szálasi nem lenne egy olyan személy, aki "könnyen irányítható".

A fentieket el kellett mondani, de azt is tudjuk, hogy ma a "zsidó reneszánsz" rendszerében a 80 évvel ezelőtti események a "magyar történelem leggyászosabb lapjai" közé tartoznak. Ez nyilván messze nincs így. Egy sajnálatos, a magyar szuverenitást sértő aktus volt, aminek nem szabadott volna bekövetkeznie, és mélyen sértheti nemzeti önérzetünket joggal, de ennél jóval, de jóval nagyobb tragédiák történtek velünk történelmünk folyamán. Nem is kell olyan messzire mennünk, például 1945. április 4-e (ami valójában 12-13-a volt).

És az ellen a felfogás ellen is tiltakoznom kell (a jobboldalon a mai napig sok híve van), amelyik azt mondja, hogy 1944. március 19-én szakadt meg a magyar jogfolytonosság ("természetesen" ezt a NER helyreállította szerintük, vagy mások szerint az elcsalt rendszerváltás). Ez nem igaz, az a szovjet megszállássál kezdődött, mint ahogyan ha a Szent Korona-tant vesszük alapul, akkor el kell mondani, hogy Magyarország államformája a német bevonulás után is királyság maradt, az 1945 után változott meg, és ez alapján az utolsó legitim magyar államfő Szálasi Ferenc, mert ő volt az utolsó, aki a Szent Koronára tette le esküjét.

Tehát így 80 év távlatából az az összegzés adható, hogy 80 éve egy korlátozott kiterjedésű katonai megszállás történt, tiltakozunk és elfogadhatatlannak tartjuk például Edmund Veesenmayer szavait, amiben a magyarságot becsmérelte, de tévesnek, sőt, bűnösnek tartjuk azt a politikát is, ami idáig vezetett. Horthy Miklós kormányzót egyre inkább elszigetelte a valóságtól egy szűk judeokapitalista klikk, a "Kállay kettős" csődöt mondott, és eleve rossz alapokon nyugodott, mert Magyarország érdeke igenis egybeesett akkor a Nagynémet Birodaloméval, egy erőteljes, nyílt és becsületes harc a világtörténelem egyik legsátánibb hatalmával, az Isten- nemzet- és emberellenes bolsevik Szovjetunióval szemben. Olyan korban éltünk, amikor totális világnézeti háború bontakozott ki.

Vagy-vagy kérdés volt, ezt pedig lehetett és kellett volna is úgy csinálni, hogy ne Berlinhez, ne Londonhoz, ne Moszkvához, hanem (és itt szándékosan nem Budapestet írok) a magyar néphez legyen szabott. Szubjektív véleményem szerint ezt a célkitűzést leginkább a Hungarista Mozgalom közelítette meg (ettől hibák még itt is történtek) az 1935 és 1945 között eltelt időszakban, ám a történelem úgy hozta, hogy nem volt alkalmuk békeidőben bizonyítani, a hatalom birtokában milyen politikát és milyen országot tudtak volna építeni, és mivel a történelem olyan, mint a foci, nincs "mi lett volna, ha", ezért itt be is fejezem a sorok írását.

Henney Viktor - Kuruc.info

Kapcsolódó: Rehabilitálható-e Szálasi Ferenc?