Nyár van. Jobb alkalmat talán nem is találhatnék egy rövid, gördülékenyen olvasható, de érdekfeszítő könyv ajánlására, amely Petrusz Tibor visszaemlékezéseit, önéletrajzát takarja Rákosi börtönében címmel.
 A könyv borítója (forrás: bookline.hu) |
Petrusz Tibor 1924. június 21-én született Budapesten, a szebb napokat látott János Kórházban. Apja a Felvidékről, egészen pontosan Csetnekről, egy Gömör vármegyei faluból származott. A település az I. bécsi döntés után sem tért vissza, a határ túloldalán maradt. Az anyai ág Pest vármegyéből származott, Petrusz édesanyja Nagykőrösön született.
Petrusz édesapja szigorú tanárember volt, fia pedig a katonai pályát választotta. Egy rokonomhoz hasonlóan az utolsók között végzett a Ludovika Akadémián 1944 novemberében, így életrajzi ihletésű könyve lényegében a háború utolsó hónapjaitól egészen az államszocializmus végéig kalauzol bennünket, a címből adódóan a könyv súlypontja viszont a Rákosi-rendszeren van.
A gyorsított kiképzés és villámgyors avatás után, a folyamatosan közeledő front miatt Petrusz újonckiképzésen és erődítési munkálatokon vett részt, majd Németországba került továbbképzés címszóval. Németországban, a Balti-tenger partján, Flensburgban érte a háború vége, majd miután végigjárt több angol fogolytábort is, 1946. május közepére hazaszállították. Egykori ludovikásként hamarosan B-listázták, kiváló katonaként kénytelen volt csaposként elhelyezkedni, majd kapcsolatba került egy antikommunista társasággal, de lebuktak, és börtönbe kerültek 1949 karácsonya előtt. Egészen 1956-ig raboskodott, de ekkor is csak azért szabadult ki, mert kitört a forradalom, vissza pedig már nem került a börtönbe.
Petrusz Tibor önéletrajzi írását elsősorban olyan embereknek ajánlom, akik érdeklődnek a mozgalmas 20. század történései iránt (kiélezetten annak második felében történtekre), ugyanakkor könnyedebb olvasmányokra vágynak. Petrusz könyve ugyanis – ha maga a téma nem is könnyű – rendkívül gördülékenyen olvasható, érdekes, olvasmányos, az egykori katonatiszt kifejezetten jól, néhol humorosan, szórakoztatóan fogalmaz, ez pedig esszenciális jelentőségű minden könyv, de különösen egy önéletrajz esetében.
 Petrusz Tibor 2017. február 25-én Újbudán, a kommunizmus áldozatainak emléknapján (forrás: ujbuda.hu) |
A magam részéről én azokat a részeket kedveltem a leginkább, melyek Petrusz idézőjeles szemüvegén át betekintést engedtek az álságos rendszer valódi működésébe, „betessékeltek a függöny mögé”, hogy a lényegét láthassam az államszocializmus sátáni gépezetének. Ezenkívül pedig voltak olyan részek is, melyek az utókor számára hiteles okulást adnak arról, valójában miként és hogyan zajlottak híres történelmi jelenetek, vagy a korabeli emberek miként élték azokat át, miként reagáltak rájuk. Mivel utóbbi talán kevésbé érthető, hadd szemléltessem két példával – még a háborús időkből, mire gondolok.
Az első Horthy Miklós gyalázatos proklamációja után közvetlenül történt. Petrusz erődítési munkálatokon vett részt Dunaföldvár közelében, s mivel az átállási kísérlet miatt általános volt a káosz, ezért „kihallgatták” Sáska Elemér vezérezredest, a Ludovika akkori parancsnokát, amikor éppen telefonálgatott, hogy ő is információkhoz jusson. A következők hangzottak el:
Vegyétek tudomásul, hogy én nem teszem le a fegyvert! Addig, amíg magyar földön vagyunk, addig nem teszem le a fegyvert! Csak a magyar határon teszem le a fegyvert!
Nos, így reagált a hadsereg túlnyomó része az ún. „kiugrási kísérletre”. De jöjjön a másik példa.
A németországi tartózkodás alatt Petruszékat Bergenbe küldték kiképzőnek, innen nem volt messze Belsen Láger. Petruszék egyszer elkeveredtek a tábor drótkerítéssel körbevont széléhez, szóba elegyedtek egy őrrel, aki bácskai sváb volt, így magyarul társaloghattak. „Adjon Isten, hadnagy úr!” Köszöntötte őket az SS-tag, ami pedig innentől következik, az alapvetően józanít ki minket, mit is tanítanak ma a holokausztról…
– Svábnak vallottam magam, azt hittem, az jobb lesz.
– Igaz-e, hogy ezeket az embereket elégetik?
– A halottakat. Éhen halnak, vagy a flekktífusz viszi el őket, vagy más betegségek, gyógyszer és ennivaló pedig nincs. Naponta több sráfkocsi halottat kellene elföldelni, higiénikusabb, ha elégetjük a fertőző elhaltakat a krematóriumban.
Petrusz Tibor nem volt nemzetiszocialista (olyannyira nem, hogy amikor megtudta, hogy a Hunyadi páncélgránátosok német egyenruhát kapnak, visszavonta jelentkezését), tehát még csak oka sem lett volna elferdíteni a valóságot. De legalább újabb bizonyosságot kaptunk, miért is védik törvényileg a holokauszt történetét.
E két példán túl természetesen a könyv többi része is érdekfeszítő. Petrusz a váci börtönben olyan emberekkel is raboskodott együtt, mint Málnási Ödön vagy Friedrich István (velük és a hozzájuk hasonló többi „nagy öreggel” a gyengélkedőn találkozott, nagy örömmel emlékezett vissza, milyen magasröptű beszélgetéseket folytattak), utóbbi sajnos ott is halt meg, nemtelen körülmények között a smasszerek gúnyolódása közepette. De tanulságos részek azok is, amikor egykori elítélői lettek Petrusz rabtársai. Szerencsére – bizonyára azért, hogy láttassa a kommunizmus valódi arcát – ezeket a személyeket sosem felejtette el kiemelten megemlíteni.
1956 után Petrusz megbélyegzett emberként tanulta ki a vendéglátós szakmát felsőfokon, addig jutott, ameddig az üvegplafon engedte. Ennek megfelelően a kötet a 80-as évek végéig tart, de ezek az évtizedek már kevésbé részletesek, mint az 1944-1956 közötti időszak.
Petrusz Tibor 2018. február 22-én hunyt el, 94 esztendősen, a Kárpátia Stúdió által megjelentetett könyv pedig 2014-es, tehát ekkor még élt. Olyan mély nyomot hagyott a vendéglátós szakmában, hogy halálhíréről a turizmus.com emlékezett meg, ami érdekes kis adalék az élettörténetéhez. A család vendéglője, ahol B-listázása után dolgozott, Kispesten volt, illetve a család is ide költözött az 50-es években, így életéről, temetéséről a kispest.hu is megemlékezett.
 Petrusz Tibor búcsúztatása a Kispesti Újtemetőben 2018. március 28-án (forrás: uj.kispest.hu) |
A rendszerváltoztatás után Petrusz Tibor aktív maradt a közéletben is. Alapító főtitkára, később társelnöke lett az 1945-1956 Közötti Magyar Politikai Elítéltek Közösségnek, még halála előtt egy évvel, 2017 februárjában is részt vett a kommunizmus áldozatairól szóló megemlékezésen Újbudán. Ekkor így fogalmazott: „az elmúlt rendszer több mint negyven évig mesterkedett a nemzettudat kiirtásán, de úgy vélem, nincs fontosabb a szabadságnál”.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Korábbi részek a teljesség igénye nélkül:
