A több szobrot is magába foglaló emlékművet 1947-ben alkotta meg Kisfaludi Strobl Zsigmond szobrászművész, aki kiválóan mentette át magát a különböző rendszereken, és nem okozott neki fejfájást elkészíteni egy olyan alkotást, amely hazánk megszállását hívatott dicsőíteni.

A Szabadság-szobor részletesebb, szövevényes történetének elregélése külön írást érdemel, főleg, mert az egyik legbeszédesebb lenyomata a ’45 utáni politikai elit összefonódásának, a rendszerváltoztatás tehetetlenségének és annak, hogy ez a nép még mindig nem tud rendesen leszámolni a kommunista örökséggel, sőt, az utódok nemcsak köztünk járnak, de részesei a közélet alakításának is, megszólalhatnak.

Noha a kompozíció szovjet mintájú katonaalakjaitól a viharos évtizedek során már megszabadultunk, és a bolsevisták felé hálálkodó feliratok is eltűntek, a sors mégis úgy hozta, hogy az alkotás fennmaradjon, pedig többször felmerült már teljes megsemmisítése is. A pálmaágat tartó nőalak a győzelem jelképe, ezzel ültek tort hazánk felett a Vörös Hadsereg pribékjei, ezt a hamis felszabadítást hirdeti a szobor mind a mai napig.

Legjobb lett volna a Citadellán helyet kapó kompozíciótól egy az egyben megszabadulni, és valami egészen mást a helyére tervezni, ám 2024-ben végül eljutottunk oda, hogy ha nem is szabadulunk meg a nőalaktól, arra a talapzatra, ahol korábban egy szovjet katona állt, most egy nagy kereszt kerül, közvetlenül a „Mindazok emlékére, akik életüket áldozták Magyarország függetlenségéért, szabadságáért és boldogulásáért” felirat fölé, mely a szovjetek felé hálálkodó üzenetet váltotta fel 1993-ban.

A kereszt az egyik legfőbb jelképe a nyugati kereszténységhez való kötődésünknek, több mint ezeréves államiságunknak, európaiságunknak, így ha még hozzávesszük az ázsiai bolsevista hordák keresztényellenességét is, kiváló választás az emlékmű elejére – ha már meghagyták azt.

De jaj! A balliberális média és a kommunista örökséget aktívan ápoló baloldal nagy toleranciájában csak nem vért kíván a döntés nyomán? Ők azok, akik a legjobban rikácsolnak, ha a magyar nemzeti hagyományokhoz kötődvén mondjuk egy Hóman-szobrot szeretnénk emelni, ők képviselik az állítólagos haladást, de hirtelen ők lesznek a legnagyobb hagyományőrzők, ha szovjet emlékekről van szó.

Még Gyurcsány Ferenc is szünetet tartott két hűsítő vodkanarancs között, és a belőlük merített bátorságból végre őszinte volt, és leírta tényleges véleményét a kereszténységről, ahol ugyan még próbálkozott egy gyenge lábakon álló ködös érveléssel isteni és földi hatalom közötti különbségek tükrében, de még a kevésbé szakavatott szemek is könnyen leszűrik, hogy írása valójában puszta keresztényellenesség, semmi más.

A Nemzeti Hauszmann Program keretében, a Várkapitányság bábáskodása mellett megújuló Citadella zöldfelülete – elméletben – másfélszeresére nő, a teljes területet felújítják, nem kizárólag a szobrot. Mégis, a Szabadság-szobor eredeti eszmeiségét sirató baloldalnak az fáj a legjobban, hogy kap egy keresztet a szovjet térhódítást pökhendin hirdető Szabadság-szobor.

Fő érvük pedig, hogy a felújítási programot vezetők Kisfaludi Strobl Zsigmond jogörököseinek kifejezett kérése ellenére teszik oda a kőkeresztet, ugyanis ők nem járultak hozzá. A vér nem válik vízzé – szokás mondani –, de egyébként meg, kit érdekel? A terület nem az ő tulajdonuk, a felújítást nem ők végzik, anyagilag sem járulnak hozzá, egyetlen kapcsolódási pontjuk a Szabadság-szoborhoz az, hogy egy politikailag mindent túlélő felmenőjük készítette lassan 80 évvel ezelőtt. A Black Lives Matter szobordöntögetői sem aggódtak azon, mit szólnak a jogörökösök, így hát fordítva sem kell.

Még gyengébb lábakon áll a másik érv, miszerint a kivitelezők a fővárossal sem egyeztettek. Minekutána Budapest ebbe se pénzt, se paripát nem ad bele (Karácsonytól hiába várnánk kőkereszt felállítását a Szabadság-szoborra), miért is kéne? Természetesen a HVG által megkérdezett fővárosi főépítész szerint „sincs semmi szükség az eredeti koncepció megváltoztatására”, mert már „így is sok a szimbólum ott”. Nyilván, neki ez így megfelel, esetleg a vörösöknek hálálkodó üzenetet még szívesen visszaillesztené az eredeti helyére.

A NER különösebben nem fordít nagy erőket arra, hogy a baloldal ellen vívott kultúrharcot győzelemre juttassa, sőt, sok esetben inkább kontinuitást mutat velük, semmint ellentétet. Mégis, egy ártatlan kőkereszt elég volt ahhoz, hogy a bolsevista moslék felzúduljon, a vörösök szellemi örökösei pedig (legyen szó politikusokról, médiáról, vagy a köznép jakobinus csőcselékhez hasonlatos, kommentekben gyalázkodó részéről) úgy felbolydultak, mintha itt lenne a vég. Pedig optimális esetben ez csak a kezdet lenne, vagy még az sem, a nulladik pont előtti belépő, ahol a végső megoldást valóban az államszocialista örökség teljes megsemmisítése jelenti.

De ezt a harcot nem az egyébiránt filoszemita NER fogja megvívni.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info