A Magyar Március 1946 óta nemcsak a szabadságharcot jelenti nekünk, hanem miként az 1849-es és 1956-os október, a mártiromságot is. 1946. március 12-én végezték ki Szálasi Ferenc nemzetvezetőt.


1944. október 15-ig, a Horthy-árulás napjáig voltunk, akik bár jobboldalon álltunk, nem tartoztunk se fanatikus, se lelkes hivei közé. Ha mindenben egyet is értettünk vele és mozgalmával, a stiluskülönbség árnyalatai itt-ott tartózkodásra kényszeritettek. Igaz, nem tartoztunk azok közé sem, akik a hatalomátvétel után vadul törtettek a mozgalom felé, hogy túlkiabálják magát a Nemzetvezetőt is, és letapossanak, kikönyököljenek minden régi hungaristát, minden sokat áldozott és szenvedett mozgalmi harcost. Az emigrációban is sokszor akadnak ilyen neofiták, akik ki akarják sajátitani Szálasi Ferenc nevét, és elő akarják irni mindenkinek, hogy milyen mértékben legyen hungarista, jobboldali, kivel barátkozzék, kivel levelezzék, mit irjon, mit mondjon.

Vagyunk azonban sokan, akik a római századossal tartunk, aki már csak a keresztfa alatt mondhatta el: ,,Bizony, Istennek Fia vala ez!” És én úgy hiszem, ez volt a legőszintébb megtérés. Mert a névtelen római centurió nem akkor állt Krisztus követői közé, amikor még a pálmaágak lengedeztek, és a nép örömujjongása s az égi hatalomátvétel reményei kisérték a jeruzsálemi utcákon, hanem akkor, amidőn meglátta őt a halál dicsőségében.

Sokan mi is csak 1946. március 12-én mondottuk el: „Bizony, igaz magyar vala ez.” S azt hiszem, ez nagyobb csoda, mintha valaki azért követte, mert állást, hatalmat, vagy bármit kapott tőle. A római impérium büszke katonája, a hatalom részese és hordozója, akkor térdelt a Keresztfa elé, amidőn már a megfeszitett palástjára is kockát vetettek, amidőn már nem volt hatalma és nem adhatott semmit.

Szálasi Ferenc életének és mártirumságának az a legtisztább csodatétele, hogy halálában egyesiteni tudta maga mellett a régi ellenfeleit, az otthoni nemzetet, a száműzötteket, legalábbis az idealistákat. Magát a nemzetet. És még azt az idegen, francia újságirót is, a modern kor római századosát, aki azt irta a mártirhalál nagy drámájáról:

„Gránit! Maga az emberré lett gránit. Gránit marad akkor is, amikor elhalad három kivégzett miniszterének holtteste előtt. Egyenletes biztos léptekkel megy a halál felé. Aztán egyetlen gesztus, egyetlen mozdulat: odahajol a Feszülethez, amit a fiatal pap nyújt fel ajkaihoz, hogy megcsókolja. És meghal anélkül, hogy egyetlen izma is megrezzenne, vagy szemében ott ülne a félelem, vagy hogy nyelvével megérintené ajkait. A hóhér feltépi mellén a zöld inget, és egy érem reszket a mellén néhány pillanatig. 15 óra 30 perc...”

S a római centurió már az Ő szavaival mondja:

NAGYPÉNTEK NÉLKÜL NINCS FELTÁMADÁS...

Marschalkó Lajos

(Kitartás.hu nyomán)