 |
Például azt, hogy kis hazánk számos nemzetiségnek ad otthont. Élnek itt németek, cigányok, oláhok és tótok, horvátok és szerbek, a kiirtott zsidóság meglehetősen szép számban, és természetesen mi, magyarok.
Mint ismeretes, pártunk és kormányunk nemrég törvényt alkotott a sajtószabadságról, amelynek egyik rendelkezése kimondja, hogy
„a médiatartalom nem lehet alkalmas személyek, nemzetek, közösségek, nemzeti, etnikai, nyelvi és más kisebbségek vagy bármely többség, továbbá valamely egyház vagy vallási csoport nyílt vagy burkolt megsértésére, kirekesztésére”.
Kölcsey Ferenc viszont, aki még egy normálisabb világban élt, csak arra kérte Istent, hogy a magyarokat áldja meg. Pedig hozzáírhatta volna azt a kis „is” szócskát, és máris nem rekesztett volna ki az isteni áldásból másokat, de akár fel is sorolhatta volna lábjegyzetben, esetleg külön versszakban őket.
Mielőtt valaki filológiai vitát indítana, hogy a Kölcsey által használt „magyar” szónak mi lehet az értelme, vagy esetleg politológiai vitákban szeretne elmélyedni a politikai nemzet fogalmáról, szeretném leszögezni, hogy vélekedni lehet, de ezek mind csak feltevések, hiszen érdemben nyilatkozni csak maga Kölcsey tudna.
Ő viszont sajnos nem él már, így a minden kétséget kizáró tisztázás lehetetlennek tűnik – nem árt tehát óvatosnak lenni.
(Kuruc.info – olvasónk, Kiss-Dobos László írása nyomán)
