Vajon ki dönti el, hogy népirtásnak minősül-e a Hirosima és Nagaszaki elleni két nukleáris támadás? A „hivatalos” álláspont ugyanis a következő: Amerika nem tehetett mást, mint hogy atombombát dob Japánra, mivel máskülönben még évekig elhúzódott volna a háború, ugyanis a megátalkodott és fanatikus japcsik nem voltak hajlandók megadni magukat. Ha pedig még hosszú évekig kellett volna a „hagyományos módon” bombázni a szigetországot, és az amerikaiaknak partra kellett volna szállni Japán legyőzése érdekében, akkor sokkal, de sokkal többen haltak volna meg, mint a két atomtámadás következtében.

Ugyanakkor egy 1946-ból származó, és a stratégiai bombázások hatékonyságát vizsgáló bizottság jelentése a következőket állapítja meg: „Az atombomba bevetése nélkül a Japán elleni légi fölény kiharcolása további jelentős erőfeszítéseket igényelt volna, de a szárazföldi inváziónak elejét lehetett volna venni... A rendelkezésre álló adatok, a japán tisztek és katonai vezetők tanúvallomásai alapján a bizottság arra az álláspontra helyezkedik, hogy Japán megadta volna magát akkor is, ha az atombombát nem vetjük be, és Oroszország Japán elleni hadba lépésére, illetve szárazföldi invázióra sem lett volna szükség.”

A washingtoni Nemzeti Levéltárban fellelhető dokumentumok szerint Japán már 1943-ban tapogatózott a békefeltételekkel kapcsolatban az Egyesült Államok vezetőinél. Az amerikai titkosszolgálat kezei közé került a tokiói német nagykövetnek 1945. május 5-én hazájába küldött egyik távirata, melyben az áll, hogy a japánok mindenképpen szeretnének békét kötni, „még akkor is, ha a kapituláció feltételei roppant kemények lesznek”. Sokmindent elárul az amerikai szándékokról, hogy Henry Stimson hadügyminiszter egy alkalommal – még az atombomba ledobása előtt - Truman elnökhöz fordulva a következő megjegyzést tette: attól tart, mondta, hogy a Japán elleni légiháború során olyannyira „szétbombázzák” Japánt, hogy „nem leszünk képesek megmutatni az új fegyver rettenetes erejét”. Később pedig kijelentette: "Nem törekedtünk arra, hogy a bomba bevetése nélkül bírjuk megadásra Japánt.” Leslie Groves tábornok, az úgynevezett Manhattan-terv igazgatója pedig azt mondta, hogy ő „Oroszországot mindig is az USA ellenségének tartotta, és a Manhattan-tervet ennek a felfogásnak megfelelően hajtották végre.” Vagyis: az atombomba bevetése révén Moszkvának is üzenni akartak. Nem volt egy kicsit magas az ár? Végtére is Hirosimában 140 ezren, Nagaszakiban 39 ezren haltak meg a nukleáris bomba ledobásának pillanatában, további tízezrek pedig a későbbi évek során hunytak el sérüléseik, illetve a sugárfertőzés következtében. A sebesültek száma is több tízezerre rúg, sok ember pedig egész életére megnyomorodott.

A háborús bűncselekmények elkövetői egyébként mindig azzal védekeznek, hogy ha nem tették volna meg azt, amit megtettek, sokkal többen haltak volna meg. Izrael is a 2008 végén megindított, három hetes gázai háború során arra hivatkozott, azért kellett csapást mérni az övezetre (és legyilkolni 1400 embert, köztük sok nőt és gyermeket), hogy „elejét vegyék a Hamász újabb és újabb, Izrael elleni támadásainak”. (A valóságban persze a Hamász egy-egy izraeli katonai akcióra válaszul lőtte ki kezdetleges rakétáit, melyek 2001 óta 23 izraeli polgár életét oltották ki. Ugyanebben az időszakban a legmodernebb fegyverekkel felszerelkezett izraeli haderő támadásinak következtében több ezer palesztin vesztette életét.) Úgy hiszem, aki civileket mészárol le, illetve polgári személyek legyilkolására parancsot ad, akármilyen „nemes célra” - vagy éppen a „járulékos veszteségekre” - is hivatkozzék, bűncselekményt követ el. Mindamellett ami a második világháború részét képező hirosimai és nagaszaki atomtámadásokat illeti, az akciót elrendelő és végrehajtó személyek már nincsenek az élők sorában. Tetteiket immár csak a történészek ítélhetik meg. Azonban mérjünk egyenlő mércével, és a második világháború veszteseinek szempontjait és cselekedeteinek motívumait se a győztesek hazug propagandakampányának torz tükrén keresztül szemléljük. És legfőképpen: ne a bíróságokon döntsék el, miképpen kell értelmeznünk a múltat.