ERF 1960-ban született a kelet-bolíviai Santa Cruz városában (tehát halálakor 49 éves volt, semmiképpen se öreg még, hanem amolyan javakorabeli ember), egy keményvonalas („magyar”) zsidó-bolsevista apától, s egy bolíviai (spanyol ajkú) katolikus anyától. Félzsidó származását maga sem cáfolta soha, sőt olykor büszke is volt rá. (Talán éppen héber gyökereit kereste sábeszdekliben a jeruzsálemi Siratófalnál? Persze lehet azon filozofálgatni, hogy a biboldók nem is ismerik el közülük valónak azt, akinek az anyja nem zsidó – lásd Jézus Krisztus! –, de azért a mi mércénk szerint Eduardo „árja eredetűnek” sem nyilvánítható! Erről bárki könnyedén meggyőződhet, ha rátekint egy arcképére. (Kuruc.info megjegyzés: ez részben tévedés, zsidó apa már elég az izaeli állampolgársághoz, tehát a fajüldöző zsidó állam elismeri zsidónak a fél és negyedzsidókat is, maximum a rabbik nem.)

Akkoriban szülőföldjén – miként Dél-Amerika számos országában – katonai junták váltották egymást, s ez a légkör nem kedvezett a baloldali „gondolkodóknak”. Ezért édesapja miatt 1972-ben Chilébe emigráltak, ahol Salvador Allende ellenkező előjelű, kommunisztikus diktatúrájának vendégszeretetét élvezték. Majd (a sokak által elmarasztalt, ám valójában hazafias, és Chilét felvirágoztató) Augusto Pinochet tábornok és társainak jobboldali, katonai hatalomátvétele után (Allende rejtélyes meggyilkolását vagy öngyilkosságát követően) Svédországba menekültek, ott azonban nem tudtak igazán beilleszkedni, ezért 1975-ben Magyarországra jöttek.

ERF 1979-ben érettségizett a budapesti Szent László (akkor még I. László) Gimnáziumban (jómagam is ugyanitt végeztem 1971-ben), majd 1984-ben az ELTE BTK-n (Eötvös Lóránd Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar) szerzett diplomát. Utána újságíróskodott, a BBC spanyol nyelvű tudósítója lett, ill. egy barcelonai lap munkatársa, de Fidel Castro Kubájában is jelentek meg cikkei. Eleinte elkötelezett baloldali volt, később azonban „jobbra tolódott”, emiatt még apjával is összekülönbözött – írta valamikor. Amellett, hogy huzamosan hazánkban tartózkodott, gyakran utazott külföldre, pl. Albániából és Romániából is küldött helyzetelemzéseket, majd az Öböl-háborúban is fölbukkant tudósítóként.

1991-től a rothadó, széthulló, polgárháborús Jugoszláviába tette át székhelyét, ahol a tollat hamarosan kalasnyikovra cserélte, s beállt a szerb martalócok ellen függetlenségi, felszabadító harcokat folytató Horvát Nemzeti Gárdába, a nemzeti hős (később Hága által háborús bűnösnek rágalmazott, majd a letartóztatását és bebörtönzését elkerülendő – emlékezetem szerint – öngyilkosságot elkövető), Ante Gotovina oldalán (TÉVEDÉS: Gotovinát elfogták és koncepciós pere előtt Hágában tartják fogva - a szerk.). Életének alighanem ez volt a csúcspontja, mert nemzetközi osztagot szervezve, bátor katonaként küzdött a horvátok igaz ügyéért. Különösen a színmagyar Szentlászló (Kelet-Szlavónia) védelmében fejtett ki példás tevékenységet, melynek során háromszor meg is sebesült. Érdemeiért először őrnaggyá, majd 1993-ban ezredessé nevezték ki, s a bolíviai, ill. a magyar állampolgárság mellé Franjo Tudjman (aki kiváló elnök, derék, nacionalista hazafi volt, nem is tetszett az euroatlanti liberális köröknek!) a horvátot is megadta neki. Itt jegyzem meg, hogy pályafutásának e szakaszáról CHICO címmel egy több fesztiválon jutalmazott magyar játékfilm is készült, ahol valósághűen önmagát alakította főszereplőként.

ERF kacskaringós, sajátos eszmei-ideológiai fejlődésére jellemző, hogy a kommunista-ateista indíttatástól eljutott a kereszténységig, sőt rövid időre belépett az Opus Dei (Isten Műve) ultrakonzervatív katolikus mozgalomba, majd fölcsapott mohamedánnak, valamint a (nálunk egyáltalán nem kívánatos, a keresztény egységet romboló, ráadásul eléggé liberális, cionista-barát) Magyar Iszlám Közösség alelnöki tisztségét is betöltötte. Nemi orientációjával sincs minden rendben, mert noha van egy lánya (esetleg felesége is), tulajdonképpen homoszexuális volt.

Miközben elítélte az izraeliek palesztinok elleni és egyéb agresszióit, vérengzéseit, ill. az USA afganisztáni és iraki barbár megszálló-hódító hadműveleteit, ugyanakkor a liberálbolsikhoz, a globalizátorok helytartóihoz hasonlóan többször is szót emelt a (sajnos még mindig) nem létező, légből kapott honi „antiszemitizmus” ellen.

Mindezek tükrében leszögezhetem, hogy ERF fejében meglehetős zűrzavar uralkodott, egyfajta infantilis bizonytalanság, ami ugyancsak megnehezíti a valós helyzetértékelést, s planétánk korántsem egyszerű eseményeiben, politikai aknamezőin való tájékozódást. Szenvedélyes igazságkereső volt – állítják közeli ismerői, barátai; azonban önmaga által sem tagadott gyakori tévedései aligha támasztják alá, hogy túl közel jutott volna az objektív igazságokhoz. Tisztes céljait, emberi kvalitásait nem vonom kétségbe, hiszen mindenkor igyekezett az elnyomottak, megkínzottak, kisemmizettek mellé állni; azonban a legnagyobb hibákat ott vétette, hogy a világ nem simán fehér vagy fekete, hanem jóval árnyaltabb és bonyolultabb, vagyis roppant érzékeny belső iránytű és megingathatatlan hit, valamint sokoldalú műveltség és fejlett intelligencia szükséges ahhoz, hogy valaki üzembiztosan tudjon mozogni a közélet dzsungelében s a politika mocskos játszmáiban.

Ő konzervatív anarchista világforradalmárnak nevezte magát, ami tán jellemző ugyan rá, de egy értelmezhetetlen, ellentmondásos, kozmopolita nonszensz (amolyan nesze semmi, fogd meg jól), s ebből a szemszögből vizsgálva alig hihető az, hogy ugyanakkor magyarrá IS vált. (Azt elfogadom, hogy szerette népünket, tetszett neki a mi emberséges, hasonlíthatatlanul egyedi viselkedésünk, meghatotta különlegesen drámai sorsunk; ám szerintem vérbeli magyarrá csak az változhat – származásától függetlenül! –, aki nem tud, és nem akar egyidejűleg semmi más lenni. Olyan blődségek hallatán, mint magyar zsidó vagy zsidó magyar, horvát bolíviai magyar, keresztény muszlim ateista stb., mindig égnek áll a hajam! Kuruc.info: valóban, és a zsidók nem is ismerik el a képtelen többes identitást, csak maguk játsszák el e színdarabot a keresztényeknek, hogy akár pillanatról-pillanatra egyszer zöld almának, majd piros paprikának hazudják magukat, mikor melyik szolgálja jobban érdekeiket. Ki hallott pl. olyan képtelenségről, hogy elismernék ők mondjuk a palesztinokat zsidóknak, vagy azok zsidók akarnának lenni? ) Mellesleg, ha tényleg testestül-lelkestül magyar volt, akkor miért Horvátországban és Bolíviában harcolt a függetlenségért s a szabadságért, miért nem szerencsétlen hazánkban szervezett akár fegyveres szabadcsapatokat, mondjuk a Qrcsány Fegyenc-féle posztkomcsi, talmudista árulók és haramiák ellen? (Jogos kérdés, de Horvátországban a magyarságért, magyar falvakért is harcolt, és nem csak ő, hanem más nemzetiségűek is - a szerk.)

Aztán megkérdezném azt is, hogy milyen ember(ismerő) az, aki a nyilvánvalóan hazug, tényeket hamisító, agymosó, ráadásul gyáva Kepes Andrást, a Mózes-ivadék „sztárriportert” tartja az egyetlen megbízható barátjának, akire rátestálná a végrendeletét, mint kecskére a káposztát? (Ezt maga Kepes jelentette ki, épp ezért nem tenném érte tűzbe a kezemet.)

Folytatva az életrajzot, ERF 1993 után is több rövidfilmet készített a mindmáig puskaporos Balkánról, s Irakban, Szudánban is megfordult az események sűrűjében, de külföldi útjairól, esetleges titkosszolgálati kapcsolatairól (ezt is sokan rebesgetik!) nincsen semmilyen adatom. 15 évet dolgozott a Kapu c. színvonalas, informatív, bár eléggé félénk hangütésű havilap főmunkatársaként, később a Jobbik.net internetes portál szerkesztőjeként is, valamint spanyol nyelvű lapokba írogatott, és saját blogot is készített szinte élete utolsó percéig. Brády Zoltán (a Kapu alapító főszerkesztője) nyilatkozata szerint ők ketten szivárogtatták ki a hírhedt őszödi beszédet, amit készséggel el is hiszek, ha bizonyítékát észlelem. Brády azt állítja, hogy ezután komoly üldöztetésben volt részük a törvénytelen hatalom berkeiből, s ERF vélhetőleg emiatt hagyta el Magyarországot 2008 májusában, s ment a bolíviai őserdőbe partizánkodni az ottani diktátor, Evo Morales rendszerének megdöntése végett. (Brády közismert nagyotmondó, hogy finoman fogalmazzunk. ERF pedig egy hotelben és egy városban tartózkodott, nem az őserdőben - a szerk.)

ERF tehát kb. 30 éven át (kalandozásait leszámítva megszakítás nélkül) választott hazájában, Magyarországon élt, közelebbről pedig Budapesten. 2004-ben azonban – nyilván megcsömörlött a főváros egyre ocsmányabb légkörétől – Szurdokpüspökibe (egy csöndes mátraaljai falucska) költözött, ahol kertjét, gyümölcsfáit is gondozta, egyéb munkái mellett. Termékeny újságíró volt, sajtóbeli publikációin kívül 7-8 könyvet is kiadott, melyek közül 3 verseskötet, a többi főleg riport, élménybeszámoló. Prózája helyenként izgalmas, érdekes (bár nem olvastam tőle mindent, ezért értékelésére nem vállalkozom), viszont a lírája bizony zömmel lapos, gyenge, sőt helyenként magyartalan, s ebben az is szerepet játszhat, hogy nyelvünket nem sikerült tökéletes szinten elsajátítania. (Ez persze nem bűn, hiszen hányan, de hányan törik kerékbe szép anyanyelvünket azok is, akik itt születtek és nőttek föl, gondoljunk csupán hírközlésünk „nagyszerű” banditáira!) Itt említem meg, hogy a gengszterváltás óta személyesen is összefutottam vele néhányszor, de valahogy nem éreztem „legendás” közvetlenségét, s nem igazán találtuk meg a közös témát. Esetleg egyszerűen óvatos volt, vagy az alkalmak nem stimmeltek, ezen töprengeni ma már fölösleges. (Mindenkivel egyébként sem sikerülhet összebarátkozni, de még kellemesen eltársalogni sem.)

Elérkeztünk a szomorú végkifejlethez. Részemről nem osztom a tervezett merénylet teóriáját. ERF nem tűnt alattomos, ill. terrorista alkatúnak, s bár kapcsolatrendszere eléggé bizarr és szétágazó, nem valószínű, hogy a Moszadnak vagy a CIA-nak ügynökösködött volna. Efféle háttértámogatás nélkül pedig egy ilyen fontos személy elleni merénylet (pláne egy észrevétlenül szinte megközelíthetetlen tengeri hajón!) eleve kudarcra van kárhoztatva. Hasonló akciókkal csupán fanatikus őrültek, vagy életunt, megkeseredett, reményüket vesztett nihilisták próbálkoznának meg, s Eduardo nem tartozott közéjük. Lehet, hogy kihívta maga ellen a sorsot, talán kereste is a halált, de becsületes küzdelemben akart vele megütközni, ahogy férfihoz illik.

Sajnos nem adatott meg neki, hogy csatában, jó ügyért verekedve essen el, mert hiába ködösít az ottani rendőrség, a fotók könyörtelenül tanúsítják, hogy álmukban csaptak le rájuk a kommandósok, s mielőtt még észhez térhettek volna, szitává lőtték – ha úgy tetszik: kivégezték – őket. (Hiszen, ha számítanak egy rajtaütésre, nyilván nem alsógatyában fogadják a „látogatókat”, hanem éberen és állig fölfegyverkezve, magukat elbarikádozva, esetleg rejtett csapdákat állítva.) Úgy tűnik, esélyük sem volt a védekezésre, még kevésbé a túlélésre. Talán be is súgták őket valakik, mert hóhéraik gyanúsan biztosra mentek.

Számomra nem is ez a kérdés, hanem inkább az, vajon mi az ördögöt keresett ERF a bolíviai ellenállók közt? Morales ugyanis lehet, hogy keménykezű, zsarnoki hajlamokkal is megvert „rasszista” vezető, de ne felejtsük, hogy legfőbb szövetségesével, a venezuelai Hugo Chavezzel együtt határozottan szembeszállt a gyarmatosító amerikai-izraeli sátánfiakkal, s e szemita maffiózókat habozás nélkül kitessékelte országából, s mindent visszaállamosított, amit azok jogtalanul elraboltak. Ezzel mindkét „bennszülött főnök” biztosította nemzete talpra állását, s ha idő előtt meg nem döntik őket, akkor tartós fölemelkedését is. Nyilván egyik elnök sem makulátlan, s az sem túl vonzó bennük, hogy tulajdonképpen neokommunisták (vagy annak képzelik magukat); ám a fő csapásirányt mégis helyesen, a népük érdekében, a szabadkőműves-zsidó világhódítók ellen határozták meg. (Csupán zárójelben jelzem, hogy bizonyos értelemben velük rokon az iráni elnök, Mahmúd Ahmadinezsád is, amazok vadhajtásai nélkül, ezért mostanság őt tartom a romlásába rohanó nagyvilág legkiválóbb, legtisztességesebb vezetőjének, akinek eddig valamennyi cselekedete hibátlan és előremutató.)

Nos, ERF ennyire vak és süket lett volna, hogy nem látta át azt, ha a „diktátor” ellen ragad géppisztolyt, akkor tulajdonképpen bolygónk legkártékonyabb emberszabású férgeit támogatja, s nem a szabadságért harcol, hanem pontosan a szabadság eltipróinak malmára hajtja a vizet? Aki hajlandó elgondolkodni ezen egy röpke pillanatig, nem juthat más következtetésre, mint én az imént.

Nem kizárt, hogy a föntiekben megfogalmazottakkal sokak haragját zúdítom őszülő fejemre, de mindezt vállalom, mert ez a legszilárdabb meggyőződésem. Hangsúlyozom, a célom nem a mítoszrombolás volt, hanem éppenséggel a hamis mítoszok terjedésének megakadályozása. Mint embert, mint harcost magam is sajnálom szegény Eduardót, súlyos tévedésében is méltóbb véget érdemelt volna. Nem ítélem el sem az életét, sem a tetteit, nem vonom kétségbe gerincességét és nemeslelkűségét, azonban emlékeztetnék arra, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.

Ezért tehát elismerve ERF érdemeit, óvva intek mindenkit attól, hogy ódákat zengjen róla, követendő példaképül állítsa őt a fiatalabb korosztályok elé, vagy „hősnek”, „nagy hazafinak” jellemezze. Tévelygő, esendő ember volt, aki kereste, kutatta a helyét a világban, de sehol sem érezte magát igazán otthon, s haláláig nem lelte meg valódi hazáját. Meggyötört porhüvelye végül visszatért oda, ahonnan rögös pályája indult. Talán most majd rátalál a helyes ösvényre, s nyughatatlan lelke is megbékél az örökkévalóságban. A Magyarok Istenének fényessége világítson neki!