A film témája az a hollywoodi mese, hogy a nemzeti szocialista erők által megszállt Franciaországban egy zsidó partizánokból álló csapat ultrabrutálisan száll szembe a németekkel és „természetesen” legyőzi őket. E brutalitás irányvonalát már megadja az a zsidó partizán, aki nagy élvezettel veri szét „a németektől tanult vadállatiassággal” a Wehrmacht katonáinak koponyáját. A németeket meg is skalpolják. A zsidó partizánok, írja Jens Jessen, a kritika szerzője, „az erőszak etnológiai skáláján nem csak németekké válnak, de amerikai parancsnokuk irányításával indiánokká is!”

Az üzenet egyértelmű: ha a zsidók „a nemes vadak példáját követik”, akkor áldozati sorsukat el is kerülhették volna. „A filmben tapasztalható túlzott erőszak – mert valójában itt csak erről van szó – felölti magára a politikai korrektség álarcát. Mert kis is merné azt mondani, hogy valami túllép határokat akkor, ha az ellenség náci?”, olvasható.

A hamis történelmi beágyazódás a filmben olyan, mint a pornófilmeknél: ürügy, hogy a lényegre térjenek, ami maga is obszcén: „a zsidó áldozatok iránti együttérzés és az arra irányuló impotens vágy, hogy a történelem máshogy is fordulhatott volna, csupán a vértől csöpögő erőszak szédítő orgiájának kapcsolódási pontja lett”.

A kritikus azt írja, Tarantinónak a nácik élvezetesen lefestett ellenszenves mivolta „éppen olyan szép, mint a partizánoké”. A hatás olyan, „mint egy állkapocsműtét, amely nem csak a foghúsig hatol, hanem annál jóval mélyebbre, a csontig”.

„Le a kalappal”, vonja le undorral a következtetést Jessen, majd hozzáteszi, a „A film sikere a németországi mozikban egyébként abból él majd, hogy a nézők természetesen nem az akkori németekkel, hanem az amerikanizált zsidókkal azonosulnak… A vértől csöpögő sztorit mindenki a helyes oldalon élvezi”.

A kritikus ezzel zárja recenzióját: „A filmben a legbrutálisabb annak lazasága. Abban minden csak véres vicc.”