A behavazott ösvényen botorkálva már jócskán magam mögött hagytam az Ördög-árok kőhídját, fölkapaszkodtam a hegyoldalra, majd leereszkedtem a Hármashatár-hegyi vitorlázó repülőteret szegélyező erdei útra. Itt áll a valaha ezen a vidéken elterült Mátyás király vadaskertjének emléket állító betonoszlop és az ismeretlen magyar katona sírja.

Az erdei út jobb oldalán domboruló, vaskereszttel jelölt második világháborús síron nemzeti érzelmű felebarátaink az utóbbi években piros-fehér-zölddel keretezett táblával hirdetik, hogy itt egy 1945-ben hősi halált halt ismeretlen magyar katona nyugszik. A kereszt föliratát a nemzetgyűlölő génhulladékok rendszeresen összetörik, lefeszítik. Az ismeretlen katona sírján majdnem mindig gyertya világol.

Ki lehetett, hogy hívták ezt a névtelen magyar hőst, nem tudjuk. Csak azt tudjuk, hogy 1945. február 11-én este nyolc órakor az ostromlott magyar és német katonák megkezdték a második világháború egyik leghősiesebb, de később a kommunista és a zsidó propaganda által gyalázott és meggyalázott kitörést a budai Várnegyedből.

A kitörést a csodával határos módon végrehajtó, s le nem mészárolt maroknyi magyar és német harcos, a budai hegyek erdeiben keresve menedéket, kisebb csoportokra oszolva alakított ki hadállásokat, és igyekezett visszaverni, lassítani a megszálló szovjetek rohamait, embervadászatát. Itt, a Mátyás-emlékművel átellenben halt hősi halált egy magyar katona, akinek a nevét már sosem tudjuk meg.

A sziklába vájt kereszt

Az ismeretlen katona sírját elhagyva egyik pillanatról a másikra sötétség borult az erdei tájra. A Glück Frigyes útnak nevezett erdei ösvény jobb oldalán meredező fehér sziklatömbök felől egyszer csak imbolygó, pislákoló fény világította meg az út egy darabkáját. Már régebbről ismertem ezt az út menti sziklát, amelynek simára faragott oldalába egykoron Glück Frigyes kezdeményezésére kegyes kezek latin keresztet formáltak. S a még ma is látható szegek és vésésnyomok arra utalnak, hogy a kereszten hajdanában feszület (Corpus Christi) is volt, amely fölé félkör alakban kiugró védőperem borult.

A feszületet azonban a nemzetgyűlölők a védőperemmel együtt kiszaggatták a sziklából, amint barbár módon eltávolították a kereszt szára alatti térségen kiképzett üregre szerelt üvegajtócskát is, amely valamikor a széltől védte a gyertya lángját. Néhány évvel ezelőtt valaki ismét feszületet srófolt a szikla keresztjére, de nem sokkal később ismét lefeszítették.

Ősz István tűzhelye

A hóesésben közelebb lépek a himbálózó lángú gyertyához. Nemrégen gyújthatták meg, mert nem sok fogyott el belőle. Megható, romantikus látvány. Le is fényképezem, majd tovább lépkedek, csizmámmal tolom magam előtt a frissen hullott havat. Az úttól kissé távolabb, jobbra, benn az erdőben hirtelen megpillantok egy lángoló pásztortüzet. Odamegyek.

- Adjon az Isten jó estét! - köszöntöm a pásztortűz őrzőjét, egy vastag gúnyába bugyolált, negyvenöt körüli férfit. - Adjon az Isten magának is. Üljön le itt a farönkön, érezze magát otthon – mondja, majd a tűz mögött fölvert sátorból kihoz egy termoszt, a kezembe poharat nyom és forralt bort tölt bele.

Ülünk a padnak kialakított farönkön, előttünk a bográcsban fortyog az ünnepi vacsora. Ősz Istvánnak, erdei vendéglátómnak – talán a forralt bor hatására – szép lassan megered a nyelve, elkezdi mesélni élete történetét.

- Tudja, már három éve élek itt az erdőn, s csak a legfontosabb élelmiszerekért és használatai cikkekért ereszkedem le a 11-es autóbusszal a Batthyány térre – kezdi el a történetet Ősz István, aki hat évvel korábban, a 90-es évek elején még a Taurus gumigyárban dolgozott. Csakhogy megrokkant, s negyven fölött már nem kellett senkinek.

A feleségétől elvált, a lakást az asszonynak ítélték, mire Ősz István kiköltözött a budai hegyekbe, ahol gombát szed, gyűjti a fenyőgyantát és a természet egyéb ajándékát, amit pénzzé tesz a Batthyány téren és környékén. - A feleségem már régen elvált tőlem, de valaki mesélte, hogy ezután az asszony is teljesen lerongyolódott, csöves lett – mondja. - Azóta nem nagyon foglalkozom a nőkkel, lenéznek, mert nincs otthonom. A Batthyány téren egyszer mégis megismerkedtem egy asszonnyal, iszogattunk, majd följött velem a hegyre a sátramba. Ígérete ellenére többet nem keresett föl. Lehet, hogy nem talált ide – emlékezik Ősz István.

- A karácsonyokat már évek óta itt töltöm a hegyen egymagamban. Nézze csak, ha a város felé tekintünk, a fenyők koronája között átsütő csillagok most olyanok, mintha kicsi gyertyák pislákolnának. Látja, ezek az én karácsonyfáim, s a többi meg csak képzelet dolga. Ide álmodom az édesanyámat, s a mellőlem szép lassan elmaradozó többi embertársamat – mondja.

- S ha majd úgy látom, hogy elegem lesz ebből a földi életből, összehordok egy nagy rakás fenyőgallyat, leöntöm benzinnel, fölfekszem rá és kész. Senki nem fog keresni, mert, amint mondtam, elmaradtak mellőlem az emberek – mondja elcsukló hangon.

Későre járt, s még mindig kitartóan havazott. Ősz Istvánnak áldott karácsonyt kívántam, majd fölhajtottam a régóta markomban szorongatott pohár tartalmát. Elbúcsúztam és megígértem, hogy nemsokára

Karácsonyi gyertyaláng az erdőn

fölkeresem.

Az elmúlt tizenkét esztendőben többször is elmentem a keresztes sziklatömb mögötti erdőrészbe, de Ősz István sátrastul együtt eltűnt. Legutóbb 2009. november végén jártam arra, megkérdeztem az ott tanyázó hajléktalanokat, de nem nem tudnak róla. Nem bírta tovább a szilaj életet, vagy ígéretéhez híven fölfeküdt a fenyőgallyrakás tetejére? Nem tudom.

Ám a kőszikla üregében csonkig égő gyertyák viasznyoma mindig arra emlékeztet, hogy valamikor itt, az erdőn egy ember a csillagokból is tudott ünnepi lángot lobbantani a havas erdő fenyőlombjain.

Hering József – Kuruc.info