Hat axióma, amelyből a többi következik:
1/. Európa közepén két keleti nép ősi küzdelme zajlik.
2/. Ebben a fizikai küzdelemben meglehetősen rosszak a magyarság esélyei.
3/. Zsidók és magyarok egymás bűneiből kívánnak megélni.
4/. Annál betegebb a magyar társadalom, minél több testében az idegenszerűség
5/. Mára a keresztény magyar szellem nagyrészt asszimilálódott a zsidó szellemhez.
6/. A legbűnösebb a magyar uralkodó elit, amely saját népe kárára örökös szerződést kötött a gyarmatosító háttérhatalmakkal.
„A magyarság nem más, mint Ázsia nyilai Európa szívében” –mondta egy bölcs tudós egykoron. De vajon mit mondana a ma itt, a Kárpát-medencében reneszánszát élő zsidóságra? El merné mondani, hogy Európa közepén, Magyarországon, évszázadok óta két keletről érkezett nép ősi és gigászi küzdelme zajlik – az anyag és szellem összecsapása –, amely döntően befolyásolja majd az eljövendő világrendet? Bizonyára nem, nem merne beszélni az okokról és összefüggésekről. Furcsa és mély ez az antagonisztikus egymásnak feszülés. A két szemben álló nép között sok a hasonlóság, hiszen mindkettőt összeköti a keleti eredet, az anyaközpontúság, az írásbeliségek közös jellegzetessége, a szemita-keresztény kultúrkör, a tragikus sors, a diaszpóra lét és az örök úton levés (nyugtalanság), vagyis az örök fizikai/szellemi vándorlás megtestesülése.
A nyilvánvaló hasonlóságok mellett a különbözőségek még számottevőbbek: a zsidóság megkövesült zárvány a falanxi létben, míg a magyarság nyitottan, egyfajta szabadság-kötésben (mégis a Kárpát-medencéhez röghöz kötötten) élő népesség. Az egyikben meghatározó a mások felett uralkodni vágyó, gyarmatosító, gőgös identitás, míg a másikban az alázatos, befogadó, felszabadító identitás. A zsidóságra erősen jellemző továbbá a változatlanság, az intelligencia, az individualitás, a befolyásolás képessége, a fegyelmező és szívós akarat, a durva kriticizmus, az erkölcs nélküliség, a bujaság, az önzés és a faji önérzet. A magyarokra ezzel szemben igen jellemző a változékonyság, az ernyedt faj és lassú szellem, az inaktivitás, az ingadozás és befolyásolhatóság, a fegyelmezhetőség, a nyájhajlam, ugyanakkor az igazság- és szabadságszeretet, az egyenesség, a szemérmesség, az erkölcsi és esztétikai szépérzék, valamint a faji öntudat teljes hiánya. A magyar sohasem volt olyan büszke erényeire, mint a zsidó a bűneire! A magyar külső hatásokra gyorsan kivetkőzik faji jellegzetességeiből, különösképpen szeret az idegenekre hasonlítani, hozzájuk idomulni. Egy biztos: száz magyar sem tud megváltoztatni egy zsidót, míg egy zsidó azonnal átváltoztat akár száz magyart! – írja Kiss Sándor a fajiságról szóló nagyszerű esszéjében.
Igen jellemző a két világháború közötti arány, melynek során a közel egymilliós zsidóság a húszmilliós magyarországi lakosság nemzeti vagyonának 70%-át, míg szellemi életének 90%-át uralta és kisajátította. (Különös és elgondolkodtató, hogy a második világháború és a kommunizmus diktatúrájának pusztítását követően ugyanezt az arányt produkálja ma százezer zsidó a tízmilliós magyarsággal szemben!) A gazdasági szférát elhagyva érdemes a vallási és spirituális különbségeket is számba venni. Az egyik nép kizárólag saját fajának messiására vár, míg a másik egy egyetemes, az egész emberiséget megszabadító Megváltóra. Az egyik megtagadja és gyűlöli Jézus Krisztust, a másik felvállalja és szereti. Az egyik a sötét, anyagi (démoni) erők kegyeit keresi, miközben a másik a fénylő, éteri erőket tiszteli. Az egyik egy felsőbbrendű és kiváltságos, a másik egy befogadó, magához ölelő eredetmítosz tanításait követi. Az egyik az ember alatti ösztönök, a másik az ember feletti lelkiségek hordozója. Az egyik a kő, a kavics, a homok, vagyis a föld népe (a termőföld valódi szeretete nélkül), míg a másik az összesség, vagyis mind a négy őselem szabadságának, vagyis a természetrendnek az érdek nélküli szerelmese.
A két szemben álló keleti rassz küzdelmében az anyag és a szellem végső, drámai összecsapása érzékelhető. Itt már régen nem a fizikai élettér megszerzéséért folyik a küzdelem. A harc áttevődött szellemi/spirituális színterekre. A négy őselem közül kettő, vagyis a magyar föld és a vízvagyon már az idegen behatolók kezeibe került. Most a megmaradt szellemi tűz birtoklásáért és az éteri tisztaságú lelkiségért (levegőért) folyik az ádáz küzdelem. Ellenségeink behatoltak sáncaink mögé, már Istenünket, hitünket, nyelvünket és múltunkat támadják! Nem véletlen, hogy a zsidókérdés Magyarországon már a kiegyezést követően hatalmas sorskérdéssé növekedett.
A két világégés között a népi írók köre elsőként járta körbe ezt az egyre tragikusabb jelleggel bíró problematikát. A népi mozgalom olyan neonacionalista irányzat volt, amely naiv lelkesedéssel hitt a zsidóság – magyar társadalmon belüli –, egészséges irányú asszimilációjában és emancipációjában. Ma már látjuk, hogy túlságosan is hiú remény volt Szabó Dezső gondolata, aki azt vallotta, hogy: „A zsidóságnak fel kellene ébrednie, vissza kellene térnie kétezer év előtti vallásához, vissza a matériából a lélekhez. Az új kereszténység kovászának kellene lennie, mert addig düh, nyomorúság, megosztottság és félelem lesz úrrá a földön. Soha egyetlen zsidó addig boldog nem lehet.” Ugyancsak csalfa remény volt az a gondolat is, hogy: „A zsidóság ölje meg a törvényt, ölje meg az Ószövetség és a Talmud zsidóját, de váltsa meg újra az embert!” A háborúkat követő időszak sajnos igazolta azt, hogy a zsidóság a megszerzett hatalmas pénzével és korlátlan hatalmával nem segíteni és jobbítani kívánja a föld népeit, hanem egyetemesen uralkodni akar az őt befogadó és „bűnössé tett” nemzetek felett. Ma már látható, hogy idegen érdekek által ránk erőszakolt terepen, idegenektől átvett harcmodorral és fegyverekkel csak sikertelenek lehetünk. Ha az anyaggal szemben anyagot, ha a mennyiséggel szemben mennyiséget, ha a pénz hatalmával szemben kizárólag pénzt alkalmazunk, akkor elbukunk. Ellenfeleinkkel szemben az anyagi síkon folytatott harc teljesen reménytelen és nem lehet sikeres.
A fizikai lét küzdelmeibe belerokkant magyarságnak meglehetősen rosszak lettek az életkilátásai. A népi írók túlságosan későn vették észre, hogy az asszimiláció és összekeveredés csak halált hozhat a nemzet számára, hiszen miközben ellenfeleink tudatosan építkeznek, addig bennünk egyre csak szítják a szembenállást, a turáni széthúzást. Annál betegebbé vált a magyar társadalom, minél több lett testében a Júdás-szellemiségű, pénzért mindenre kapható, idegen, parazita attitűd. Németh László elsőként adott hangot e megszállás döbbenetes nagyságú kiteljesedésének. Rámutatott arra, hogy kórosan túlreprezentált és nagymértékű lett a vallási, kulturális, politikai és gazdasági vezetésben a zsidóság befolyása. A zsidók teljesen beépültek, asszimilálódtak a hatalom legfelsőbb rétegeiben, elfoglalták a kulcspozíciókat. Megbillent a magyar kontra idegen érdekek egyensúlya. Végzetesen felbillent az idegen megszállók irányába, aminek az lett a tragikus következménye, hogy a keresztény magyarság jelentős hányada teljesen hozzáigazodott a zsidóság szellemiségéhez. Magyarország a kiegyezést követően a jövevények részvénytársasága lett, ahol a magyar testi, lelki, szellemi rassz kisebbségbe került saját hazájában. Ebben a tragikus folyamatban azonban mégis a legnagyobb bűnös a magyar uralkodó, kollaboráns garnitúra volt, amely hagyta, sőt, elősegítette az ország eladását, kifosztását és gyarmatosítását. A magyar uralkodó „elit”, saját népe kárára és vesztére, örökös szerződést kötött magával a sátánnal.
Németh László Kisebbségben című kötete óta sok mindent felismertünk a magyar szellemi élet elzülléséből és elsorvadásából. Szent István király idegenekkel szembeni kóros türelme óta, Zrínyi legyilkolása óta, Mátyás megmérgezésének ötszáz éve óta, a magyar reneszánsz megtöretése óta a magyar szellem története sorozatos és végzetes zuhanás az egyre alantasabb régiókba. A magyar kultúra erőszakos, Szent István-i szemita-keresztény szelleme, vagyis a nyugat-európai, zsidó-keresztény kultúrkör olyan idegen irányt jelölt ki számunkra, amelyből sohasem tudtunk igazán kitörni. Ezért lett a magyar ellenzékiség és ellenállás központi alakja az őskeresztény Koppány vezér, ezért lett irodalmi alakja a lázadó Petúr bán, akik mindenhol jelen vannak az elnyomorított magyarság szellemi ellenállásában. (Többek között ezért lett a mai magyar nemzeti szembenállás és feltámadás szimbóluma a Nap-, és Holdisten, a férfi és női princípium, az erő és fény szakrális szimbóluma, az Árpád-házi, piros-ezüst harci lobogó!) Az igazság iránti örök vágyakozásnak, várakozásnak és kritikai hangnak a rejtett és elnémított története ez a mélyen elhallgatott, mágikus momentum. Mindaddig, amíg tart a magyarság pusztító megszállása, lényeges eltérés ettől a harcos, örök ellenzéki, lázadó szellemi iránytól sohasem volt, és sohasem lesz!
Németh László útmutatása alapján a magyar íróknak – mint a szellemi élet vezetőinek –, ezért kötelességük a bátor színvallás, amelyhez az alábbi minimális program szükséges: 1. A magyar író legyen aszkéta. 2. A magyar író legyen a mély-magyarság szellemi szócsöve. 3. A magyar író legyen művelt. 4. A magyar író tartson és éljen a szegényekkel. 5. A magyar író ne féljen a magányosságtól, az elhallgattatástól, vagyis sohase dőljön be a pénznek, a hatalomnak és a sikerességnek.
Micsoda nagyszerű, mindmáig követendő, aktuális üzenet! Németh László már az 1930-as években jól látta (akárcsak a kitűnő Ady-utód, Szabó Dezső), hogy a magyar kultúrában a másod-harmadrendűekkel szemben, aki lemaradt, jobban mondva, aki a nemzetellenes erők által tudatosan lemaradásra lett ítélve, a felszín alatt az volt a magyarabb. Kazinczy felhígította az ősi magyar nyelvet, aztán veszélyes összefonódás jött létre a híg-magyar és a jött-magyar között. A pozitív értelemben vett mély érzésű magyar felett minden esetben győzedelmeskedett a szellemileg híg (bulvár/konzum) magyar. Szomorú volt azt tapasztalni, ha valaki vagy valami rontani akart a magyarság nyomorúságos állapotán, akkor az ártó szándékok és lehetőségek korlátlanok voltak. Ha viszont valaki vagy valami javítani szeretett volna, az rögtön elveszett! Így ment ez évszázadokon át. Aztán ott fönn, szépen, lassan, csendesen, a híg-magyarok és a nemesi címeket megvásárló jött-magyarok egy új, minden aljasságra kapható új kispolgári középosztályt neveltek fel, amely „csak a népszínművekből ismerte fel azt, ami alatta élt és létezett”. Az idegenekkel történt kiegyezés mindent betemetett!
Az új „elit” innentől kezdve végérvényesen és tragikusan elszakadt saját népétől, miközben elfoglalta, elnyomta és felzabálta önnön nemzetének megcsonkolt, béna tetemét! Révai szerint: „Valami zsidó, örmény, rác és német pénzfosztó, vérszopó uzsora és fösvénység lehet a magyar világon, annak lángja mind itt vagyon Pesten.” Babits, aki pedig oly nagyszerűen látta meg A tömeg és a nemzet című esszéjében a lényeget, Németh Lászlót irodalmi diktátornak nevezte és így írt róla: „A fiatalság ma nálunk nyugtalanul és szomjasan figyeli, katasztrófa előtti hangulatban, lesve a megváltó igét. Szellemi kultúrára nem sok alkalma nyílott ennek a fiatalságnak. S megejti minden ige, mely a magyarság nevében szól, s kivált, ha korszerű faji és népi alapon.” Az egykori heves vitához hozzászóló Szekfű szerint pedig (akárcsak a mai cinikus SZDSZ-t hallanánk): Németh egy újabb Tiborc-klub tagjaként, vagy, mint a Dózsa György Rt. szószólója, vakon hadonászik a nemzet porcelánboltjában.
Ma már elcsodálkozunk, micsoda pergő-pezsgő, távolba mutató szellemi vita zajlott a „fasiszta” Horthy-rendszer „félfeudális” körülményei között. Az akkor felvetett kérdések ma is időszerűek: Miért kellett a magyar szellemnek mindig alámerülnie az éppen aktuális politikai nyavalyákban? Miért kellett sokszor a mesterségesen szított konfrontációkba belepusztulnia? Miért kellett mindig idegen érdekeknek hajbókolnia? Miért? Azért, mert a folyamatos honvédő háborúk hamuja betemette a mély-magyarokat! Azért, mert mára a híg-magyarok és a jött-magyarok alkalmi szövetsége is felbomlott!
Ma már csak és kizárólag a jött-ment magyarok uralkodnak felettünk! Ők fonják, szövik, szervezik ellenünk ezt a világméretővé dagadt sátáni összeesküvést! Ebből a végső összecsapásból egy kiút maradt csupán. Az, ha nem megszállóink és ellenségeink ránk erőszakolt, idegen akaratával, szellemével és harcmodorával küzdünk létünk megmentéséért! A fizikai összefogás, a testi, a gazdasági küzdelem mellett fel kell emelnünk végre a lelki, szellemi és vallási (spirituális, metafizikai) ellenállás ősi zászlaját!
Hajdani szeretetvallásunk, ősi mitológiánk és eredetmítoszunk nélkül nincs, és nem is lehet új magyar feltámadás!
1/. Európa közepén két keleti nép ősi küzdelme zajlik.
2/. Ebben a fizikai küzdelemben meglehetősen rosszak a magyarság esélyei.
3/. Zsidók és magyarok egymás bűneiből kívánnak megélni.
4/. Annál betegebb a magyar társadalom, minél több testében az idegenszerűség
5/. Mára a keresztény magyar szellem nagyrészt asszimilálódott a zsidó szellemhez.
6/. A legbűnösebb a magyar uralkodó elit, amely saját népe kárára örökös szerződést kötött a gyarmatosító háttérhatalmakkal.
 Erődemonstráció - a Parlament tavaly decemberi zsidó megszállása (a - fent ülő - fideszes Balog Zoltán vezényletével) |
„A magyarság nem más, mint Ázsia nyilai Európa szívében” –mondta egy bölcs tudós egykoron. De vajon mit mondana a ma itt, a Kárpát-medencében reneszánszát élő zsidóságra? El merné mondani, hogy Európa közepén, Magyarországon, évszázadok óta két keletről érkezett nép ősi és gigászi küzdelme zajlik – az anyag és szellem összecsapása –, amely döntően befolyásolja majd az eljövendő világrendet? Bizonyára nem, nem merne beszélni az okokról és összefüggésekről. Furcsa és mély ez az antagonisztikus egymásnak feszülés. A két szemben álló nép között sok a hasonlóság, hiszen mindkettőt összeköti a keleti eredet, az anyaközpontúság, az írásbeliségek közös jellegzetessége, a szemita-keresztény kultúrkör, a tragikus sors, a diaszpóra lét és az örök úton levés (nyugtalanság), vagyis az örök fizikai/szellemi vándorlás megtestesülése.
A nyilvánvaló hasonlóságok mellett a különbözőségek még számottevőbbek: a zsidóság megkövesült zárvány a falanxi létben, míg a magyarság nyitottan, egyfajta szabadság-kötésben (mégis a Kárpát-medencéhez röghöz kötötten) élő népesség. Az egyikben meghatározó a mások felett uralkodni vágyó, gyarmatosító, gőgös identitás, míg a másikban az alázatos, befogadó, felszabadító identitás. A zsidóságra erősen jellemző továbbá a változatlanság, az intelligencia, az individualitás, a befolyásolás képessége, a fegyelmező és szívós akarat, a durva kriticizmus, az erkölcs nélküliség, a bujaság, az önzés és a faji önérzet. A magyarokra ezzel szemben igen jellemző a változékonyság, az ernyedt faj és lassú szellem, az inaktivitás, az ingadozás és befolyásolhatóság, a fegyelmezhetőség, a nyájhajlam, ugyanakkor az igazság- és szabadságszeretet, az egyenesség, a szemérmesség, az erkölcsi és esztétikai szépérzék, valamint a faji öntudat teljes hiánya. A magyar sohasem volt olyan büszke erényeire, mint a zsidó a bűneire! A magyar külső hatásokra gyorsan kivetkőzik faji jellegzetességeiből, különösképpen szeret az idegenekre hasonlítani, hozzájuk idomulni. Egy biztos: száz magyar sem tud megváltoztatni egy zsidót, míg egy zsidó azonnal átváltoztat akár száz magyart! – írja Kiss Sándor a fajiságról szóló nagyszerű esszéjében.
Igen jellemző a két világháború közötti arány, melynek során a közel egymilliós zsidóság a húszmilliós magyarországi lakosság nemzeti vagyonának 70%-át, míg szellemi életének 90%-át uralta és kisajátította. (Különös és elgondolkodtató, hogy a második világháború és a kommunizmus diktatúrájának pusztítását követően ugyanezt az arányt produkálja ma százezer zsidó a tízmilliós magyarsággal szemben!) A gazdasági szférát elhagyva érdemes a vallási és spirituális különbségeket is számba venni. Az egyik nép kizárólag saját fajának messiására vár, míg a másik egy egyetemes, az egész emberiséget megszabadító Megváltóra. Az egyik megtagadja és gyűlöli Jézus Krisztust, a másik felvállalja és szereti. Az egyik a sötét, anyagi (démoni) erők kegyeit keresi, miközben a másik a fénylő, éteri erőket tiszteli. Az egyik egy felsőbbrendű és kiváltságos, a másik egy befogadó, magához ölelő eredetmítosz tanításait követi. Az egyik az ember alatti ösztönök, a másik az ember feletti lelkiségek hordozója. Az egyik a kő, a kavics, a homok, vagyis a föld népe (a termőföld valódi szeretete nélkül), míg a másik az összesség, vagyis mind a négy őselem szabadságának, vagyis a természetrendnek az érdek nélküli szerelmese.
A két szemben álló keleti rassz küzdelmében az anyag és a szellem végső, drámai összecsapása érzékelhető. Itt már régen nem a fizikai élettér megszerzéséért folyik a küzdelem. A harc áttevődött szellemi/spirituális színterekre. A négy őselem közül kettő, vagyis a magyar föld és a vízvagyon már az idegen behatolók kezeibe került. Most a megmaradt szellemi tűz birtoklásáért és az éteri tisztaságú lelkiségért (levegőért) folyik az ádáz küzdelem. Ellenségeink behatoltak sáncaink mögé, már Istenünket, hitünket, nyelvünket és múltunkat támadják! Nem véletlen, hogy a zsidókérdés Magyarországon már a kiegyezést követően hatalmas sorskérdéssé növekedett.
A két világégés között a népi írók köre elsőként járta körbe ezt az egyre tragikusabb jelleggel bíró problematikát. A népi mozgalom olyan neonacionalista irányzat volt, amely naiv lelkesedéssel hitt a zsidóság – magyar társadalmon belüli –, egészséges irányú asszimilációjában és emancipációjában. Ma már látjuk, hogy túlságosan is hiú remény volt Szabó Dezső gondolata, aki azt vallotta, hogy: „A zsidóságnak fel kellene ébrednie, vissza kellene térnie kétezer év előtti vallásához, vissza a matériából a lélekhez. Az új kereszténység kovászának kellene lennie, mert addig düh, nyomorúság, megosztottság és félelem lesz úrrá a földön. Soha egyetlen zsidó addig boldog nem lehet.” Ugyancsak csalfa remény volt az a gondolat is, hogy: „A zsidóság ölje meg a törvényt, ölje meg az Ószövetség és a Talmud zsidóját, de váltsa meg újra az embert!” A háborúkat követő időszak sajnos igazolta azt, hogy a zsidóság a megszerzett hatalmas pénzével és korlátlan hatalmával nem segíteni és jobbítani kívánja a föld népeit, hanem egyetemesen uralkodni akar az őt befogadó és „bűnössé tett” nemzetek felett. Ma már látható, hogy idegen érdekek által ránk erőszakolt terepen, idegenektől átvett harcmodorral és fegyverekkel csak sikertelenek lehetünk. Ha az anyaggal szemben anyagot, ha a mennyiséggel szemben mennyiséget, ha a pénz hatalmával szemben kizárólag pénzt alkalmazunk, akkor elbukunk. Ellenfeleinkkel szemben az anyagi síkon folytatott harc teljesen reménytelen és nem lehet sikeres.
A fizikai lét küzdelmeibe belerokkant magyarságnak meglehetősen rosszak lettek az életkilátásai. A népi írók túlságosan későn vették észre, hogy az asszimiláció és összekeveredés csak halált hozhat a nemzet számára, hiszen miközben ellenfeleink tudatosan építkeznek, addig bennünk egyre csak szítják a szembenállást, a turáni széthúzást. Annál betegebbé vált a magyar társadalom, minél több lett testében a Júdás-szellemiségű, pénzért mindenre kapható, idegen, parazita attitűd. Németh László elsőként adott hangot e megszállás döbbenetes nagyságú kiteljesedésének. Rámutatott arra, hogy kórosan túlreprezentált és nagymértékű lett a vallási, kulturális, politikai és gazdasági vezetésben a zsidóság befolyása. A zsidók teljesen beépültek, asszimilálódtak a hatalom legfelsőbb rétegeiben, elfoglalták a kulcspozíciókat. Megbillent a magyar kontra idegen érdekek egyensúlya. Végzetesen felbillent az idegen megszállók irányába, aminek az lett a tragikus következménye, hogy a keresztény magyarság jelentős hányada teljesen hozzáigazodott a zsidóság szellemiségéhez. Magyarország a kiegyezést követően a jövevények részvénytársasága lett, ahol a magyar testi, lelki, szellemi rassz kisebbségbe került saját hazájában. Ebben a tragikus folyamatban azonban mégis a legnagyobb bűnös a magyar uralkodó, kollaboráns garnitúra volt, amely hagyta, sőt, elősegítette az ország eladását, kifosztását és gyarmatosítását. A magyar uralkodó „elit”, saját népe kárára és vesztére, örökös szerződést kötött magával a sátánnal.
Németh László Kisebbségben című kötete óta sok mindent felismertünk a magyar szellemi élet elzülléséből és elsorvadásából. Szent István király idegenekkel szembeni kóros türelme óta, Zrínyi legyilkolása óta, Mátyás megmérgezésének ötszáz éve óta, a magyar reneszánsz megtöretése óta a magyar szellem története sorozatos és végzetes zuhanás az egyre alantasabb régiókba. A magyar kultúra erőszakos, Szent István-i szemita-keresztény szelleme, vagyis a nyugat-európai, zsidó-keresztény kultúrkör olyan idegen irányt jelölt ki számunkra, amelyből sohasem tudtunk igazán kitörni. Ezért lett a magyar ellenzékiség és ellenállás központi alakja az őskeresztény Koppány vezér, ezért lett irodalmi alakja a lázadó Petúr bán, akik mindenhol jelen vannak az elnyomorított magyarság szellemi ellenállásában. (Többek között ezért lett a mai magyar nemzeti szembenállás és feltámadás szimbóluma a Nap-, és Holdisten, a férfi és női princípium, az erő és fény szakrális szimbóluma, az Árpád-házi, piros-ezüst harci lobogó!) Az igazság iránti örök vágyakozásnak, várakozásnak és kritikai hangnak a rejtett és elnémított története ez a mélyen elhallgatott, mágikus momentum. Mindaddig, amíg tart a magyarság pusztító megszállása, lényeges eltérés ettől a harcos, örök ellenzéki, lázadó szellemi iránytól sohasem volt, és sohasem lesz!
Németh László útmutatása alapján a magyar íróknak – mint a szellemi élet vezetőinek –, ezért kötelességük a bátor színvallás, amelyhez az alábbi minimális program szükséges: 1. A magyar író legyen aszkéta. 2. A magyar író legyen a mély-magyarság szellemi szócsöve. 3. A magyar író legyen művelt. 4. A magyar író tartson és éljen a szegényekkel. 5. A magyar író ne féljen a magányosságtól, az elhallgattatástól, vagyis sohase dőljön be a pénznek, a hatalomnak és a sikerességnek.
Micsoda nagyszerű, mindmáig követendő, aktuális üzenet! Németh László már az 1930-as években jól látta (akárcsak a kitűnő Ady-utód, Szabó Dezső), hogy a magyar kultúrában a másod-harmadrendűekkel szemben, aki lemaradt, jobban mondva, aki a nemzetellenes erők által tudatosan lemaradásra lett ítélve, a felszín alatt az volt a magyarabb. Kazinczy felhígította az ősi magyar nyelvet, aztán veszélyes összefonódás jött létre a híg-magyar és a jött-magyar között. A pozitív értelemben vett mély érzésű magyar felett minden esetben győzedelmeskedett a szellemileg híg (bulvár/konzum) magyar. Szomorú volt azt tapasztalni, ha valaki vagy valami rontani akart a magyarság nyomorúságos állapotán, akkor az ártó szándékok és lehetőségek korlátlanok voltak. Ha viszont valaki vagy valami javítani szeretett volna, az rögtön elveszett! Így ment ez évszázadokon át. Aztán ott fönn, szépen, lassan, csendesen, a híg-magyarok és a nemesi címeket megvásárló jött-magyarok egy új, minden aljasságra kapható új kispolgári középosztályt neveltek fel, amely „csak a népszínművekből ismerte fel azt, ami alatta élt és létezett”. Az idegenekkel történt kiegyezés mindent betemetett!
Az új „elit” innentől kezdve végérvényesen és tragikusan elszakadt saját népétől, miközben elfoglalta, elnyomta és felzabálta önnön nemzetének megcsonkolt, béna tetemét! Révai szerint: „Valami zsidó, örmény, rác és német pénzfosztó, vérszopó uzsora és fösvénység lehet a magyar világon, annak lángja mind itt vagyon Pesten.” Babits, aki pedig oly nagyszerűen látta meg A tömeg és a nemzet című esszéjében a lényeget, Németh Lászlót irodalmi diktátornak nevezte és így írt róla: „A fiatalság ma nálunk nyugtalanul és szomjasan figyeli, katasztrófa előtti hangulatban, lesve a megváltó igét. Szellemi kultúrára nem sok alkalma nyílott ennek a fiatalságnak. S megejti minden ige, mely a magyarság nevében szól, s kivált, ha korszerű faji és népi alapon.” Az egykori heves vitához hozzászóló Szekfű szerint pedig (akárcsak a mai cinikus SZDSZ-t hallanánk): Németh egy újabb Tiborc-klub tagjaként, vagy, mint a Dózsa György Rt. szószólója, vakon hadonászik a nemzet porcelánboltjában.
Ma már elcsodálkozunk, micsoda pergő-pezsgő, távolba mutató szellemi vita zajlott a „fasiszta” Horthy-rendszer „félfeudális” körülményei között. Az akkor felvetett kérdések ma is időszerűek: Miért kellett a magyar szellemnek mindig alámerülnie az éppen aktuális politikai nyavalyákban? Miért kellett sokszor a mesterségesen szított konfrontációkba belepusztulnia? Miért kellett mindig idegen érdekeknek hajbókolnia? Miért? Azért, mert a folyamatos honvédő háborúk hamuja betemette a mély-magyarokat! Azért, mert mára a híg-magyarok és a jött-magyarok alkalmi szövetsége is felbomlott!
Ma már csak és kizárólag a jött-ment magyarok uralkodnak felettünk! Ők fonják, szövik, szervezik ellenünk ezt a világméretővé dagadt sátáni összeesküvést! Ebből a végső összecsapásból egy kiút maradt csupán. Az, ha nem megszállóink és ellenségeink ránk erőszakolt, idegen akaratával, szellemével és harcmodorával küzdünk létünk megmentéséért! A fizikai összefogás, a testi, a gazdasági küzdelem mellett fel kell emelnünk végre a lelki, szellemi és vallási (spirituális, metafizikai) ellenállás ősi zászlaját!
Hajdani szeretetvallásunk, ősi mitológiánk és eredetmítoszunk nélkül nincs, és nem is lehet új magyar feltámadás!
Molnár Tamás
(Kuruc.info)
Megjegyzés: Szerkesztőségünk nem mindenben ért maradéktalanul egyet a nálunk megjelent publicisztikák, tanulmányok minden egyes megállapításával, következtetésével.
Kapcsolódó:
