Huszonöt éve eszem a Jóisten kenyerét, de ilyet még nem éltem meg, amióta az eszem tudom. (A két, más értelmű „eszem”-mel való szójáték is csak érzelmeim felfokozott állapotának jele.)
Mi történt! Mi történt! Adonáj, Adonáj, Adonáj! Éli, éli, lámmá sábáktáni, azaz én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem – hogy, Uram bocsá’, a keresztre feszített Jézus urunk utolsó szavait idézzem.
Hogy mi történt? Relativizálták a holokausztot a Klubrádión, Dési János műsorvezetésében! E percben, amikor ezt írom (2010. május 10-én fél ötkor).
Mellem zihál, a hideg veríték veri ki, de megpróbálom lenyugodva elmondani, mi történt.
Bolgár György „Megbeszéljük” című műsorát helyettesítette Dési János, aki kinézetre akár a nyóckeres prolizsidók és a Szent István parkbeli úrizsidók hivatalos összekötője is lehetne. A pofája ugyanis hiteles mindkét oldalnak.
Betelefonált már a műsor elején egy izgatott hangú, hangja alapján korombelinek tűnő lány. „Gyönyörű, felemelő volt, ami tegnap volt a koncerten”, áradozott. Majd percekig tovább ömlengett, amikor Dési megkérdezte tőle, hogy miről beszél, mert nem mindenkinek világos.
Az meg elmondta, hogy Verdi Lázadó requiemjét játszották el „tegnap”. Annak emlékére, hogy a koncentrációs táborban zsidó zenekar húzta el Verdi nótáját, dacolva mindennel, éhínséggel, hideggel, farkaskutyákkal, Ciklon B-vel, latrinával, Anna Frank golyóstollal írt naplójával.
Azután úgy dicsérte a kis fruska az ünnepi zenekart, mint ahogyan a többi médiazsidó dicséri Sas Józsefet vagy valamelyik másik zsidóbűnözőt, és ahogyan általában ezek minden szereplésnél agyonreklámozzák egymást. (Egyébként igazuk van. Mi vagyunk marhák.)
Áradozott úgy, mint akit Izraelben képeztek ki Raunschberg- és Popper-képű lélekbúvárok többedízigleni holokauszttúlélőnek, hogy visszakézből pereljen két MÁV-ot is.
Na én, aki naivan eddig még egy picit hittem a KZ-ekben (Konzentrationslager) uralkodó rossz körülményekben, megdermedtem.
Micsoda? Verdit játszani egy „haláltáborban”? Hát ezek nem azt mondták eddig, hogy a sztálini táborok nem megsemmisítő-, hanem munkatáborok voltak, amelyek szörnyű állapotát össze nem lehet hasonlítani a hitleri idők táboréival? Aki pedig a fordítottját mondta, nem antiszemitázták, üldözték, kikergették munkájából, egzisztenciából?
Dehogynem!
Hát akkor hogyan játszhattak a „náci őrök” szeme láttára requiemet?
Csakhogy ennek vége. A zsidó lány most bizonyítékkal szolgált. A terezíni „halálgyárban” tehát zenélgettek. 150 fős zenekar szórakoztatta a fogva tartottakat. Adonáj, Adonáj, jihu, jehu, bubu!
Miközben ki képzeli el, hogy Magadánban, Vorkutában, vagy bármelyik másik sztálini táborban a rabok, Szolzsenyicin híres zekjei összeállhattak volna muzsikálni? Honnan vették volna a hangszereket? Kitől kaptak volna engedélyt a zenére? Hiszen még mínusz harminc fokban is kihajtották őket robotra!
Na, ennek vége egyszer s mindenkorra! Elmélyült Verdi-hallgatás a „haláltáborokban”, de egy fütyülésért golyó Magadánban. Ezért tehát e perctől totális holokauszttagadóvá lettem.
Köszönöm, Dési János! Köszönöm, Klubrádió!
Al-Zavahiri Rózsa





