A malterkanalas partizánok egymás kezéből tépkedik a bontott téglákat, hogy még időben és belülről tömködjék-gyömöszöljék omladozó faluk réseit. Nem sokáig. Fogy a tégla. Akik meg kívülről segíthetnének – a komisszárok –, azok már rég leléptek: kibucokat és falgettót építenek, jó pénzért. Változnak az idők. A Fal az egyetlen, de végtelen lehetőségük. A kínait nyolcszáz, a berlinit húsz, ezt már hét éve építik. Nagy üzlet. S mi lesz még a bontással?! A WTC-tornyok felrobbantása, a romok elszállítása, a nyomok eltüntetése, a biztosítási csalások, vizsgálatok, propaganda és a végkielégítések többe kerültek, mint a tornyok felépítése.

A Magyar Mozgókép Alapítvány gettóját körülményesebb lesz felrobbantani, mint a WTC-t – ez nem Varsó –, de a bennfentesek valamit már sejthettek, mert előre, hitelbe vettek föl és költöttek el nyolcmilliárdot, hadd fizesse vissza majd a legújabb, forradalmi munkás-paraszt-kormányunk. Ki is fizetik, hiszen ők is falépítésből élnek. Mint a már hússzorosan visszafizetett IMF-hiteleket. Egyik falépítő a másik falépítőnek. Majd cserélnek, ne legyen olyan feltűnő.

Az izraeli–magyar kettős állampolgár P. Koltai, miután jóakarói figyelmeztették, hogy itthon már forró a talaj a lúdtalpa alatt – annyit lopott –, azzal hencegett, ha bármi történik vele, csak egy El Al-gépre kell felugrania, abból az EU-tól oly messzi (meddig?) országból nincs kiadatás. Már a repülőgép is izraeli felségterület. Lekéste, szegény – a gépet. (45 nyomozó egyszerre 14 helyszínen tartott házkutatást. Egy nemzetközi drogbandára nem pazarolnak ekkora erőt. Mi lehet akkor a háttérben?) Apukája meg exkluzívban sír a gaz-antiszemita fináncok okán, hogy mit képzelnek ezek, a cellából még telefonálni sem tud Gabikája, hogy online folytathassa produceri munkáját. Mi lesz a filmmel? – Robi bácsi, ne aggódjon, Budaházy majd megsajnálja, és kölcsön adja a csajkáját. Megmutatja, miként lehet úgy is sétálni, hogy egy évig nem látja az égboltot.

Mintha eddig senki nem tudta volna, hogy ez a filmművészeknek hazudott, három-per-hármas beltenyészet legalább negyven éve lopásból-sikkasztásból éli parvenü életét, és az úgynevezett filmgyártásuk csupán álca mindehhez. Kamuflázs – ahogy az operatőrök szokták mondani. E szakmában annyi a volt és ma is aktív-alvó besúgó-buzi-zsidó egymás hegyén-hátán (szó szerint), hogy egyszer véletlenül kifelejthettek valakit a cumiosztásból, vagy kihagyták az aktuális Gabi-partiból. A tégla pedig énekelni kezdett a nagy falhúzások közepette.

Alapszabály: ha kirúgunk egy szűkebb stábtagot – aki néha át is lát egy-egy furcsának tűnő tranzakción, és nem a fahrtsínt tologatja az operatőr alatt –, ne felejtsük kiadni énekesi végkielégítését, mert hangjának korrepetitori ápolásáért áldozni is kell. Bizony, a Koltai-klánból tavaly szeptemberben kirúgtak néhány felvételvezetőt és munkatársat. Botrány botrány után. Arról nem beszélve, hogy amerre jártak, több tízmilliós számlákat hagytak kifizetetlenül (még úgy is, hogy a szegedi, kommunista polgármester fizetette teljes ellátásukat – egy kereskedelmi filmben!), ellenben hagytak ott szemetet, felfordulást, csikkhegyeket, hányás-vizeletet (azóta is belvíz van). A környék lakóit sokszor haza sem engedték, azóta is átkozzák a nagypofájú filmeseket. A pökhendiségnek ára van, uraim: néha lekéssük a gépet.

Magyarországon nincs producer, ezt a fajta lényt gyártásvezetőnek hívják. Az nem producerség, hogy tévékből kirúgott szerkesztőcskék meg kiöregedett Fabulon-reklámok beadnak egy A/4-es filmtervet, volt hirdetőiktől kérnek néhány támogatói ígérvényt, majd alapítványi gettótársaikkal „megdumálják a frankót”.

Kálomista próbál valamiféle tisztességes rendszert kialakítani, de mindig falakba ütközik; igen, az a gettó fala. Néha résnyire nyitják előtte a kaput, aztán az orrára csapják: hol filo-, hol meg anti lesz belőle. Most éppen anti, mert le merészelte forgatni a Szíven szúrt ország-át. Micsoda?! Ország? Egy mindennapos cigánygyilkosságból nemzetgyilkosságot vizionálni? Ejnye-ejnye, Kálomista-Kálomista! Miért nem volt elég neked a Szíven szúrt sportoló cím? Elég bugyuta, de legalább píszí. Nem voltál elég óvatos. Nem ártana végre kipróbálni a korbácsot, kétezer éve már bevált.

Itthon bármilyen filmkészítés még a befektetett pénzt sem hozhatja vissza, nemhogy hasznot hozzon. Fizikai képtelenség. A külföldi forgalmazás meg blöff csupán. Hazai találmány: mégis mindenki jól jár. Csalással. A költségvetést túltervezik, az állami alapítvány utal, a pénzt egymás közt szétosztják, a maradékból legyártanak egy reszlit – valami azért látszódjon a vásznon –, és a lopott pénzből, a 10-20 százalékért szerzett hamis számlákat átfolyatják néhány Seychelle-szigeteki offshor cégen, s még a húsz százalék filmadót is visszaigénylik – a hamis számlák is ingyenesek. Nem kell hozzá nagy ész, szinte minden állami beruházás így készül.

Ki az a valódi producer, egy valódi bank, aki üzleti célból befektetne egy Hippolyt a lakáj című, újrahasznosított és nézhetetlen celluloidba? Ezek még arra sem képesek, hogy egy eredeti történetet kitaláljanak, mindent lopniuk kell. Mint Dósai az Oscart.

Hányan tudják megmondani, hogy melyik az első Oscar-díjunk? Százezerből egy. Mindenki Szabót vágná rá. Tettek róla, és azóta is mindent elkövetnek, hogy Rófusz Ferit kitöröljék az emlékezetünkből. 1981-ben A légy nyerte az animációs Oscar-díjat, Rófuszt persze nem engedték ki (egy magyart?), de a Hungarofilm ávós igazgatója, Dósai István és sleppje a nézőtéren sütkéreztek a világsztárok között, majd hitetlenkedve, később kétségbeesve vették tudomásul, hogy a narrátor kimondja a kimondhatatlant: The Fly. Fuldokló felháborodásuk múlása után – mi pénzt fektettek a tavalyi gálába, hogy Szabó-Képesi Bizalom filmje nyerje a díjat! –, Dósai vigyorogva fellibbent vagy felmászott a színpadra, és mint álcázott Rófusz Ferenc (vagy talán Gregor Samsa), átvette a szobrot. Még makogott is valamit a mikrofonba. Jól tudta, hogy az Oscart csak a rendező személyesen veheti át, őt ez nem zavarta. Tipikus megfelelési kényszer: a leleplezett bűnét még nagyobb bűnnel leplezi.

Aznap éjjel a Los Angeles-i rendőrség dörömbölt hotelajtaján, és a szobrot elkobozták tőle. Hogy valójában mi történt a szobában, a filmtörténelem és a nemzetközi diplomácia örök titka marad. Elgondolhatjuk, hogy ha a rendőrség – és nem az Oscar-delegáció – töri rá az ajtót, akkor valószínűleg mint bűnöző-szélhámost keresték, nem pedig mint a magyar küldöttség vezetőjét. Még az is lehet, hogy a fogdában ébredt mesélős Rémusz bácsik között, mert a kilencórás eltolódás miatt a budapesti külügyből már hazamentek, a háromórás eltolódás miatt a washingtoni magyar nagykövetség dolgozói meg a sarki kocsmában söröztek.

Rófuszt több mint fél évig nem engedték ki személyesen átvenni a díjat. A zsidó filmesek azóta sem bocsátották meg neki azt a felháborító pimaszságot, hogy ő, és nem a két évtizedig akkurátusan felépített besúgójuk nyerte meg először az Oscart. Majd 1984-ben disszidálnia kellett ahhoz, hogy itthon éhen ne haljon.

Ez az úgynevezett magyar filmszakma 1981-ben. Akkor mit várunk egy tehetségtelen bohóc családtól 2010-ben?

Sok sikert, Kálomista! A korbácsot ne feledd!