Elie Wiesel jó egy hónappal ezelőtti hazánkban tett látogatásakor, melynek során ez a "holokauszt-szélhámos" oly otthonosan és mindenféle feszélyezettség nélkül mozgott és szónokolt a magyarországi Parlament falai között - a szokásos, unalomig ismételt talmudi-ószövetségi gyűlölködéstől vezettetve egy nagyságrendileg a holokauszt-kárpótlási pénzösszegeknek megfelelő hazugság- és rágalomözönt, valamint átokáradatot zúdítva nemzetünkre -, mintha legalábbis Tel-Avivban kérték volna fel egy politikai showműsor megtartására. S íme, újra elérkezett egy "jeles" alkalom, amikor fővárosunkban(?) gigantikus, reprezentatív holomese-szeánszot készülnek tartani egy idegen, a magyarságot elnyomó hatalom képviselői és annak hazai marionettfigurái.


Az előzetes híradások szerint az auschwitzi tábor "felszabadításának" alkalmából rendezett megemlékezésen a Játékszín épületében személyesen jelenik meg a bizonyítottan háborús, illetve vélelmezhetően köztörvényes bűnös, Ávigdor Lieberman, az izraeli terrorállam külügyminisztere, Álízá Bin-Nún, Izrael magyarországi nagykövete, Eleni Tsakopoulos Kounalakis, az Egyesült Államok hazánkba akkreditált nagykövete, Balázs Péter magyarországi külügyér és természetesen az elmaradhatatlan judapesti díszpolgár, a Mazsihisz-vezér Zoltai Gusztáv. A Páva utcai Holokauszt Emlékközpontban pedig Molnár Csaba kancelláriatitkár, illetve a már említett budapesti kitüntetett, Zoltai lesznek a díszvendégek.

Igaz, hogy a fideszes Pokorni Zoltán egykor volt oktatási miniszternek köszönhetően már van egy hivatalos holokauszt emléknapunk április 16-án, az első magyarországi gettó 1944-ben történt felállításának évfordulóján, no de az efféle gyászünnepségekből, melyeknek fő célja, hogy a magyarságban kiolthatatlanul ébren tartsák a bűntudat lélekmardosó lángját, soha nem lehet elegendő annak kiagyalói no meg a holoklérus "csalhatatlan és tévedhetetlen" tagjainak véleménye szerint. S ezen kívül sincs az évnek olyan hónapja, mi több, hete, hogy a hololegendárium kiagyalói ne olvasnák több alkalommal is a magyarság fejére azokat a kitalált bűnöket, melyeket népünk soha nem követett el. Csupán a fontosabb évfordulókat említve - az eposzi terjedelmet kitevő - teljesség igénye nélkül: március 19-én, a Wehrmacht Magyarországra történő bevonulásának napján, október 15-én, a nyilaskeresztes-hungarista hatalomátvétel évfordulóján, január 18-án, Pest és az ottani gettó szovjet "felszabadításának" alkalmából minden alkalommal, évről évre hallgathatjuk a hazai zsidóság infernális szenvedéseiről, a magyar nemzet háborús bűnösségéről, illetve a nemzetiszocialista Németország állami szervei, képviselői által a zsidók ellen elkövetett, a történelemben páratlan és elképzelhetetlen bestiális gonosztettekről szőtt, leginkább a hollywoodi horrorfilmek szörnyűségeire emlékeztető rémmeséket.

A mostani, január 27-ei holoparádé apropóját tehát az szolgáltatja, hogy épp 65 esztendeje foglalták el az oroszok a holoinkvizítorok által a soá legfontosabb színterének s egyfajta szimbólumának tekintett Auschwitzot. Persze, ha csupán az áldozatok létszámára vagyunk kíváncsiak, és kizárólag a holoszentírás könyveinek közléseire támaszkodunk, s azokat fogadjuk el egyedül hiteleseknek, fölöttébb nagy zavarba jöhetünk. 1990-ig a kiirtás-elmélet kánonja csak Auschwitzra vonatkoztatva 4 millió áldozatról beszélt. (Ami egyébként csak a táborkomplexum kiterjedését, az ottani infrastrukturális intézményeket és a földrajzi-természeti viszonyokat tekintve is a legteljesebb képtelenség. Kissé ironizálva: amennyiben a 4 milliós számadat igaz lenne, úgy az auschwitzi "gázkamráknak" és krematóriumoknak még napjainkban is üzemelniük kellene.) Aztán 1990-ben valamilyen rejtélyes, csodás és megmagyarázhatatlan okból az "elgázosítottak" számát csaknem 3/4-ével, 1,1 millióra csökkentették, sőt, a nevezetes, minapi "Arbeit macht frei"-botrány kapcsán a hírműsorok 1,5 millió halottról beszéltek. Na ebben a számtani zűrzavarban igazodjék el valaki!

Azonban nagyon érdekesek a "felszabadító" szovjetek által készített fényképfelvételek is. Teljesen normális testsúlyú és arcú embereket láthatunk ezeken a fotókon, ami ismét csak ellentmond a kiirtás-teóriának, de annak is, hogy a német tábori őrség szisztematikus tervszerűséggel kínozta a rabokat. Végül a KGB addig titkosított archívumainak 1990-ben történt feloldása, s az ún. auschwitzi halottas könyvek nyilvánosságra hozása is egyértelműen bizonyítja, hogy a holomítosz kitervelői hazudnak. Ezekben ugyanis precízen nyilvántartják a fogvatartottak táborba érkezésének időpontját, az esetleges betegségeiket, az életkort, s a halál okát is. Márpedig pusztán ez a tény ellentmond az ún. szelekciós elméletnek (e szerint a foglyok megérkezésekor rögtön különválasztották az egészségeseket és munkaképeseket a betegektől, valamint az öregektől, gyermekektől, akik azonnal a gázkamrába kerültek), hiszen a halottas könyvek tanúsága szerint a lágerben tömegesen tartózkodtak olyan rabok, akik 1942-1943 folyamán kerültek Auschwitzba, idősek voltak, valamilyen komolyabb betegségben is szenvedtek, s mégis csak 1944-1945 folyamán haltak természetes halált.

Az auschwitzi holomesetár képtelenségei és nyilvánvaló hazugságai még hosszú oldalakon át sorolhatók lennének, ám erről hírportálunkon is éppen eleget olvashattak már az érdeklődők, ezért inkább azt a kérdést tennénk fel befejezésül: mi szüksége van Magyarországnak az efféle rendezvényekre? Minek épp hazánkba érkezik az izraeli külügyminiszter - vélhetően szónoklataiból nem feletjve majd ki a "fasiszta" magyar nép bűnös mivoltára történő dörgedelmes utalásokat - , amikor hazánk területén egyetlen koncentrációs tábor sem működött? S végül, de nem utolsósorban: ha már az emléknapoknál tartunk, államilag miért nem az olyan évfordulók kapnak szimbolikusan és protokollárisan egyaránt sokkal nagyobb fontosságot, mint például a doni katasztrófa emléke, a becsület napja, a trianoni katasztrófa, a mohácsi vész, a délvidéki magyarirtás, hogy csupán néhányat említsünk?

S végül - a magyar nép nagyobb részének véleményét tolmácsolandó -, rendben (illetve dehogyis van ez rendjén), hogy vannak ezek a holoemlék-celebrálások, de ugye - ahogy Pozsonyi Ádám is feltette a kérdést -, azért egy kicsit már szabad unni őket??

Lipusz Zsolt – Kuruc.info